szeptember 5, 2026 | Kirkósa Enikő | Kritika | Rovatok

MEGOSZTOM

A világ a sárga függöny mögül

Krasznahorkai László: A magyar nemzet biztonsága. Vadászat pillangóra. Budapest: Magvető Kiadó, 2025, 170 oldal

Két mottó, tíz bevezetés, két felkészülés a befejezésre és tizenkét, egyenként harminc oldalas krasznahorkais + 1 egyszerű mondat, melyek közül kiemelkedik ötven szó, kifejezés, mondattöredék. Tömören ez Krasznahorkai László legújabb regényének szerkezete. Azé a regényé, melynek címe történelmi vagy biztonságpolitikai tárgyú szövegre utal inkább, mint fikcióra. A befogadás, nyilvánvalóan, a fikcionalitás, a kitaláltság alapján közelíti meg a szöveget, ilyen formában a cím önmagában is ironikus, olyan kettősség van benne, mely megsokszorozza az értelmezési lehetőségeket. Umberto Eco a Hat séta a fikció erdejében című művében írja, hogy „fikciót olvasni annyit tesz, hogy játszunk egy játékot, s ezáltal értelmet adunk annak a rengeteg dolognak, ami a létező világban történt, történik vagy történni fog”.^{^[1]} Vagyis az olvasónak be kell lépnie ebbe a dantei sötét erdőbe, mely maga a szöveg, s ha ismeri a játékszabályokat, akkor mindig kitaposott ösvényeken sétál, viszont ha szem elől téveszti, vagy figyelmen kívül hagyja az erdőben immanensen jelen lévő irányjelzőket, tájékozódási pontokat, bolyongásának vége az úttévesztés lesz. A közös játék kalandos együttműködés szerző és olvasó között, amely által az olvasónak ki kell bogoznia és fel kell göngyölítenie a szerző által elgurított fonalat, vagyis fel kell fedeznie a valóság és fikció közötti vékony határvonalat, hogy biztonsággal, a beavatottak tudásával kiléphessen az erdőből, vagyis a közös játék végül a megértés győzelmével érjen véget. Eco szerint ő a mindenkori „mintaolvasó”, aki kezdettől benne van a játékban. Krasznahorkai László regényének címe már be is invitál ebbe az erdőbe, amelyben azért is nehéz eligazodni, mert valóság és fikció szinte mindig átfedi egymást, a megjelenített valóságdarabok, a tér-és idő valósága a megjelenő szerzői alteregóval együtt pedig komoly játékba viszik az olvasót, akinek a jelentések többértelműsége között is botladoznia kell.

Az értelmezéseknek erre a játékára utal a könyv második mottója, a Károlyházy Frigyestől idézett mondat: „Egy kísértet látványa azért kísérteties, mert nem létezik.” Ha fogalmi szinten elemezzük a mondatot, akkor nyilván egy ontológiai paradoxonról van szó, ha viszont az egzisztencializmus felől vizsgáljuk, akkor a kísértetiesség olyan egzisztenciális tapasztalatként jelenik meg, amely egyben megingatja a világról, a létezésről és önmagunkról alkotott eddigi tudásunkat. „Másként nézünk történetünkre, s így az másként néz vissza ránk”,^{^[2]}állapítja meg Heller Ágnes: Mi a posztmodern – húsz év után című esszéjében. Vagyis megváltozik az a kép, ahogyan a valóságot és benne önmagunkat látjuk. A világ nem egységes egész többé, a korábbi, maguktól értetődő összefüggések átadták helyüket a bizonytalan, véletlenszerű kapcsolatoknak, kapcsolódásoknak. A „nagy elbeszélések” linearitásával, mindentudó elbeszélőjével és jól követhető tér- és időszerkezetével szemben megjelennek azok a tágas, nyitott elbeszélések, melyekben „az alkotó ebben az esetben világegész helyett „egész” világokat ajánl, s a játékos „továbbírást” az olvasókra hagyja.”^[3] A nyitott epikus formák így több szerephez juttatják a befogadót, előtérbe helyezve annak saját jelentésteremtését, teret engedve az értelmezés többféleségének, a jelentésekkel való játéknak. Erre utal a szerző az utószó szerepű mondatban, melyben, mintegy kikacsintva az olvasóra, a „huncut véletlen művének” nevezi a műbeli szereplők, események, intézmények hasonlóságát valóságos személyekkel, intézménnyel vagy eseménnyel.

Innen, a játék, a megjelenített világdarabok és a befogadás felőli perspektívából könnyen eljutunk a megjelenítő nyelv kérdésköréhez s a regény első mottójához, mely Dosztojevszkij A félkegyelmű című regényéből származik. A regénybeli Hippolitnak a halála előtti „Nyilatkozatában” leírt sorai ezek, melyeket csak Miskin (vagy Myskin) herceg olvas végig: „A legzseniálisabb, vagy egyszerűen bármely komoly emberi gondolatban mindig marad hátra valami, amit sehogy se lehet másokkal közölni, érthetővé tenni (…); mindig maradna valami, ami semmi szín alatt sem megy ki az ember koponyája alól, és ott marad örökre (…).” A nyelviség kérdésköre, az elbeszélhetőség problémája így válik a regény másik kulcsmotívumává. A posztmodernben a „nagy elbeszélések” átértékelődése azzal is jár, hogy a jelek világát másképpen kezdik értelmezni. A valóság a nyelv révén megragadhatatlan, kifejezhetetlen, a nyelv elégtelen a valóság lényegének ábrázolására. Hiába keressük és keresi az író a végső kérdés legpontosabb megfogalmazását és arra a leghitelesebb választ. A nyelvi jel, a szó sem csupán közvetíti, hanem maga is teremti, megalkotja, létrehozza a valóságot. Mivel meghatározza gondolkodásunkat, ezért képes előhívni tudatunk tartalmait, így általa és benne konstituálódnak a világról alkotott képzeteink. ^[4]

A regénybeli író a dolgok és a dolgok nevének összefüggéséről szólva, ismét az olvasóra való kikacsintással, játékosan részletezi Ádám névadását, aki csak főneveket mondhatott az Isten által felmutatott dolgokra. Az első három „dolog”, amit Isten felmutat Ádámnak, Ádám pedig megnevez, önmagában is érdekes: sékel, Isten, kozmosz. Ezek szerint Isten és az első ember legelső közös „fogalma” az, amivel Ádám 21. századi leszármazottai irányítják a világot, utána a Teremtőt nevezi meg, a mindenható hatalmat, majd harmadiknak az ürességet, melyben benne lehet a teremtés lehetősége is. De a valóság és a fogalom nagyon messze került egymástól, „olyan messze, mint egy pillangó a magyar nemzet biztonságától (…), vagy mint egy lepkész a politikától, mert Istennek sincs semmi köze a valóságához annak, amit Ádám megnevez (…), a szó halálosan szerelmes a valóságba, de soha nem érintheti meg, ez egy szerelem, a legszenvedélyesebb szerelmi őrület (…).” (159.) Egyrészt ez ironikus visszautalás a címre, melynek komolyságát mintha az író is tagadná, esetleg érvénytelenítené, hiszen a pillangók szakértőjének valóban semmi köze sincs a politikához, a magyar nemzet biztonságához, bármennyire is bele akarják ebbe rángatni a múzeumstratégia kidolgozásával, másrészt a szöveg egészének nagyon is van köze a magyar politikai valósághoz. Ugyanis a múzeum stratégiájában, az igazgatóhelyettes alakjának ironikus megjelenítésében (aki mintha glóriával a feje fölött jelenne meg a lépcső tetején, „odafönt”, és onnan dörög le („odalentre”) a lepkészre (100.) az a szerzői szándék szerint a jelen ideológiai-politikai világának a torzított tükre.

A Dosztojevszkijtől vett részlet más aspektusa miatt is lett a regény egyik mottója. A félkegyelmű című regény főhőse az a Miskin herceg, akinek sorsát egyszerre határozza meg jóhiszeműsége, ártatlansága, őszintesége és vissza-visszatérő epileptikus rohamai. Mindvégig idegen és meg nem értett az emberek között, aki mégis hatással van a körülötte élőkre, hiszen „annyira tőle függ körülötte minden embernek a sorsa, mintha nem is rajtuk kívül álló szegény, ügyefogyott ember volna, hanem saját lelküknek legmélyéről feltörő hang, valami, amiről mindnyájan tudnak, amitől félnek s ami több, mint ők mindnyájan hiú életükkel, szenvedélyeikkel és gondolataikkal együtt. És így van ez valóban. Myskin herceg ott, ahol él, abban a környezetben, ahol megfordul, több, mint a körülötte lévő emberek, sokkal több, mint önmaga.”^[5]

Ennél a pontnál érkezünk el a Miskinnel rokonítható Papp András nevű entomológushoz, a regény főhőséhez, aki születésétől fogva testileg rokkant, Klippel-Feil szindrómával született, de a legkiválóbb tudósa és szakértője a lepkéknek és pillangóknak. A regény első mondata így szól: „Szerette mindazokat, akik a földön éltek, meg akik a fákon, a levegőben, a barlangokban, a folyókban, vagy az óceánok irdatlan mélységeiben (…).” (9.) Szerette a világot, melyben élt, és amely többé-kevésbé elfogadta („néha nevettek is együtt, (…)” (18.), vagy megtűrte, de közeledni nem közeledett felé; szerette a nagyszülei házát, mely a Paradicsomot jelentette számára, az utazást az otthonától a Természettudományi Múzeumig, a munkahelyéig, szerette kisgyermekkorától fogva az autók kipufogógázát, és szerette a függönyt a szobája ablakán, mely csak megszűrve engedte be a napfényt. Ez a reggelente beszűrődő, a sárga függönyön keresztül átlényegülő fény volt a biztonság, amelyre, úgy érezte, ráépítheti nemcsak a következő napját, hanem az egész életét. S ha Miskin herceg azt vallotta, hogy a világot a szépség menti meg, akkor ő meg úgy gondolta, nincs is a világban olyan, ami ne lenne szép és szerethető, hiszen a halál is „csupán egy gyöngéd, végleges elernyedés (…).” (13.) Szerette a bőrdzsekist is, aki a buszon megtámadta, ütlegelte, ami után ő azonnal fel is mentette magában, hiszen annak érthetetlen vad haragjáért, elszabadult, dühös indulatáért az igazságtalan sorsot okolta. És persze mindennél jobban szerette a munkáját, mely életének középpontjában állt. A feljebb jutás nem érdekelte, miközben mindenki őt érezte képesnek karrierépítésre az elméleti biológiában elért kutatásai és eredményei alapján. Egész lénye maga ellentmondás, hiszen saját testi nyomorultsága mellett vagy ellenére a természet legszebb, leglégiesebb és legsérülékenyebb lényeit kutatja, a lepkéket, az emberek többségét elijesztő, visszataszító külseje pedig igazi emberi jóságot takar. A szerző különleges empátiával rajzolja meg az alakját. Mintha ennek a modern társadalomnak olyan ideális és egyszeri példánya lenne, mint az általa annyira csodált Apolló-lepke vagy a rácsos zsákhordó. Aki minden elutasítás, gúny és megvetés ellenére minden reggel újjáéled, s „a szempilláját megérintő fényre” (19.) újra és újra elindul, hogy teljesítse feladatát. Alakjának ábrázolásában a szerző egyben annak a társadalomnak a képét is megmutatja, amelyben ő sete-sután botladozik: a várost, melyben, munkatársai szerint, ajánlatos napvilágnál járni az utcákon, a munkahelyét, ahol egyedül küzd meg a levetkőzés és felöltözés kényelmetlenségeivel, az egykor tudományos szocializmust oktató, most a Borároson kolduló főiskolai tanárt, az indulataikat kontrollálni képtelen, beteg lelkű fiatalokat, akik saját belső ürességüket vad agresszióval ellensúlyozzák. A lepkész jósága és nemeslelkűsége a velük való viszonyban teljesedik ki: nyilatkozatot tesz a rendőrségen, hogy nem akarja feljelenteni őket, az otthonába betörő bőrdzsekist forró teával kínálja, és felajánlja neki a segítéségét. Ez a ritka jóság és emberség még ezt a társadalom perifériájára szorult, bűnös embert is megérinti, hiszen később egy szelet pizzát hagy a bejárati ajtaja előtt. Mi ez, ha nem a „bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek” bibliai parancsa, és a bűnös ember bűnbánata, a tékozló fiúé, aki visszatér abba a házba, amit ki akart fosztani, és a szelet pizzával kér megbocsátást, vagy éppen fejezi ki saját megbocsátását, amiért a tudós olyan lehetetlenül abszurd helyzetbe hozta, hogy nem volt mit elrabolnia tőle, hiszen nem volt semmije. Ő pedig „szinte minden másodpercét átélte annak, ahogy hűl és egyre hűl benne az az egy szelet pizza, és érezte, hogy a világ jó, alapvetően, (…).” (141.) Nem valószínű, hogy ez a fiú meg fog javulni, hiszen a szociális közeg, melyben él, nem ad lehetőséget se a kiemelkedésre, se a felzárkózásra, de a tudós ezáltal mintha evangéliumi magasságokba emelkedne, olyanná, aki nem is e világba való. Ezért is érdemes az író barátságára, sugallja a regény, mert kívül áll ezen a társadalmon, ezen a magyar világon, amely nem képes megbecsülni, értékelni a jót. Kétségkívül a regény kiemelkedő jelenetei a bőrdzsekis fickóval való találkozások, melyekben Krasznahorkai angyal-figurája jelenik meg, az egyszerre jó és igaz ember. ^[6] Az angyalfigura kiegészítéseként szolgál a regényben az a munkahelyi eset, amikor a tudós János nevű kollégáját egy kritikus megjegyzése miatt leköltöztetik az alagsorba, ő pedig szolidaritást vállalva vele, leköltözik mellé, az igazgatóhelyettes durván rendreutasítja. Ő itt is a béke és az emberség hangján válaszol. Radnóti Sándor idézi Kirkegaard megállapítását az apostoli életszentségről, mely szerint „[az apostol – szerk megj.] soha nem juthat el odáig, hogy apostoli hivatását saját életének mozzanataként tudatosítsa”, vagyis a szent, az igaz és még a jó is kizárja az erről való tudást (…), mert olyan transzcendens – akár Isten nélküli transzcendens – területhez tartozik, amelyet „semmilyen immanencia nem asszimilálhat”.^{^[7]} Ez a jóság nem magamutogató, nem elismerésre vár, csak van, önmagában, a világgal való megbékélésben. Bár ennek a megbékélésnek a fala egyszer-egyszer megreped, amikor megváltozik a körülötte lévők magatartása, de mivel ezért is önmagát, és nem a világot okolja, ezért az általa szerkesztett Nagyhatározó rendszerezettsége, precizitása, pontos rajzai, meghatározásai mindig elűzik a szomorúságot, a keserűséget, s csak a görcsös fájdalom marad meg a gyomorban, mely viszont másnap reggelre teljesen eltűnik, hogy újra a megszokott derűlátással nézze a sárga függönyön át beszűrődő fényt, s vele a rögzített szabályokban, a megtervezett eseményekben, a pontos kísérletekben, előre látható eredményekben megnyilvánuló, otthonos, biztonságot adó világot.

