I.

gyermekeim ha élni akartok
tanuljatok meg felejteni
felejtsétek el hogy ég a város
ki ellenetekre tört ki ápolt
most lángok közt hogyan sikolt
hogyan rohan szitáló kénesőben
felejtsétek el az igazság illatát
a perzselődő haj sercegését
a lányokat kiknek arcát sav marta le
az impotens férfiakat akik
tegnap még átzokogták az éjszakát
mert ágyékukban fekélyes az áldás
felejtsétek el apátok szavát
aki csak angyalokba szerelmes
válluk óvatos ívét csuklójuk
halk ropogását lapockájuk
finom szőrzetét imádja
aki átadná a testetek a város
legdühödtebb halszagú kanjainak
hogy óvja az angyalarcúakat
akik mindig szépen beszélnek
és tiszta zakót viselnek
átadná a testetek az indulatoknak
hogy sarjadjon belőlük a nemzet
hát tanuljatok meg felejteni
gyermekeim ha élni akartok
felejtsétek el az anyátoktól
tanult párolt hús recepjét
és töröljétek ki izmaitokból
a szülési fájdalmakat leányaim
felejtsétek el a fehér folyások
ragacsos reggeleit melltartók
pántja alatt tátongó szurdokokat
szép szavakból szemerkélő
elkeserítő összebújásokat a hosszú
szoros ölelésekben csírázó
megalkuvásokat a borostától
viszkető bőrt a nyakatokon
hasatok bolyhos pihéit simító
ujjakat a bányamély szemeket
a kiszáradt ajkakat a szorítástól
megfáradt verejtékező tenyereket
a mellkasban toporzékoló szívetek
tanuljatok meg felejteni
és felejtsetek el megbocsátani