A regény fordulópontja a találkozás. A természettudóst, aki irodalmat soha nem olvasott, a versekből nem értett egy árva szót sem, a regényekből pedig legfeljebb 1-2 oldalt bírt elolvasni, felkeresi az író. Úgy tűnik, szöges ellentétei egymásnak, hiszen míg őt a lepkéken, hernyókon és lárvákon kívül semmi más nem érdekelte, s a velük való foglalkozás teljesen kitöltötte a mindennapjait, az író igazi világfi, aki beutazza a nagyvilágot, kapcsolatokat ápol, meghívásokat fogad el, előadásokon vesz részt. Telefonbeszélgetésük során mégis kiderül, van egy fontos kapcsolódási pont kettejük között, egy sarkalatos kérdés, az, amire választ akar kapni az élővilág tudósa ugyanúgy, mint a nyelvben való kifejezhetőség korlátait vizsgáló író. A tudóst valamikor régen foglalkoztatta az evolúció kérdése, ezt kutatta, ennek érdekében tanulmányozta az evolúcióbiológiát, a kvantumfizikát és a génelméletet, de miután arra a következtetésre jutott, hogy az evolúciónak nincs célja, ebből kifolyólag nincs is fejlődés, hogy „az élet mibenlétének kérdése felé nem vezet út, (…) mert az élet kialakulásának kétségbeejtő titkát senki, de különösen ő soha és semmikor nem fejti meg, mivel az élet titka titokban is marad (…)” (33.), már nem kívánt többé abba a „szellemi vákuumba” (29.) visszasüllyedni, melybe ez a kutatás taszította. Az író viszont épp azt várja el tőle, hogy végighallgassa szinte végeérhetetlen monológját alkotói válságáról, ami, elmondása szerint, addig fog tartani, amíg választ nem kap arra a kérdésre, hogy „miért van az élet, (…) és „miért akar az élet ennyire élni (…)” (58.) Vagyis itt az irodalom és művészet klasszikus kérdésével van dolgunk, az újra és újra feltett, de teljességében soha meg nem válaszolt, és meg nem válaszolható kérdéssel. Krasznahorkai László alteregója, a Krasznahorkai László nevű regényhős az élet értelmének megfejtése érdekében – látszólag –szakértőt, vezetőt, útmutatót keres, aki – saját magához hasonlóan – képes a kozmikus szint felől értelmezni a világot és benne önmagát.

A kérdés bonyolultságát és létjogosultságát a tölgy-metaforával bizonyítja. A tölgy, melyet gigantikus természeti mesterműnek nevez (80.), nemcsak a látható világban nő, terjeszkedik, terebélyesedik, hanem a láthatatlan világban is, gyökérzetével létrehozva saját tükörképét, „hogy a természet megismételje önmagát, hogy egy rettenetes szimmetriakényszerben ismételje és ismételje (…), és addig ismételje, hogy szinte önmagán belül nézhesse önmagát, egy borzalmas, egy közömbös, egy félelmetes tükörképet tartva fenn így (…)” (59.)

Az életnek ez a makacs, mindent behálózó, megállíthatatlan folyamata megriasztja az írót, aki ebben nem lát mást, mint értelem és cél nélküli körkörös mozgást, állandó ismétlődést, ami kizárja a magasabb szintre jutást, a fejlődést. Ez érvényes az egész élővilágra és benne az emberre. Ezek szerint nincs fejlődés az emberi történelemben sem, egy helyben topog az emberiség, mely minduntalan ismétli ugyanazokat a hibákat, melyeket elődei elkövettek. Ebből következően mindaz, amit a magyar társadalomban lát és tapasztal, és ami a Papp Andrást körülvevő világot jellemzi, szintén kudarcra van ítélve, hiszen a „fentről jövők” (71.) eleve elhibázott narratívája nem kínál fejlődési lehetőséget.

Viszont a kultúraféltés, az emberi civilizáció évezredek óta felhalmozott tudásának, művészetének, filozófiájának megőrzése is benne lehet ebben a szövegben (szeretnénk azt hinni), hiszen a rendszerbe sorolásokon és projekciókon kívül mit tud tenni a mindenkori emberiség a világ egységes egészként való felfogása érdekében, ha saját helyét sem látja a teremtett világon belül, „semmi fogalmunk nincs, miről beszélünk, mi a valóság, hogy mi az univerzum talán tényleg kivételes esetének, a földi természetnek a valódi működése, amelybe tökéletesen beleillünk (…) (62.)

A művész és a művészet szerepe is átértékelődik ebben az összefüggésrendszerben, hiszen megkérdőjeleződik, mintegy felszámolódik a művészetnek a világalkotó, a művésznek pedig a teremtő szerepe. Saját írói módszeréről, valóság és fikció kapcsolatáról, az írást megelőző közvetlen impulzusról mondja, „nála az irodalmi folyamat a fejében zajlik, rendszerint a háta mögötti térből megérinti valaki vagy valami, egy szótlan emberi alak, vagy annak csupán egyetlen mozdulata (…), de leggyakrabban egy atmoszféra illata, szaga, bűze csapja meg onnan, néha csak valami zizegés, ahogy csak a sors tud zizegni (…) (56.). Sipos Balázs a regényről írt kritikájában azt fogalmazza meg, hogy a megszülető szövegeket ezek szerint „ő pusztán lejegyzőként szignózza, figurái mintegy a háta mögül diktálják neki mondandójukat (…) Eszerint a szerző mögött ezúttal saját torzított mása állt, és mondta neki a magáét.” ^[8] Ez abban hasonlít a régebbi korok művészetfelfogásához, hogy a művet nem az ego hozza létre, hanem azok a tudatalatti tartalmak és késztetések, melyek az alteregót meghatározzák. Vagyis a szerző Krasznahorkai László alteregója az író-regényhős Krasznahorkai László, aki műveit saját alteregója segítségével írja meg. Az „illat”, „szag”, „bűz” ihletforrásként való megjelölésével pedig az emlékezés prousti világát is felidézi, csak nála nem emlékképek jelennek meg, hanem új emberek, események, helyek, a jelen valóságának darabjai.

Az író és a tudós kapcsolata a beszélgetéseik, a paksi, majd a várpalotai kirándulások, a pilisszentlászlói házban tett látogatás alkalmával barátsággá mélyül. Papp Andrást melegséggel tölti el annak a gondolata, hogy „akkor neki… egy igazi barátja van?, (…) – barátja van, ismételte meg most kijelentő módban, mint akinek szoktatnia kell magát a gondolathoz, hogy ez esetleg igaz (…)”. Úgy érzi, az író kiválasztotta őt, a tudóst, hogy előtte nyíljon meg, vele beszélje meg az önreprodukcióra képes anyag keletkezésének kérdését, ezáltal alkotói válságára is megoldást találjon. Ez a barátság viszont, bármennyire is egyenrangúnak, szimmetrikusnak látszik, nem az. Papp András rádöbben, hogy az író nem a lét értelméről akar vele beszélgetni, hanem őt magát akarja felhasználni regénye anyagául. „(…) hazatérve teljesen világosan állt előtte, hogy Krasznahorkait nem a lepkék érdeklik, hogy Krasznahorkait nem a lepkészet foglalkoztatja, hogy Krasznahorkai nem erről akar könyvet írni, hanem róla, őróla akar könyvet írni, és azért, mert ő olyan, amilyen, (…), ő lett az áldozat, amit egy könyvben fel fog ajánlani isten tudja, kinek, hogy lássák őt, mármint őt annak, ami, egy szánalomra méltó korcsnak, egy szerencsétlen torzszülöttnek, aki a leglégiesebbnek tartott, meseszerű lények, a lepkék után szaladgál.” (131.) Nem akart főszereplője lenni ennek a műnek, „ő a Krasznahorkainak akart a főszereplője lenni, nem, nem a főszereplője, hanem egyenrangú társa (…) (145.) Ez az aszimmetrikus viszony meg is pecsételi kettejük kapcsolatát, bizonytalanná, törékennyé teszi azt, ezáltal minden emberi viszony bizonytalanságára is rávilágít. Olyan ez, mint a tudós által kutatott molekulák és atomok találkozásának véletlenszerűsége, a körülmények, a nem emberi akarat által meghatározott események megtörténése. A két regényhős kapcsolatát, a barátság természetét az előzőekben idézett szövegrészletek nehezen értelmezhetővé is teszik. Nemcsak amiatt, mert az író regénytémát lát a tudósban, hanem azért is, mert a tudós elvárásokat támaszt ez elé a barátság elé: az eddig a munkahely és az otthon magányában élő ember a másik ember életének középpontja szeretne lenni, társa akár annak elhanyagolt odújában is. Ennek ellenére megőrzi belső szabadságát, és képes meghozni a végső döntést a barátságukkal kapcsolatban.

A regényt, a karaktereket a zárlat felől megközelítve, azt mondhatjuk, hogy Krasznahorkai László, a regényhős, a szemlélő, a megfigyelő szerepét tölti be: „amint megérkeztek a helyszínre, és kiszálltak az autóból, nem megy vele, hanem hozott magával egy kinyitható széket, és ebből figyeli az eseményeket (…)”(168.), a tudós tüllhálós lepkevadászatát a forró nyári réten. Az, hogy Krasznahorkai László számára nagyon is otthonos ez a megfigyelői szerep, bizonyítja, hogy az erősen torzított alterego mennyire rokon a Sátántangó doktorával, aki ugyanúgy iszákos, munkaképtelen, elhanyagolt külsejű, és „leginkább egy nyomorgó, beteg alak elhanyagolt odújára emlékeztető helyen lakik” (150.), mint ő, és ugyanúgy szemléli a „kozmikus vircsaftot” (Sátántangó, 74.), majd a modern idők krónikásaként lejegyzi mindazt, amit lát és hall. A magyar nemzet biztonságának írója pedig a jelen Magyarországáról, magyar valóságáról „jegyez le” néhány közéleti, politikai ismertetőjegyet. Létező személyeket, helységeket, városrészeket, intézményeket, intézményi hivatalnokokat nevez meg. Például a Természettudományi Múzeum igazgatóhelyettesét, aki az entomológusi munka helyett olyan stratégia kidolgozását várja el tőle, amely által az ide érkező csoportoknak az eddiginél erőteljesebben hívják fel a figyelmét arra, hogy a múzeum gyűjteménye a haza, a nemzet önbecsülésének motorja” (92.) Mindezek hátterében, látszólag „csak” egy hírként a sok közül ott van az orosz-ukrán háború, amiről a tudós egy létező magyar tévécsatorna ismert riporterének híradásából szerez tudomást. A csatorna és a híradós megnevezése, politikai irányultsága a szerző tájékozódási irányát is megjelöli.

A regény magyarságképét a cím a maga ironikus voltában látszólag előrejelzi. A szerző, ahogyan a megnyilatkozásaiból ismerjük, kritikusan viszonyul a jelen magyar társadalmához. Ahhoz a társadalmi valósághoz, melyet egy káros politikai ideológia által befolyásoltnak, beteg lelkületűnek, elszegényedettnek és fejlődésre képtelennek tart, és amitől ő szeretné távol tartani magát.

Bár anyanyelvében magyar, de a nyelvet és a nemzetet nem akarja együtt, a maga egymásba szövődő, egymást feltételező, identitást létrehozó egységében kezelni. Saját magyarságát károsnak tartja, amely ellen minden erejével küzd – ahogyan ő maga vallja a vele készült egyik interjúban. ^[9] A regény pesszimista zárlata – „tebelőled, Bandi, velünk együtt, már soha, de soha nem lesz pillangó” – a reménynélküliséget hordozza magában, a változás lehetetlenségét. (169.) Mégis, a szöveg egésze, éppen a jelentések játéka miatt, valami mást is magában rejthet. E szerint mindaz a szépség, ami a magyar kultúrtájat mint a természet és ember alkotta világ egységes egészét jellemzi, a szerzőt megérinti, értékesnek és megőrzésre érdemesnek tartja. Ebben az értelemben a négy magyar pillangófajta és a számtalan lepkefaj felkutatásának útja a természetben egyben a szépség jövőbeli felfedezésének és megőrzésének allegóriája. A természeti és emberi szépségé, melynek megvédése a magyar társadalom, a nemzet erkölcsi felemelkedésének egyik záloga.

^[1] Umberto Eco: Hat séta a fikció erdejében. Budapest: Európa Kiadó, 1995.
^[2] Heller Ágnes: Mi a posztmodern – húsz év után. Alföld 54. évf. 3. sz. 2003. február https://epa.oszk.hu/00000/00002/00081/heller.htm(Utolsó letöltés: 2026. 02. 25.)
^[3] Tarján Tamás: A posztmodern: képlékeny irányzat. Sulinet.huhttps://www.sulinet.hu/tovabbtan/felveteli/ttkuj/15het/esztetika/esztetika15.html (Utolsó letöltés: 2026. 02. 25.)
^[4] Bókay Antal: Bevezetés az irodalomtudományba https://adoc.pub/bevezetes-az-irodalomtudomanyba-bokay-antal.html (Utolsó letöltés: 2026. márc. 6.)
^[5] Kuncz Aladár: Dosztojevszkij miszticizmusa. Nyugat · / · 1924 · / · 1924. 2. szám. https://epa.oszk.hu/00000/00022/00351/10630.htm (Utolsó letöltés: 2026. 02. 27.)
^[6] Radnóti Sándor: Az angyal és az író. Revizoronline.com. 2026. febr. 1. https://revizoronline.com/krasznahorkai-laszlo-a-magyar-nemzet-biztonsaga-magveto-kiado/ (utolsó letöltés: 2026. március 4.)
^[7] uo.
^[8] Sipos Balázs: A remény szabad – Krasznahorkai László A magyar nemzet biztonsága című regényéről. Litera.hu. 2025. november 11. https://litera.hu/magazin/kritika/a-remeny-szabad-krasznahorkai-laszlo-a-magyar-nemzet-biztonsaga-cimu-regenyerol.html (Utolsó letöltés: 2026. március 4.)
^[9] Dzsubák Tamás: Krasznahorkai László: A „magyarság” ellen minden erőmmel küzdök. index.hu https://index.hu/kultur/2026/03/09/krasznahorkai-laszlo-irodalom-nobel-dij-magyarorszag/ (Utolsó letöltés: 2026. márc.14.)

A borítóképen használt fotót Krasznahorkai Lászlóról készítette: Déri Miklós – Déri Miklós: Arcok, CC BY-SA 4.0, https://commons.wikimedia.org/w/index.php?curid=142722800

április 15, 2026 | Moravszki Orsolya | Kritika | Rovatok

MEGOSZTOM

Elmondani az elmondhatatlant

Szabó Róbert Csaba: Pokoltó. Jelenkor Kiadó, Budapest, 2025.

A múlt meghatározza azt, akik ma vagyunk, legyen szó közösségi, egyéni vagy családi történelemről. Ezért gondolom azt, hogy mindenkit érdekel valamelyest a történelem és annak hatása a személyes életre, csak meg kell találni azt a megfelelő hangot, amin keresztül az ember nyitottá válhat az elmesélt múlt befogadására, képes átgondolni a saját életén, családján, közösségén tapasztalt hatásokat, és amelynek segítségével az ember maga is el tudja mesélni a világ történelmével többé-kevésbé összefonódó saját történelmét.

Ennek a hangnak a megtalálására tesz kísérletet Szabó Róbert Csaba legújabb regényében, a Pokoltóban. A történet narrátora, Ila saját emlékeit osztja meg olyan történelmi eseményekről, mint a második világháború, a magyarok bevonulása Szilágysomlyóra, a szilágysomlyói árvíz vagy az 1977-es bukaresti földrengés. Ilyenformán a könyv alulnézetből tárja elénk a történelmet, reflektálva arra, hogy ez mennyire más, mint a hivatalos jelentések vagy a történelemkönyvek történelme. Ilának nehéz szembenéznie a bukaresti földrengésről készült első közlemény ridegségével, amely felsorolásszerűen tudósít arról, hogy az mennyi ideig tartott, milyen erősségű volt, és milyen károkat okozott, miközben ő sokkal hosszabbnak tapasztalta a földrengés idejét; ő nem a halottak, sebesültek, tönkrement épületek számát, hanem a hozzájuk fűződő viszonyát tartotta fontosnak; és az ő életében a katasztrófának nem lett vége a jelentést lezáró ponttal, hanem rémálmokban és hatásokban továbbra is vele maradt.

A regénynek bonyolult, olykor talán nehezebben követhető a szerkezete, több történetszállal és idősíkkal, ez azonban szükségszerű, hisz a cikázó emlékezet nemcsak a hang megtalálásában játszik szerepet, hanem meghatározza a regény teljes szerkezetét. Ila nevelőanyja, Eller Gizi levelére megy meglátogatni az élete végén járó nőt. Nevelőanyjának utolsó kérését, hogy halálának dátumaként ne 1977, hanem 1944 szerepeljen, Ila nem érti. Amikor Eller Gizi közli vele, hogy ő már rég elmondta Ila férjének, Lacinak azt a titkot, amit Ila, pont Eller Gizi parancsára, olyan keservesen rejtegetett a férfi előtt, otthagyja a nevelőanyját. Ilában kavarognak a gondolatok, hiszen még friss a földrengés élménye, a férjével éppen válnak, de a nő egyáltalán nem akarja ezt, szereti a férfit. A válás érdekében Lacinak a bolondokházába kellett befeküdnie, mely építményt azonban érte a földrengés, Ila pedig semmilyen hírt nem kap a férjéről. Ebben az alapszituációban kezdetben a máramarosszigeti motelben, később az élete különböző helyszínein gondolkodik, emlékezik: „A máramarosszigeti motelben összevissza cikázva tolultak fel az emlékek, megpróbáltam, de nemigen tudtam szelektálni közülük. Mintha az emlékek határoznák meg a mondandónkat és semmi más. [77] A történet egyik idősíkja tehát a földrengés, válás ideje, ebben az idősíkban emlékezik vissza a narrátor. Krúdy Gyula Szindbád-történeteihez hasonlóan egy eseményről, jelenségről, tárgyról eszébe jut valami a közeli, távoli vagy még távolabbi múltból, a további idősíkok és az egész történet pedig ezekből az emlékekből áll össze. A történet második idősíkja a válás elkezdése köré szerveződik, a harmadik pedig a Pokoltón töltött gyerekkora köré.

Az elején úgy tűnik, két szálon fut a történet, az egyik szál a Lacival való kapcsolatot dolgozza fel, a másik pedig Eller Gizihez és az ő furcsa kéréséhez kapcsolható. Mindkét szál magában foglalja a múltbeli és a földrengés idősíkjához tartozó eseményeket is. A két szál akkor ér össze, amikor az olvasó megérti, hogy a visszaemlékezés célja a válaszkeresés. Ila a válási szituációra és Eller Gizi érthetetlen kérésére is próbál választ találni, ehhez pedig a saját történetében kell kutakodnia, amelyet nem tud elválasztani a világ történelmétől. A kutakodást azzal a nappal kell kezdenie, amikor megismerte Lacit és Eller Gizit, azonban ehhez kihagyhatatlan, hogy visszatérjen azokhoz az időkhöz is, amikor ezt a két embert még nem ismerte. Ila nem egyedül keresi a válaszokat, az olvasó ugyanolyan aktívan kutat a mű olvasása közben, mint a narrátor. Az egész emlékezés egy még nagyobb visszaemlékezési keretben valósul meg, amelyet nevezhetünk a narrátor jelenének, mikor többé-kevésbé már a válaszokat is, és a férjét is kétszeresen újra megtalálta.

Miközben Ila próbálja megtalálni a válaszokat és a hangot, amelyen keresztül közel tud kerülni a történelem eseményeihez, hatásaihoz, és amelynek segítségével ő maga is tud beszélni saját történetéről, feltevődik a kérdés, hogyan működik az emlékezet, és mennyire megbízható az emlékekből rekonstruált múlt. Ila nem emlékszik mindenre. Van, amit egyszerűen elfelejtett, és van, amit felejtéssel dolgozott fel, például a kocsissal való traumatikus kapcsolatának bizonyos eseményeit. Ugyanez a kérdés feltevődhet akkor is, amikor Laci történetét meséli el, aki zsidó fiúként munkaszolgálatos volt a második világháború idején. Ila ezeknél az eseményeknél nem volt ott, a Laci által elmesélt történetek élnek a fejében. Vajon megbízhatóak-e azok a történetek, amelyek ennyi emlékezésen és történetté szövésen mentek keresztül? Számít-e ebben az esetben, hogy megbízható a történet, vagy sem? A regény ezekre a kérdésekre is keresi a választ.

Az elhagyatottság, a szétesés tehát nemcsak családok, kapcsolatok, emlékek, emberek szétesése formájában van jelen, hanem poétikává is alakul: „nem kell félni a széteséstől, mert csakis a darabjaira szakított idő az, ami félretehető, megmenthető”.[192] A történet színhelyei ismerősek, Erdély hegyei közt, román–magyar lakosságú falvaiban és városaiban, Szilágysomlyón, Bukarestben játszódik a regény nagy része, így még közelebb kerül az olvasóhoz a gondolat, hogy a történelmi események nemcsak Ila, Laci vagy Eller Gizi életét határozzák meg, hanem az olvasóét is.

Szabó Róbert Csaba nem ebben a regényében gondolkodik először történelmi eseményekről és jár be ismerős romániai helyeket, Alakváltók, Fekete Dacia és Vajon Nagyi és az aranyásók című műveiben is hasonló időbeli és térbeli utazásra indul, amelyre magával viszi az olvasót is. Pokoltó című regényében ezt az utazást a múlt, a történelem traumatikus emlékei és azoknak hatásai terhelik, az út azonban az elmondhatatlan elmondása felé vezet.

március 16, 2026 | Szegedi Mária | Kritika | Rovatok

MEGOSZTOM

A gondoskodás női arca: Nyanyuci szerepe Ady életében

Az Oh, furcsa élet. Ady Endre titkos szerelme című kötet (Európa Könyvkiadó, Budapest, 2024, 229.) Borbás Andrea és Csiszár Gábor közös munkája egyszerre gazdagítja az Ady-filológia forrásbázisát és a 20. századi nőtörténeti kutatások diszkurzusát. A szerzők a költő kevéssé ismert múzsáját és annak sokáig egyáltalán nem ismert életútját állítják filológiailag alaposan datált könyvük középpontjába. Sándor Lászlóné Bella (vagy ahogyan Ady nevezte őt, Nyanyuci) alakját és a költőhöz fűződő szerelmi-élettársi viszonyát ismerte az Ady-kutatás, a kapcsolat körüli homályosságot mindazonáltal jól érzékelteti, hogy a hölgy leánykori nevét is (Schreiber) csupán 2021 óta ismerhettük meg Kozák Péter révén.^[1] A kötet egyedülálló módon ötvözi a tudományos alaposságot és az olvasmányosságot, hiszen az Ady–Nyanyuci levelezés részleteit és a kontextust bemutató elemzéseket úgy tálalja, hogy a szélesebb olvasóközönség számára is élvezhető marad, akár egy Nagyvárad–Budapest vonatúton eltöltött idő alatt is könnyen befogadható. A szerzőpáros olyan tényeket tár az olvasóközönség elé, amelyeket korábban a legnagyobb Ady-monográfusok (köztük Schweitzer Pál, Vezér Erzsébet vagy Péter I. Zoltán) sem ismerhettek.

A hézagpótló könyv két nagyobb egységből áll. Az első részben a szerzők tanulmánya olvasható, amely Ady és Bella kapcsolatát nem csupán életrajzi adatok, hanem a korabeli társadalmi és kulturális kontextus összefüggéseiben vizsgálja. A második rész a fennmaradt levelezést közli teljes terjedelmében, primer forrásdokumentumokat, összesen harmincöt plusz egyet (utóbbit Boncza Berta írta Sándornénak), mindezt gazdag jegyzetapparátussal kísérve. Ez önmagában is jelentős teljesítmény: Ady leveleinek egy része ugyan ismert volt, Nyanyuci válaszai azonban mindeddig az Országos Széchényi Könyvtár Kézirattárának zárolt anyagában pihentek, így a kutatók számára is javarészt hozzáférhetetlenek maradtak. E hiányt pótolja a kötet, amely a kétirányú levelezést mint fontos ego-dokumentumokat együtt, magánéleti és társadalmi kontextusba helyezve tárja az olvasók elé.
Schreiber Bella édesapja földbérlő volt Nagyszalontán. Bella 1886. szeptember 17-én született Mezőberényben, 1906-ban kötött házasságot Schwarc(t)z László földbirtokossal, aki 1907-ben Sándor Lászlóra magyarosította nevét. Házasságkötésük után Nagyváradon az egykori Ezredévi emléktér (a mai Piața Libertății) 20. szám alatt laktak, az épületet később lebontották. A házaspár 1912-ben Budapestre költözött, ahol Sándor László többedmagával bankot alapított, de tulajdonostársa kiforgatta vagyonából. Ekkortól megromlott a mentális állapota, morfiumfüggő lett, Bella pedig szintén morfiumfüggőség és idegösszeroppanás miatt került abba a szanatóriumba, amelyben 1913-ban Ady Endre is kezeltette magát.

A kapcsolat kezdete ennek az évnek a tavaszára tehető, amikor Ady egészségi állapota (állandósult alvászavarok, idegi kimerültség és súlyosbodó alkoholgondok miatt) ismét megromlott, újabb szanatóriumi kezelést igényelt, ekkorra ráadásul túl volt már a Lédával való ismert szakításon, s márciusban Hatvany Lajos hathatós közbenjárásával a Graz melletti Maria-Grünbe vonult be gyógykúrára. A szanatóriumban fiatal nők, feleségek, rajongó asszonyok vették körül. Ady életében az 1912 utáni időszak a „kis női csukák”, majd az érett férjes asszonyok időszaka, a fellángoló vonzalmaké, amelyek többsége akkor sem volt komolyan vehető, ha a költő nem egy múzsával (budapesti vagy temesvári úri asszonnyal) hirtelen jött ötletként házassági terveket is szőtt. Mégis, közülük Sándor Lászlóné Bella különleges szerepet kapott.
Ahogyan azt Kovalovszky Miklós is lejegyezte, Ady „épp egy évvel az Elbocsátó, szép üzenet után ismerte meg Nyanyucit.”^[2] Ady Hatvanynak 1913. május 11-én küldött levelében épp távozásáról ábrándozott így: „Tébolyítóan fájó hely már ez a Grün: most már hamarosan szabadulni szeretnék, bár a doktorok helytelenítik konok sietségem.”^[3]

Ekkor azonban megérkezett Bella. Morfiumfüggőséggel, egzisztenciális nehézségekkel küzdő családanyaként nem a végzet asszonya, hanem a gondoskodó, anyáskodó társ figuráját testesítette meg – ezért kaphatta Adytól a Nyanyuci becenevet. Arra pontos adatot nem adnak a korabeli dokumentumok, hogy Bella melyik napokon érkezett a szanatóriumba, sőt a nevét sem találni a hivatalos szanatóriumi feljegyzésekben. Ennek oka valószínűleg férje csődöt mondott vállalkozása és leromlott egészségi állapotuk okának a titokban tartása volt. Kapcsolatuk Adyval mindenesetre sorstársi jellegű lett, vagy – ahogyan Boka László említi – „egzotikus-sorstársias”,^[4] mely túlmutatva a szanatóriumi heteken közel másfél évig tartott. Ez idő alatt Ady egyéb nőügyeiről is beszámolt Bellának, aki türelmes és alkalmazkodó volt, eleve realisztikusan állt kettejük kapcsolatához, mondván, ő nem szándékozik férjétől elválni. Bella felismerte, hogy Ady a Léda-szerelem utáni esztendőben belevetette magát a hódolók karjaiba, de az „ifjú karok kikötőjéből” is menekülőben volt már, inkább egy önzetlen, megértő, anyásan meleg, elvárások nélküli kapcsolatot keresett. Az asszony később is, Adyval való viszonya végét követően, amikor férjével rendezni igyekezett életét, kitartó szeretettel fordult a költő felé. Boncza Berta is megismerkedett vele a későbbiekben, akivel leveleztek is, s aki rokonszenvébe fogadta. A történet most közölt részletei színesen rajzolják ki az Ady-Nyanyuci kapcsolat ívét.

1913 júliusában Nyanyuci Nagyváradra utazott, Ady pedig követte: találkozásuk az asszony emlékei szerint egy reggelig tartó mulatozásba torkollott, barátok társaságában. Augusztus végén mindketten Pestre költöztek, ahol az asszony szerint naponta találkoztak, lényegében a következő év májusáig együtt éltek. Viszonyuk ekkor vált meghitté, szerelemmé, bár Ady számára ez nem jelentett kizárólagosságot, inkább kötöttségek nélküli kapcsolat volt. Párhuzamos, rövidebb flörtjei, szerelmei és testi kapcsolatai voltak közvetlenül Nyanyuci előtt, s e másfél év alatt is, köztük a legjelentősebbek Mylitta (Machlup Henrikné Zwack Emma Mária), Kicsi (Weisz Ferencné Kossak Aranka) és Zsuka (Dénes Zsófia). Majd 1914 tavaszától jött Csinszka, azaz Boncza Berta, akivel Ady régóta levelezett, s akit rövidesen el is jegyzett. Nyanyuci mindazonáltal különleges helyet foglalt el a költő életében, még ha „versszerű” nyoma a kettejük közötti szerelemnek a költészetében gyérnek is mondható. Együtt utaztak az Adriára, Fiuméba és Velencébe, Ady 1913 végén és 1914 elején gyakorlatilag Sándornéval élt Pesten, aki elfogadó és megértő volt, nem tört ki hisztérikus számonkérésekben, sőt baráti és kényeztető társ volt, akinek Ady elmondhatta folyton változatosságot kereső természetéből adódó gyengeségeit, akár félrelépéseit is.

A barátok és kortársak nem egy ízben azonban aggodalommal figyelték a kapcsolatot. Ennek legfőbb oka, hogy Ady ekkorra már súlyosbodó alkoholizmussal, kóros alvatlansággal és idegrendszeri problémákkal küzdött, gyakori szanatóriumi kezelésekre szorult, míg Nyanyuci nem tudott megszabadulni morfiumfüggőségétől. Ady környezete joggal tartott kapcsolatuk romboló hatásától. 1914 áprilisában, egy erdélyi út során Ady Nagyváradon megszakította utazását, hogy találkozzon Fehér Dezsővel és feleségével. Bella apja ekkor személyesen kérte Fehéréket, hogy beszéljék rá a költőt a szakításra. A barátok unszolására Ady valóban írt egy szakítólevelet, ám másnap már telefonon biztosította Bellát, hogy azt kényszer hatására tette, és senki sem választhatja el őt a „világ legjobb ápolónőjétől”.^[5] A végső eltávolodást végül barátai, köztük Emőd Tamás is segítették: mulatozással terelték el Ady figyelmét, majd felültették a kolozsvári vonatra, amely Csucsára vitte Boncza Bertához, bár ez az első találkozás a későbbi feleséggel köztudottan igen felemásra sikeredett.^[6] Hegedűs Nándor szerint Nyanyuci haláláig követte barátságával Ady Endrét, de a sírig nem. Azon a napon ugyanis, amikor a költőt eltemették, meghalt Nyanyuci férje, Sándor László is, „így ez a hű barátnő nem kísérhette ki a nagy halottat utolsó útjára.”^[7]

A kötet fontossága több szinten mérhető. Egyfelől nőtörténeti szempontból új fejezetet nyit: Sándor Lászlóné Schreiber Bella alakja azt mutatja meg, hogy egy nő – saját függőségei és a társadalmi elvárásrend, valamint egzisztenciális terhei ellenére – miként tudta a gondoskodás ösztönével kísérni egy önpusztító művész életét. Másfelől filológiai értelemben is jelentős, hiszen a levelezés teljes körű közlése elsőrendű forrásanyag. A levelek révén plasztikusabbá válik a költő magánélete, és új szempontok nyílnak betegségeinek, szanatóriumi tartózkodásainak, valamint kapcsolati hálójának értelmezéséhez. A kötet így egy árnyaltabb Ady-portréhoz járul hozzá. A kanonizált múzsák, legfőbb szerelmek – Léda és Csinszka – mellett Nyanyuci nem a nyilvános reprezentáció, hanem a rejtett intimitás alakja: egyszerre volt szerető, ápoló és titokban maradó társ. Kapcsolatuk nem az esztétikai inspiráció irodalmi mítoszába illeszkedik, hanem a mindennapi gondoskodás, a betegség, a függőségek és a testi-lelki sérülékenység összefüggéseiben értelmezhető. Éppen ezért tekinthető Borbás Andrea és Csiszár Gábor közös munkája nem csupán az Ady-filológia fontos, új kiegészítésének, hanem a 20. századi magyar nőtörténet kiemelkedő forrásdokumentumának is.

A könyv nemcsak a történeti adatokkal bánik precízen, hanem az életrajzi rekonstrukciót is irodalomtörténeti érzékenységgel végzi el. Borbás és Csiszár vállaltan párbeszédbe lépnek az Ady-életrajzok hagyományával: új fénytörésbe helyezik a Lédától Csinszkáig ívelő női panteont, s azt is megmutatják, hogy a költő életében létezett egy harmadik, „árnyékban maradt” típus – a gondoskodó nőé, aki nem múzsaként, hanem a törődés alakjaként volt jelen, ahogyan azt a következő sorok is jól mutatják: „…én leszek a rabnő, aki mindent elbír, csak azért, hogy az ő drága urát…mint a gazda, ilyen féle értelemben gondolom, láthassa, gondozhassa.”^[8]

A bevezető tanulmány filológiai megbízhatósága és a remek jegyzetapparátus révén a gondosan szerkesztett kötet egyaránt hasznos a szakmai közönség és az érdeklődő olvasók számára. Az aprólékosan rekonstruált életrajzi adatok – lakcímek, utazások, időpontok, orvosi kezelések – nemcsak a történet hitelességét erősítik, hanem a korszak társadalmi miliőjét is érzékeltetik. A levelek nyelvezete külön tanulmányt érdemelne: Ady ironikus, sokszor önreflexív, játékosan önpusztító hangja mögül gyakran kibukkan a kiszolgáltatott egyén, akit Nyanyuci sem istenít, hanem gondoz, félt és akár a háttérbe is vonul annak érdekében, hogy a költőt ne veszítse el – s ezzel újrarajzolja az alkotói nagyság és emberi gyarlóság határait.

Hiányosságként mindössze annyit érdemes megemlíteni, hogy a névmutató elmaradása megnehezíti a kutatói tájékozódást – egy ilyen részletességű és forrásértékű kötet esetében ez különösen hasznos lett volna, hiszen a könyv anyaga bőséges, a levelezés és a kísérőtanulmány számos, egymással összefonódó életrajzi alakot és helyszínt mozgat meg. Ezt a hiányosságot némileg pótolja a kötet végén a Nyanyuci-kapcsolat kronológiája, ahol soron követhetjük a történéseket.
A könyv címét ihlető Ady-vers, az Óh, furcsa Élet eredetileg a Nyugat 1913. október 16-i számában közölt „Négy címtelen vers” utolsó darabja volt. Önálló címet csak később, a Ki látott engem? című kötetben kapott. E versek ihletője aligha egyetlen nő vagy érzés lehetett, inkább Ady akkori szerelmi életének összetett tapasztalataiból születhettek, vagyis Mylittától Nyanyuciig. Mégis, a kötetben való közléskor a cím alatt már az állt: „Sándor Lászlóéknak, szeretettel”, vagyis Ady tapintatból nem a hölgynek, hanem a már kibékült házaspárnak ajánlotta a verset, benne ellentétes sorokkal, akár (ön)ironikus hangokkal.^[9]

Be jó, hogy valaki majdnem kell,
Be rossz, hogy én egy tréfa,
Hiúság, Ady, senki sem vagyok,
Csak egy ötlet,
Egy fogás néha.

A kötet szerzői az előtanulmányban kiemelik ugyan, hogy a címadó verset Bella visszaemlékezései szerint Ady a nő férjének írta, aminek alapmotívuma a gúny volt, hiszen Ady célzott is arra, hogy Sándor László nem látta benne a bálványt, a nagyot, csupán azt, akit tűrni kell a társadalmi konvenciók szerint.^[10] A most megjelent kötetben ugyanakkor helytelenül – feltételezhetően sajtóhiba miatt – „Sándor Lászlónénak, szeretettel” jelenik meg a cím alatti ajánlás… Magából a kötetből kiderül, Bella visszaemlékezésében legalább kilenc korabeli verset követelt magának, sőt egy ponton azt állította, ő a versek Mylittája.^[11] E szerelmi kapcsolat sajátossága, hogy ha Bella nem is kapott konkrétan neki címzett, egyértelműen neki ajánlott vagy hozzá írt verset, az 1913 és 1914 nyara között született költemények „nő-vonatkozásai” kétség kívül őrá is utalnak, aki ragaszkodásával, gondoskodásával, otthonos nyugalmat teremtett számára, s akitől Ady – a monográfus Schweitzer Pál szerint is – a legtöbb gyöngédséget kapta ekkoriban.

Az Oh, furcsa élet. Ady Endre titkos szerelme túlmutat a filológiai feltáráson: a gondoskodás, a függőség és a női láthatatlanság kérdéseit olyan összefüggésben tárja elénk, amely meglepően kortársnak hat. A könyv azt is megmutatja, hogy a „nagy költő” mítosza mögött mindig ott rejlik egy másik történet – a csendes jelenlété, aki táplál, véd és tartja a törékeny rendszert, amíg bírja. Sándor Lászlóné Schreiber Bella alakja így nem csupán egy Ady-életrajzi epizód, hanem annak példája is, miként formálhatja a gondoskodás – ez a látszólag passzív, valójában mélyen emberi gesztus – a művészi létet és az emberi sorsot. Borbás Andrea és Csiszár Gábor munkája ezzel nemcsak a múltat írja újra, hanem finoman emlékeztet arra is, hogy minden nagy életmű mögött ott húzódik valaki, akinek a történetét még csak most kezdjük el elmondani, megismerni.

^[1] Kozák Péter a Petőfi Irodalmi Múzeum munkatársa, kutatásait a Névponton jelentette meg. Lásd itt: Kozák Péter: Ady Endre titokzatos szerelme. Ki volt Sándor Bella? https://nevpont.hu/tanulmany/ady-endre-titokzatos-szerelme-04370 (letöltés ideje: 2025. október 27.)
^[2] Emlékezések Ady Endréről IV. [S.a.r. Kovalovszky Miklós], Akadémiai, Budapest, 1990. 765.
^[3] Belia György−Szalai Anna (szerk.): Ady Endre levelei. II. kötet 1903-1913, Szépirodalmi Kiadó, Budapest, 1983. 505.
^[4] Boka László: Ady Endre nagyváradi kapcsolathálója. In: Bíró Annamária−Boka László (szerk.): Értelmiségi karriertörténetek, kapcsolathálók, írócsoportosulások. 4. Reciti − Partium, Budapest−Nagyvárad, 2021. 127.
^[5] Péter I. Zoltán: Ady szerelmi életének alakítója. Várad, 2014/5. https://epa.oszk.hu/00100/00181/00098/EPA00181_varad_2014_05_1151.htm (letöltés ideje: 2025. október 27.)
^[6] Bővebben lásd Boka László:„Az elsüllyedt utak”. Mindenség-keresés, belső vívódások és a kiúttalanság tapasztalata az Ady-életműben. In „Valaki útravált…” – Az úton levő és kiútkereső Ady Endre. [Szerk. Boka László és Rózsafalvi Zsuzsanna], OSZK–MMA Kiadó, Bp., 2019. 234.
^[7] Hegedűs Nándor: Kis kék dereglye. Ady ismeretlen szerelmei. 2. rész. Magyar Nemzet, 1961. december 29. 4−5.
^[8] Sándor Lászlóné – Ady Endrének, 1914.. márciusa. Lásd a kötet 158. oldalán.
^[9] Vö. Emlékezések Ady Endréről IV. i.m., 778.
^[10] Lásd a kötet 76. oldalán.
^[11] Lásd a kötet 75. oldalán.

január 5, 2026 | Simon Judit | Kritika | Rovatok

MEGOSZTOM

Női sorsok a váradi női évadban

A nagyváradi színház Transilvania stúdióterme (az egykori, azonos nevű mozi helyén) pompás helyszíne a kevesebb szereplőt igénylő, napjaink társadalmi kérdéseit megfogalmazó előadásoknak. Az elmúlt időszakban két remek produkciót mutattak be ebben a térben, e kettőben annyi a közös, hogy mindkettőt női rendező állította színpadra, ami azért hangsúlyozandó, mert a nagyváradi társulat ősszel női évadot hirdetett, és tartja is magát hozzá.

Játék a valósággal

Kincses Réka rendezte, Enyedi Éva dramaturg állította össze a Villámcsapottak szövegkönyvét a játszó színészek történeteiből.

A villámcsapás lehet konkrét és elvont, de mindenképpen a túlélésről szól. Konkrétan belecsap a villám valakibe, vagy villámcsapásként éri egy történés, az élete megváltozik. Nevezhetjük ezt a változást sorsfordulatnak, égi beavatkozásnak, véletlennek, vagy csodának, attól függően, ki hogyan éli meg, hogyan magyarázza azt, ami történt. Az előadás pikantériája persze az, hogy a művészek történeteit dolgozza fel, és mi, nézők – legyünk őszinték – szeretünk bekukkantani kedvenceink életébe, múltjába és jelenébe. Figyelemre méltó az őszinteség, ahogy az előadás szereplői feltárták a gyermek- vagy felnőttkorukban megélt váratlan, drámai helyzeteket, kapcsolataikat a családjukkal, a viszonyulásaikat a hithez, az egyházhoz, a közösséghez. A monológok, melyekben megnyílnak előttünk, hogy elmondják a csodákat, a véletleneket, a munkát, melyek által azzá váltak emberként, művészként, mint akiket mi ismerünk. Megrázó és vicces történetek, melyek a szerepek mélyén is ott lapulnak. Elmondani, melyik szereplő, mit mesélt, játszott el, elvenné a leendő nézőtől a meglepetés örömét.

Nehéz feladat ez az előadás mind a dramaturgnak, mind a rendezőnek, mind a színészeknek. Maga a nagy fegyelmet, odafigyelést követelő improvizáció sem egyszerű, de a szereplők történeteit színpadra állítani, rendkívüli érzékenységet, empátiát igényel az alkotók részéről. Kincses Réka mindezeken túl szeretettel viszonyul a történetekhez, a színészekhez, pillanatig sem feledve, hogy a Villámcsapottak elősorban színházi előadás. A dramaturg úgy szerkesztette a produkció szövegét, a rendező úgy állította színpadra, hogy hasson a nézőkre. Humor és dráma, derűs és torokszorító pillanatok váltják egymást. Önirónia és megélés remek pillanatai a monológok. Öröm és fájdalom, kudarc és siker, mint mindannyiunk életében. Bravúros színpadi játék. Semmi pátosz vagy önsajnálat. „Csak” nagyszerű, őszinte, kifogástalan színészi alkotások. Milyen az előadás egy szóban? Élmény.

Néha nincs kiút

A Dobrovszki Dóra rendezte Leenane szépe is sorsokról mesél, női sorsokról. A szerző, Martin McDonagh ezzel a művével tört be a színház világába a 90-es években. Darabjait világszerte játsszák, A kripli címűt a szatmárnémeti Harag György társulat mutatta be Bélai Marcel rendezésében. A Leenane szépét tájainkon előszőr a temesvári Csiky Gergely Színház adta elő, a fordító, Upor László rendezésében.

A színmű, amelyet a szerző fekete komédiának nevez, két nő, anya és lánya sorsdrámája. Az elhagyatott, hegyek közé ékelt, kicsi település nehezen megközelíthető részén él Mag, az anya (Tóth Tünde) és lánya, Maureen (Tasnádi-Sáhy Noémi). Körülöttük minden szürke, koszlott, rendetlen, ruházatuk elhanyagolt. Az egyetlen kapcsolatuk a világgal a szoba közepén elhelyezett televízió. A levegőben tapintható a feszültség. A két nő egyszerre szereti és gyűlöli, kínozza egymást. A lányban néha fellángol a kitörési vágy, az anya attól retteg, hogy Maureen is elmegy, mint a másik, aki még zenés üzenetet sem küld a születésnapjára. Pedig azért bámulja naphosszat a tévét, hátha mégis. Nem mennek sehová, hozzájuk is csak a hibbant Ray (Nagy László Zsolt) néz be valamilyen üzenettel, levéllel, ő a kapcsolattartó a kint és bent között. A kint sem kevésbé sivár, mint a bent. A szegénység, kilátástalanság monotóniáját talán a nacionalizmus fuvallata töri meg, mint a büszkeség, önbecsülés egyetlen forrása. Moureen ír dalokat hallgat, hiszen ők írek, a közös ellenség az angol. Ismerős képlet, Székely Csaba Bánya trilógiájára emlékeztet, a világtól elzárt székely falvak világára.

Mag beletörődött sorsába, férje elhagyta vagy meghalt, másik lánya valahol messze él, neki nem maradt más, mint kedvenc zabkásája, vitaminja. Semmit sem tesz, egyetlen szórakozása lánya sanyargatása. Valamikor szép lehetett, talán vágyai is voltak, de már csak gonosz és ravasz, mindenre képes, hogy maga mellett tartsa a lányt. Ahogy Tóth szeme megvillan, amikor végérvényesen tönkreteszi a lánya életét: félelmetes. Ezt az asszonyt nem lehet szeretni, lehet, ő sem szereti önmagát.

Moureen, az egykori Leenane szépe, elhanyagoltságában, megkeseredettségében is megőrizte szépségét, de elfojtott vágyai, reménytelensége megtörte a szemében a fényt. Olykor álomvilágába menekül a szürkeség, a napi teendők és anyja elől. A lány belefásult a szürke sivárságba, a napi rutinba, anyjának ismétlődő gonoszkodásába. Vágyna élni, de túl gátlásos, nem elég bátor, hogy elhagyva anyját, egyedül nekivágjon az ismeretlennek. Ez a nő éppen olyan magányos, fásult és gonosz lesz, mint az anyja, ez csak idő kérdése.

Pato (Sebestyén Hunor), az Angliában dolgozó férfi megjelenése még inkább feltüzeli az anya rettegését és a lány reményeit. Moureen mulatságba megy, hazahozza a férfit, eldöntik, hogy amikor visszatér, együtt elmennek a távoli Amerikába. A lány megszépül a szerelem, a menekülés reményétől, tekintete csillog. Pato rendes ember, magányosságában is vidám, talán tényleg elmegy messzire ebből a sivár kilátástalanságból. A történet vége előrelátható, az izzó feszültségnek valahogy ki kell törnie.

Négy nagyszerű alakítás teszi megrendítővé az előadást. Tóth Tünde és Tasnádi-Sáhy Noémi kettősei perceiben szikrázik a levegő. Sebestyén Hunor őszinte, visszafogott játéka figyelemre méltó. Megindítóan szép a szerelmi jelenet Tasnádi-Sáhyval, melyben nemcsak a testek, hanem a lelkek találkoznak. Nagy László Zsolt Kay szerepében pillanatig sem esik túlzásokba, képes megmutatni ennek a visszamaradott fiúnak a belső rezdüléseit.

A rendező, mintha félt volna megtartani „kisrealistába” az előadást, megpróbálta elemelni, de nem mindig sikeresen. Ennek ellenére értelmes, szép, hatásos játékot állított színpadra. Könnyű dolga volt ezekkel a remek színészekkel.

Nagyváradi Szigligeti Színház – Szigligeti Társulat

Villámcsapottak
Zenés improvizációs revü csodákról és véletlenekről
Rendező: Kincses Réka
Dramaturg: Enyedi Éva
Díszlettervező: Florina Bellinda Vasilatos
Jelmeztervező: Szűcs Edit
Zongoránál: Dombi Dávid
Szereplők: Balogh Attila, Firtos Edit, Fodor Réka, Hajdu Géza, Kocsis Anna, Kocsis Gyula, Molnár Júlia, Scurtu Dávid, Sebestyén Hunor, Szotyori József

Martin McDonagh: Leenane szépe
Fekete komédia
Fordító: Upor László
Rendező: Dobrovszki Dóra
Dramaturg: Marton Orsolya
Jelmeztervező: Florina Bellinda Vasilatos
Díszlettervező: Mihály Katalin
Zene: Marton Richárd Zoltán
Szereplők: Tóth Tünde (Mag), Tasnádi-Sáhy Noémi (Maureen), Sebestyén Hunor (Pato), Ray (Nagy László Zsolt)

Borítókép: a Leenane szépe című előadásból.

december 22, 2025 | Mikola Emese | Kritika | Rovatok

MEGOSZTOM

Memoár a senki fiától

Andrew Faludy: Apámat nem láttátok? Alexander Faludy előszavával. Ampersand Kiadó, Budapest 2024.

A találós kérdések elsőre hülyeségnek tűnnek, de mindig van bennük logika. E könyvről gondolkodva bennem is megfogalmazódott: Mit lát maga körül a senki fia? Evidens, hogy senkit, mert nem apja vagy anyja fia, hanem a senkié.

(Szóval) Faludy György költő, író fiának, Andrew-nak a memoárja legkevésbé Faludy Györgyről, a magánemberről szól, inkább a hatvanas és hetvenes évek Angliájáról és Kanadájáról, Amerikáról, Máltáról, Marokkóról, Olaszországról, a magyar emigrációról, Budapestről és persze azért kicsit a családról is. Itt-ott Faludy György is megjelenik, amint éppen szenvedélyesen dolgozik, lakhatási lehetőséget keres, vagy éppen elfeledkezik valami fontos dologról. Ezért is találó a cím: Apámat nem láttátok?

Hogyan fér össze az alkotás szenvedélye a gyerekneveléssel? Milyen gondoskodó szülő válhat egy haláltáborokat megjárt emberből? Ezekről a kérdésekről pszichológiai és történelmi tanulmányok sora született, gyakorlatban látni, olvasni, egészen más. De hát olvasóként nem kell mindenkiről mindent tudnunk. Ha a művészi alkotások mögött egy tökéletes embert keresnénk, végül mindent el kellene utasítanunk. A magánembert hagyjuk az utódokra és az ismerősökre. Az olvasónak legyen elegendő a mű. És ezért jó olvasni ennek a hányatott sorsú tinédzsernek a memoárját, mert élete első húsz évének összefoglalója inkább színes képeslap, mint családregény.

A könyv 2024-es kiadásának szenzációja, az unoka, Alexander előszava. Ezt apja és nagyapja halála után írta. Ez a tízoldalas előszó többet árul el a magánember Faludy Györgyről, mint fia százhetvenöt oldalas memoárja. Alexander, az Egyesült Királyságban anglikán lelkész, Budapesten újságíróként tevékenykedik, immár felnőtt szemmel és megfelelő távolságtartással beszél nagyapjáról, kiigazítva néha apja ködösítő megjegyzéseit.

„Kevés ember tud a közelmúlttal foglalkozni… Még az elődeiknek sokkal adós, nagy és gazdag családokban is az a szokás, hogy inkább emlékeznek a nagyapára, mint az apára” – indítja Esterházy Péter Harmonia Caelestisét, (7.) Grecsó Krisztián Apám üzent-jében pedig szépen, részletesen felsorakozik az egész família, és nem csak az apa-kérdés. Hogy a 20. század az apákra miért hiányként emlékszik vissza (és itt nem csak a háborúban eltűntekre gondolok) az egy másik, külön téma, de tény, hogy jelen esetben sincs ez másként.

Faludy Andrew memoárját olvasva a kor társadalmába pillantunk bele, részlehajlás nélkül. Az angol bentlakásos iskolarendszer hírhedt kegyetlenségeiről annyi filmben és irodalmi alkotásban hallottunk, de egy hiteles átélő szemszögéből még döbbenetesebb. Andrew, utólag gondolkodik el rajta, hogy legtöbb tanára háborút végiszolgált katonaként tért vissza a katedrához. „Ezután mi is, akik szintén megkeményedtünk a sok gorombaságtól, veréstől és éhezéstől, hősiesen léphetünk ki az iskolából, hogy a Birodalmat szolgáljuk, és a nevében igazságot, verést vagy éhezést (egy kis kereszténységgel fűszerezve) osszunk a nyomorult bennszülötteknek a gyarmatokon.” (70-71.) Vagy. „Budapest 1970-ben úgy nézett ki, mintha épp akkor ért volna véget a második világháború. Bizonyos értelemben ez valóban így is volt. Sok épületen még jól látszottak a német megszállás idejéből származó golyónyomok. A pusztítást csak növelték a „felszabadító” oroszok elleni 1956-os felkelés harcai…Vörös csillagok virítottak a középületeken, kalapácsok ütötték fejemet és sarlók aratták gépiesen az ideológiát.” (172-173.) „A tankönyv első oldalán ez állt: A földművelés és az állattenyésztés lehetővé tette az osztálytársadalom kialakulását. – Ezen annyira felháborodtam, hogy azóta sem felejtettem el.” (179.)

A memoárban jönnek elő az olvasmányélmények, Golding Legyek ura, Kerouac Úton, Salinger Zabhegyező, Orwell 1984, egészében leközölt, számomra eddig ismeretlen versek (Edward Thomas, George Jonas), a Szelíd motorosok című kultfilm-premierje, Bob Dylan és James Taylor-dalok, és a magyar emigráció legkülönfélébb alakjai.

Berzsenyi Ödön ügyvéd, Faludy György recski fogolytársa, aki a legszörnyűbb verés és kínzás után is azt mondta Faludynak, hogy még mindig jobb, hogy velünk teszik ezt, mint az, hogy mi kövessünk el ilyen embertelenségeket. Vagy Eugene Heimler, Auschwitz-ot túlélő pszichológus, aki inspiratív házi feladatot adott Andrew-nak: Ha zsugorodnál, de közben minden és mindenki más is zsugorodna, honnan tudhatnád, hogy tényleg zsugorodsz? A 60-as, 70-es évek magyar értelmiségi emigrációjának az összetartása, szolidaritása igazán csodálatra méltó. Örülök, hogy ezt is megörökíti, remélhetőleg átadja ez a memoár, hogy valamikor így is lehetett.

Andrew végül Angliában telepedett le, és irodalomtanár lett, nem próbálkozott az írással, pedig jó elbeszélő. Bár az igazsághoz tartozik, hogy Faludy György fia nem csak keresztnevében angol, a könyvét angolul írta, a szöveget Bart Daniel, a verseket Varró Dániel fordításában olvashatjuk. Andrew Faludy az a fajta író, az apjával ellentétben, aki látszólag semleges és minimalista, de néhány közbevetett mondat elég ahhoz, hogy elgondolkodtasson, megnevettessen és odaszegezzen a könyvhöz.

december 6, 2025 | Hegyi Réka | Kritika | Rovatok

MEGOSZTOM

Jakub könyvei

A szó minden értelmében nehéz olvasmány Olga Tokarczuk Nobel-díjas lengyel írónő regénye, a Jakub könyvei. A történet, amint az alcím nagyon pontosan előrevetíti, nagy utazás… sok szereplővel, rengeteg helyszínnel, történelmi és kulturális utalásokkal, lábjegyzetekkel és egyedi formátummal. A különböző fejezeteket (könyveket) a szerkesztés is jelöli a lapok külső margóján más-más magasságban megjelenő négyzettel, fordított oldalszámozással, a történelmi hitelesség miatt fontos és sok illusztrációval. A több mint 900 oldalas saga pedig méretei miatt sem az a könyv, amit okos ember elcipel magával például nyaralni. Este, elalvás előtt bekuckózva is lehetetlen forgatni, lapozni, kézben tartani. Jó hír, hogy nemrég megjelent a könyv elektronikus változata is, amely az előbb felsorolt érdekességeket nem tudja reprodukálni, de a képanyagot hiánytalanul tartalmazza, hozzáadott értéke pedig az, hogy könnyedén visszalapozható, ha nem emlékezünk, hogy egyik vagy másik szereplő mikor és hol bukkant fel ebben a szerteágazó mesében.

A Jakub könyvei műfajilag történelmi fikció: a cselekmény minden szála a főszereplőhöz, Jakub Frankhoz, egy 18. századi történelmi alakhoz kapcsolódik. Nehéz eldönteni, hogy egy sarlatán volt, egy magát messiásnak kikiáltó manipulátor, aki a kor zavaros történeteit kihasználva remekül boldogult, vagy egy karizmatikus gondolkodó, akit sok modern eszme előhírnökének is tekinthetünk, aki a hivatásos krónikások számára talán láthatatlan módon befolyásolta kora hatalommal bíró egyházi és világi vezetőit.

Olga Tokarczuk ellentmondásos kettősségeket, esetenként szerteágazó helyzeteket teremt. A főszereplő nem a nagy pozitív hős, hiszen kétes erkölcsi értékrendet promovált, a leírások szerint alpári, vaskos humorú, agresszív egyenesen visszataszító módon viselkedett a hozzá közel állókkal is, gondozatlan külseje ellenére szép és drága holmikban járt… A Jakub Frankhoz közel állókról is részletgazdag portrét fest, de azokról a karakterekről is, akik csak néha kapcsolódnak a fő szálhoz – és egyik sem fehér vagy fekete, mindegyiknek akár külön regényt is lehetne szentelni, történetük annyira izgalmas a nagy szövevényből kiragadva is. Találkozunk például (a teljesség igénye nélkül): sok kereskedővel, sok tanult emberrel, lecsúszott nemesekkel, játékszenvedélybe süllyedt püspökkel, könyvbolond pappal, kalandorokkal és életművészekkel, leszerelt bakákkal, akik egy kolostorban sínylődnek, uralkodókkal, okos asszonyokkal és 18. századi költőnővel is. Az ábrázolás plusz dimenziót is nyer az élők és holtak világa között rekedt nagymamának köszönhetően: Jenta mindenhová követi „az övéit”, mindent lát, mindenről beszámol az olvasónak.

A Jakub könyvei az emberek, a vallások, a nyelvek és a nagy eszmék meséje. A történetbe ágyazva nagyon sokat olvashatunk a frankizmusról, a (zsidó) messianizmus legfontosabb alakjairól, a kaballaisták világlátásáról, az antiszemitizmus és az átok bonyolult természetrajzáról, megjelenik a vérvád motívuma, az inkvizíció, a (katolikus) hittérítés és az ökumenizmus gondolata, az alkímia, a tőzsde, a plágium fogalma, a felvilágosodás és a tudomány vívmányai – például a camera obscura és a villámhárító -, de még a kommunizmus eszméje is. Ebből a nagyon sok rétegből és érdekességből csak egy gondolatot emeljünk ki: a női messiás fogalmát. A (szent)háromságot a nőnemű Sehina, az isteni jelenlét egészíti ki, és ő a Szűz vagy a szent Anya, aki várva várt megváltó lesz.

A történelmi hűséggel lefestett helyszínek is lenyűgözőek: a sáros vagy poros és a takaros, rendezett és kikövezett városok egész sora, Lengyelország, Törökország, a Balkán, a falusi paplak, a zsidó kereskedők zegzugos háza, amelyben több generáció együtt él, a kolostor (mint börtön), a vár, a püspöki palota, katedrálisok, az üldözöttek nyomorából és nincstelenségéből a pompás bécsi udvarig szinte minden van…

Mindenképp meg kell említeni a műfaji sokszínűséget is: a regény, a történelmi krónika, a mese, a sci-fi, a fantasy, a költészet, az esszé és kritika, de az illusztrációknak köszönhetően még a képregény elemei is felfedezhetőek a közel ezer oldalon. Humorral és filozofikus eszmefuttatásokkal fűszerezve… Nagy élvezettel idéznék passzusokat a zenéről vagy az irodalomról, a tudás, tanulás fontosságáról, arról, hogy mekkora szerepet tölt be például egy lexikon egy kulturális közösség életében, és hogyan tesz átjárhatóvá egymástól idegen világokat…

Mint említettük: nem könnyed nyári olvasmány, nem egy letehetetlen kaland vagy krimi, de annyira gazdag olvasmány a Jakub könyvei, hogy minden olvasónak bizalommal ajánljuk: ne riadjon meg a terjedelemtől, és vágjon bele ebbe a nagy utazásba – hét határon, öt nyelven és három nagy valláson át, a kisebbeket nem számolva.

(Olga Tokarczuk: Jakub könyvei, avagy Nagy utazás hét határon, öt nyelven és három nagy valláson át, a kisebbeket nem számolva; Vince kiadó, Budapest, 2022, Ford. Körner Gábor)

december 4, 2025 | Beretvás Gábor | Kritika | Rovatok

MEGOSZTOM

Nővé érés

A szeptemberben megrendezett Miskolci Nemzetközi Filmfesztivál East of Europe programjának egyik érdekessége volt a Van valami a levegőben. A miskolci Cinefest egyik mindenkori sajátossága egyébiránt, hogy szlovén, lett, cseh, szlovák, észt, szóval a volt szovjet blokk országainak koprodukciójában készült alkotásokat hoz közel a magyar közönséghez. Ez igencsak örvendetes, hiszen némileg összeköt bennünket a történelmi múlt, már csak ezért sem vagyunk egymás számára kulturálisan közömbösek.

Fontos kiemelni, hogy Urška Djukić szlovén rendező női felnövéstörténete, a Van valami a levegőben már elnyert egy rangos elismerést az idén, mégpedig a 2025-ös Berlini Nemzetközi Filmfesztivál FIPRESCI-díját. Azaz a kritikusoknak tetszett. Ami már csak azért sem semmi, mert az 1986-ban született rendezőnek ez az első nagyjátékfilmje.

Meg kell jegyezni, hogy a cím magyarítása talán nem passzol a legjobban a filmhez. Érteni vélem, hogy miért lett ez a cím, de az angol Little trouble girls relevánsabb. Már csak azért is, mert az azonos című Sonic Youth-szám is elhangzik a filmben, és ezáltal a zene hangulata és szövegvilága erős szimbiózist mutat Djukic világával, akinek, jelzem, saját szlovén címadása, a Kaj ti je deklica is a lánysorsokra való érzékenységre utal.

Annak ellenére, hogy nem túl divatos kiemelni egy alkotó női identitását, úgy gondolom, jobb, ha már a bevezetőben hangsúlyt kap az, hogy Urška Djukić a filmjében olyan regisztereket nyit meg, ahol fontos lehet, hogy a nők világában bennfentesen mozgó művészről, a nők egymást közti viszonyrendszereit első kézből ismerő alkotóról van szó. Alátámasztja ezt az is, hogy most taglalandó alkotását megelőző animációs rövidfilmjének, a 2021-es Nagyi szexuális életének is jót tett a női bensőségesség érzete.

Az idei nagyjátékfilmjének forgatókönyvét Maria Gumzival és Maria Bohrral jegyző rendező nem távolodik el a szexualitás témájától, sőt. Nagyobb merítéssel fogalmazza meg azt, amit a nők generációi inkább csak maguk között osztottak meg, vagy még úgy se. Ennek egyik oka a katolikus vallás, persze – ahogy Djukić is utal rá nem egyszer. Ezért nem csoda, hogy szereplőit, egy lányokból álló énekkart egy kolostori környezetbe kirándultatja, ahol a terv szerint nyugodt áhítattal gyakorolhatnának. Igen ám, de senki nem számol azzal, hogy a nyárba forduló tavasszal a hormonok is felszabadulnak.

A film főszereplője, a 16 éves Lucia is meglepetésszerűen tapasztalja magán érzelmi ingatagságát, saját testének öntudatra ébredését, főleg, hogy egyre inkább hallja a szexuális ösztön hívó szavát. Nem csak a karba újonnan érkezett és némileg idősebb Ana-Maria megjelenése zavarja össze, hanem a kolostor felújításán dolgozó egyik középkorú restaurátor is vágyat kelt benne. A szigorú és puritán nevelési elveket valló anya felügyelete alól kiszabaduló Luciának szembe kell néznie késztetései hirtelen rátörő komplexitásával. A vallásos neveltetés, a hit eddig gyermekien szűziesnek őrizte meg maga számára önmagát. Most azonban először találkozik a szülői háttér nélküli közösség erejével.

A lelki vonzódásnál többet kezd érezni a vadóc Ana-Maria felé, aki játékosan mintha élvezné is saját csáberejét. Illetve Luca egyfajta paradicsomi kíváncsisággal viseltetik a restaurátor férfiteste iránt is. Az érzelmi túlfűtöttség pedig arra hajtja, hogy kísérletezve jobban megismerje saját testét, és ez lesz az, mely némileg kiváltja szégyenérzetét is. Urška Djukić érzékletesen ábrázolja a kamaszkorral együtt járó elbizonytalanodás stációit. Ezért, bár erős a női vonal a filmben, a történet mégis univerzálisan átélhetővé válik mindenki számára, aki megélte már ezt az életszakaszt.

Lev Predan Kowarski operatőri munkájából nem is a kolostorban felvett képek a legmarandóbbak, bár a letört kezű Mária-szoborhoz többször is visszatérünk. A virágba boruló természet vágóképei jó arányérzékkel erősítenek rá a szimbolikus párhuzamokra. Illetve a két lány arcközelijei sokszor hangsúlyosak. A Lucát alakító Jara Sofija Ostan kezdetben jellegtelen szürke egér attitűdjét sokszor látjuk egy képen, de erős oppozícióban Mina Svajger kaján, kéjes és vagányságot sugalló arckifejezésével. Jól komponált képek ezek. Ám a rendezői elképzelés és az operatőri munka igazán szép összeérése a testek kis részletein való elidéződéskor nyilvánul meg a leginkább. Hogy egyet emeljek ki, a magán uralkodni képtelen Luca első maszturbációja közbeni érzelemskála érzékeltetésére Predan a színésznő nyakára állítja a képet, ekképpen ez a külön életet élő aktív testrész meséli el a lány összes egyidejű zsigeri hullámzását. Ez az egyedi megoldás például nagyon tetszett.

Vannak kevéssé jól sikerült megoldások is. A városban szinte öntudatlan állapotban trappoló Luca nem tud segíteni a végkifejlet katartikus átélését illetően, és ezen Vlado Gojun vágó is inkább ront. Illetve a film eleje némi vontatottságot hordoz magán, ami egy kevésbé edzett befogadót könnyen elbizonytalaníthat. Ezért is írom, hogy érdemes a felvezetésnél türelemmel lenni, mert megéri, szépen rétegzett alkotásról lévén szó. Még annyit, hogy a filmnek van némi humora is, a lányok és az apáca egymás felé való őszintesége könnyen mosolyt csalhat a néző arcára, szintúgy a fiatal férfi énektanár esetlensége is működőképes.

Summa summarum, mindent összevetve egyedi hangvételű alkotást kapunk, melynek számos erénye van. Kíváncsi vagyok a rendező-forgatókönyvíró következő filmjére. Egy ilyen indulás után vélhetőleg lesz.

Van valami a levegőben
Kaj Ti Je Deklica (2025) Szlovénia, Olaszország, Horvátország, Szerbia / 89 perc
Rendező: Urška Djukić
Forgatókönyv: Marina Gumzi
Kamera: Lev Predan Kowarski
Vágó: Vladimir Gojun

november 10, 2025 | Sall László | Kritika | Rovatok

MEGOSZTOM

Az emlékezés méltósága vagy a felejtés közönye

Kenneth Hermele: A vad igazságszolgáltatás – Zsidó bosszú a holokauszt után, 2025, ORDFRONT kiadó

6-6, ez volt az egyik, képzeletben jól megformált bosszú ötlete: 6 millió zsidóért ugyanannyi német életet! Ez nem valósult meg, de még a B-tervük sem, hogy 12 ezer SS-tisztet öljenek meg méreggel. Ez néhányuk hasmenéses rosszullétével végződött. Kenneth Hermele számtalan ilyen történetet olvas el, hogy ő maga megértse ennek a „zsidó” bosszúnak ha nem is a miértjét, de mindezek spektrumait, ez emberi viselkedés eme elemét!

Izgalmas töténelmi áttekintést ad, mi az igazságszolgáltatás, mi a bosszú, innen a könyv címe is egy Francis Bacon idézetből: A vad igazságszolgáltatás.
A bevezetőben a bibliai Esztertől az örmény Soghomon Tehlirianig felvillant néhány korábbi bosszúállót, akik nemzetük ellen elkövetett gyilkosságokat torolnak meg. Hermele a második világháború kronológiáját követve megállapítja, a boszúállóknak igazuk volt: a győztes hatalmak túl hamar le akarták zárni az igazságszolgáltatást, a nácik szinte azonnal visszatérhettek a mindennapokba, a munkahelyeikre, a hatalomba. A nürnbergi perek megtartásáról már 1943-ban Moszkvában döntöttek. A megszállt német területeken 3,4 millió német gyanúsított volt különböző listákon. Ezekből 20 ezer ember ellen hoztak ítéletet. A náci vezetők körében az öngyilkosságok aránya a későbbi ítéletekhez képest sokkal szigorúbb önítélkezés volt!

A tizenhárom nürnbergi per egyikében (IX.) az Einsatzgruppen (bevetési csoport) 22 tagját állították bíroság elé. Ennek az alakulatnak 3000 tagja volt. Ők azok, akik a Wehrmacht csapatok után haladtak, a zsidók, cigányok és a politikai komisszárok megsemmisítése volt a feladatuk: 1941 és 1945 között több mint kétmillió embert gyilkoltak meg. E számok és arányok ismeretében nem csodálkozhatunk, ha a bosszuállók úgy tekintettek ezekre a bírósági eljárásokra, hogy az elkövetők közül túl keveseket vontak felelősségre és az ítéletek is nevetségesen enyhék voltak. A 22 férfit elítélték, tizenhárman kaptak halálos ítéletet, amelyből végül négyet hajtottak végre. Ezeket a pereket Benjamin Ferencz vezeti, aki azzal kezdi: nem a bosszú a célunk, igazságos büntetést akarunk!

1948 októberében az angolok eldöntik, nem akarnak több bírósági tárgyalást. Ezt az előzi meg, hogy Churchill 1946-ban megnevezi a vasfüggönyt, az 1949-ben megalakuló Nyugat-Németországot a nyugati szövetségesek oldalán akarja látni nyugaton mindenki. Átadják az igazságszolgaltatást az új rendszernek, folytatódik a „kegyelmi láz”.

A háború után felálltak a becsületbíróságok is, ahol a zsidók ítélkeztek olyan zsidók felett, akiket a nácik választottak ki rendőröknek, kápóknak, gettókban, táborokban. A együttműködőkről Izrael államban is hoztak törvényt 1950-ben. Hogy a a háború utáni időszakban hány ilyen „vad bosszúálló” volt, Hermele nem tud pontos számokat adni, megbízható adatnak 50-100 személyt tart. És talán 1500 náci esett áldozatul.

A nácivadászokat az különbözteti meg a bosszúállóktól, hogy ők az igazságszolgáltatásra akarják bízni az ügyeket, ám a bíróságok nem mindig képesek vagy hajlandóak erre. A nácivadászok az elévülési idő megváltoztatásáért is dolgoznak. Sokszor azzal is megelégszenek, hogy leleplezik a náci gyilkosokat családjuk, szomszédaik, a társadalom előtt. De a dilemma, hogy a büntetés Isten dolga és a kihívás, hogy a bosszúállók ne süllyedjenek a náci elkövetők szintjére, szinte mindig ott van.

A következő fejezetben az Amerikai Egyesült Államokból mesél el egy történetet, ahol a II. világháború után 40 évvel egy már amerikai állampolgárt megölnek bosszúállók. Hogy háborús bűnöket elkövetők hogyan juthattak az Államokba, ennek több magyarázata van. Lehetett a bevándorlási alkalmazottak tájékozatlansága, figyelmetlensége is, de benne volt a szándékos befogadás is. A túl hamar megjelenő hidegháborúban a reálpolitika felértékelte a volt náci rendszernek dolgozó tudósok, mérnökök fontosságát. Sokan soha nem kerültek az igazságszolgáltatás elé. Egy Különleges Nyomozó Hivatal majd csak 1979-ben jött létre azzal a céllal, hogy kiutasítsa az Egyesült Államokba belépett náci háborús bűnösöket.

A Németországról szóló részben előkerül a németek történelmeszemlélete, önképük egyik alappillére, hogy ők csak igazságot keresnek az I. világháború utáni döntések ügyében! Ez árnyalja, bonyolítja és élénkiti is a kérdést! A filozófus Karl Jaspers szerint: „Nem Hitler volt a hibás, hanem az őt követő németek.” Sigrid Undset, a norvég irodalmi Nobel-díjas még tovább megy: „Hitler egy ősi és egyetemes német szellemi hozzáállás eredménye volt”. Hermele megelégszik az NSZK-ban történtek leírásával. Ez a források meglétének a kérdése is: az NDK-ból kevesebb adat nyerhető ki. A nácitlanítás, átnevelés hamar abbamaradt az új, a nyugati szférába került országban. Ráadául a náci bűnösöket egykori náci bírák kellett elítéljék.

Az USA kormányában is folyt egy kötélhúzás: az egész népet megbüntetni vagy minél hamarabb újjáépíteni az országot és a Nyugat oldalára állítani a németeket a hidegháborúban a Szovjetunió ellen. A folyamat mihamarabbi lezárásának más oka is volt, nehogy a győztes államok maguk akarjanak elégtételt venni, ezzel újabb európai belháborút elindítani.

Izrael Állam 1950. augusztus 1-én törvényt hozott a nácik és a náci kollaboránsok ellen. Elsősorban azon zsidók megbüntetéséről volt szó, akik gettókban zsidótanácsokban vagy zsidó rendőrségekben vettek részt. Ezek a perek amellett, hogy egy a zsidó lélekben mélyen rejtett és eleddig kielégítetlen bosszú vágyát kanalizálhatták, alkalmat adtak a holokausztról szóló ismeretek terjesztésére is az új országon belül. A legismertebb bűnösök közül mindössze Adolf Eichmannt sikerült Izraelben bíróság elé allítani. Ám a nácivadászok részsikerei közé lehet számítani, hogy Németországban is eltörölték ezen bűntettek elévülési idejét.

A legéletigenlőbb szelíd bosszú, az az építésé! Hogy Hitlernek nem sikerült zsidótlanná tennie Európát, hogy Izrael ország felépül, az a legjobb bosszú! Hermele talál egy még szelídebb, de annál „beszédesebb” bosszút is: az Ein Reich, ein Volk, ein Führer (egy birodalom, egy nép, egy vezér) szlogenből egyetlen betű beiktatásával ez lesz: kein Reich, kein Volk, kein Führer, azaz egyik sem!

A 12. fejezet Izrael állam bosszújáról szól! Hermele szerint az állam létrejötte után a nem állami szereplők ellen, – ez alatt nyilván a különböző terrorszervezeteket kell értenünk – a bosszú mértéke túlhaladta az eredeti tett mértékét. Példaként az 1972-es Müncheni Olimpián történteket említi, ahol a palesztin Fekete szeptember csoport támadta meg az olimpiai falut. A 11 izraeli sportolóért bosszúként 200 palesztint öltek meg libanoni és szíriai táborokban. Itt következik érdekes fogalmak csokra: például a collateral damage, azaz a járulékos kár. Hiába csak a terroristák a célpont, lesznek civil áldozatok is.

Aztán azok a fogalmak, amelyek az állami apparátusban dolgozóknak a kudarchoz való viszonyát írják le a Hamasz 2023. október 7-i terrortámadása után. Ahogy Hermele írja, amikor az állam már nem a védekezésért harcol, hanem a bosszúért. Behoz egy minden eddiginél nehezebb fogalmat is, az izraeliség önképének az érzékeny, de tragikus változását: az állam itt sem tudta megvédeni a zsidókat.

Szerzőnk felveti a Wiedergutmachung, a jóvátétel kérdését is. Ez volt az a folyamat, aminek keretében a nyugatnémet kormány beleegyezett 1953-ban a azok kárpótlásába, akiket kényszermunka-táborokban dolgoztattak, vagy más módon váltak a nácik áldozatává. A jóvátétel hatalmas vitát gerjesztett Izraelben és a zsidó közösségekben világszerte. Benjamin Ferencz Stockholmban „felváltva német, magyar, francia és jiddish nyelven” nyugtatja meg az egybegyűlteket: senkit sem köteleznek arra, hogy pénzt fogadjanak el a németektől.

Mielőtt bárki úgy kezelné az eddigieket, mintha Hermele könyve – meg az én kis recenzióm – égi manna lenne az antiszemita hajlamúaknak, hogy lám mennyit „bosszúálltak” a zsidók, szerzőnk megkísérli a szinte lehetetlent, próbálja meghatározni azokat a számokat, amiket lehet, és összahasonlítani a nem zsidó bosszúállók által végrehajtott hol szelíd vagy egészen vad igazságszolháltatással. És itt nem is a népbírósági perekről van szó, hanem a spontán és sokszor alkalmi dühből elkövetett bosszúkról Franciaországban, Hollandiában, Belgiumban, Olaszországban vagy Jugoszláviában, bárhol a felszabadított területeken, országokban. Amiket a franciák, a hollandok, a belgák (!) az olaszok és a jugoszlávok (!) követtek el saját kollaboránsaik ellen.

Hermele az utolsó fejezetben aprólékosan tárja fel a téma leágazó történeteiben tett kirándulásait. Érvelése, hogy miért a „zsidó” mint áldozat lett az általánosan meghatározó narratíva, elfogadható: „az antiszemiták képzeletvilágában a kezdeményező, önállóan cselekvő, ellenálló vagy bosszúálló zsidónak nincs helye” (388.o.) Az izraeli önképben ez egy vízválasztó téma volt és érzékeny még ma is, hiszen mindennek a mélyén egy nehezen leírható vagy egyenesen leírhatatlan jelenségről, a holokausztról van szó. A végén összeáll egy kép, Hermele ismét a megfoghatatlan időről ír: a soha többé ígéretétől és annak a tudatosításárol, hogy a népirtásnak nincs elévülési ideje. Már csak emiatt is érdemes volt elolvasni a könyvet.

Amikor e könyvet olvastam, zajlott A bennünk lévő fény kiállítás a Látássérültek Országos Szövetsége szervezésében Göteborgban. A látástól elzártak világa számomra teljesen ismeretlen volt, soha ezzel nem találkoztam. De itt és most azt is megértettem, hogy létezik a látvány tolmácsolása is. Egy új világ nyilt meg bennem, e könyv olvasása közben és utána egy jellel közelebb kerültem az emberi megértéshez! Ezt a megértésem próbáltam tolmácsolni.

A munkám közben többször is használtam a DeepL.com (free version) és a Google fordító szoftvereket

november 5, 2025 | Bozsódi-Nagy Orsolya | Kritika | Rovatok

MEGOSZTOM

Műfajok és kultúrák összecsapása

Ryan Coogler: Sinners

Ha azt mondom, horrormusical, az ember jó eséllyel valami jópofára gondol. A Broadway már rég felfedezte magának ezt az ellentmondásos műfajkeveréket, és a filmes feldolgozások miatt a mozibajárók számára sem ismeretlen a kombináció, gondoljunk csak a Rémségek kicsiny boltjára vagy éppen a Rocky Horror Picture Showra, de említhetnénk a sötétebb hangulatú Sweeney Todd, a Fleet Street démoni borbélyát is. Ryan Coogler Sinners című fimje nem Broadway-adaptáció, a zene mégis olyan szervezőelvként működik benne, ami az egész dinamikát meghatározza. Nem nélkülözi a humort, de témáját véresen komolyan veszi – szó szerint.

Smoke és Stack Moore (Michael B. Jordan kettős szerepben) a chicagói maffia köreiben töltött többéves pályafutást követően tér vissza a harmincas évek Mississippijébe. Zsebükben mocskos pénz és tiltott alkohol, fejükben pedig a terv: zenés szórakozóhelyet nyitnak a helyi fekete közösség részére. Ehhez hamarosan el is kezdik összegyűjteni a leendő kollégákat és a fellépőket, köztük az ázsiai bolt tulajdonosait, egy ősi varázslatokban jártas volt feleséget, egy legendás zongoristát, illetve a szinte még gyerekkorú Sammie-t, aki a helyi baptista lelkipásztor fia, viszont úgy gitározik és énekel, ahogy az akkori hagyományok szerint csak az ördöggel való cimborálás nyomán lehetséges. Aztán kiderül, hogy a fiú rendkívüli tehetsége valóban jócskán túlmutat a blueskocsma elvárásain – zeneileg bármilyen magasak is azok –, és erről hamarosan valaki más is tudomást szerez.

A kizárólag filmre, néhol IMAX formátumban rögzített mozi rendkívül erős hangulatú időutazás, amelyben a szesztilalom és a blues fekete Amerikájának világa szinte megfogható, de mindenképp meghallgatható módon elevenedik meg. Egyértelmű főszereplője a blues, ami minden könnyűzenei stílusok atyja, viszont ez a koncepció is kap egy külön csavart Sammie által, aki zenéjével képes mintegy kaput nyitni múlt, jelen és jövő között. Ez pedig különösen fontos a szórakozóhely nyitóestéjén összegyűlt feketéknek, akik, bár hivatalosan már szabad embereknek számítanak, továbbra is folyamatosan szembesülnek a szegregációval, sőt, a Ku Klux Klán sem tűnt el a föld színéről. Történetük a szenvedésé, a gyökerektől való elszakítottságé, az ősi kultúrától való megfosztottságé, a marginalizációé – és, bár elsőre meghökkentő, de ugyanez a bánata a társaságra és főleg Sammie-re támadó szörnyeknek is. Szörnyek? Nem is egészen azok. Fehérek? Igen, de nem a rasszizmus által elvakított amerikai fehérek, hanem szintén messziről jött idegenek, akiknek ősi hitvilágán csak erővel, erőszakkal tudtak eluralkodni a keresztény dogmák, és ezzel azóta sem tudtak megbékélni. Írek ők, a kelták leszármazottai, akik saját zenéjükkel varázsolnak, és tulajdonképpen ugyanazt akarják, mint Stock, Smoke és a többiek: kapcsolódni, közösséget építeni. Túlélni.

Veszélyes szerenád. Az ír népzene kicsit furcsán szól

A Sinnerst horrorfilmként promózták, és bár a véres jelenetek nem hiányoznak belőle, sőt, a vámpírfilm hagyományos elemeit is felsorakoztatja – mint például a fokhagyma vagy a csak hívásra belépő vérszívó –, nagyon messze áll attól, hogy műfaji film legyen. Ryan Coogler nemcsak a musical szerves beépítésével, hanem az innovatív filmnyelvi megoldások alkalmazásával is bizonyítja rendkívüli bátorságát. A képformátum folyamatosan változik, a zenei betétek meglepőek, a hozzájuk tartozó videoklipek pedig a film legerősebb momentumai, középtájt egy nagyívű, felejthetetlen koreográfiával, ami minden szabályt felrúg, és amiről sokat fogunk még beszélni. Michael B. Jordan megrázó a sármos, de manipulatív Stack és a poszttraumás stressz-szindrómában szenvedő Smoke szerepében, Miles Caton (Sammie) zenei tehetsége átsüt a vásznon, a rókaarcú Jack O’Connel pedig az utóbbi évek legrokonszenvesebb főgonoszát alakítja, a maga részéről szintén rengeteg zenével és tánccal.

A film gerincét a zenei betétek alkotják, amelyekért az elmúlt évek egyik legismertebb filmzene-szerzője, Ludwig Göransson felelt. Túl azon, hogy izlandi rockerként kapott megbízást az Egyesült Államok legdélebb déli részén játszódó film főleg fekete zenékre, spirituálékra és bluesra épülő soundtrack elkészítésével, Göransson kreativitása és szabad gondolkodása a Sinners egyik fő mozgatórugója. A lassan induló, ráérősen épülő történet ritmusában tökéletesen követi a zenét, amely a végére már igen váratlan műfajokig is elmerészkedik. Benne testesül meg az a színes, felkavaró kulturális kavalkád, amelyet Coogler a történet egyik alappilléreként kezel, és amely a konfliktus kiindulópontját is képezi.

A Sinners elsöprő filmélmény, amelyet lehetőség szerint moziban érdemes megnézni, a stáblista végéig pedig nem ajánlatos kimenni a teremből.

Sinners (USA, 2025)
Rendezte: Ryan Coogler
Fényképezte: Autumn Durald Arkapaw
Zene: Ludwik Göransson
Szereplők: Michael B. Jordan, Hailee Steinfeld, Miles Caton, Jack O’Connell

Borítókép: Szabad a belépés? A Moore tesók kocsmájába nem könnyű meghívást kapni

november 3, 2025 | Hocza-Szabó Marcell | Kritika | Rovatok

MEGOSZTOM

A zavart jelenlét poétikája

Szenderák Bence: Csendrendelet (Erzsébetváros Önkormányzata, 2024)

Szenderák Bence alig negyven oldalas debütkötete egy magába szállás reliktuma, amelyben a versek úgy tanúskodnak elemi és őszinte zavartságról, hogy közben kellőképpen precíz vonalvezetéssel és innovatív megoldásokkal dolgoznak. Ez utóbbiakat könnyű már a kötet – a kortárs magyar lírában manapság újfent formabontónak számító – külső és belső lapjain fellelhető vizuális eljárásainak következetes felépítettségével is alátámasztani, hiszen a versek környezetében felbukkanó egyszer figuratív, másszor gesztusszerű, minimalista grafikai betétek egyfelől kiemelik a kötetkoncepció főbb irányvonalait, másfelől pedig képesek kiegészíteni egy-egy vers jelentésrétegeit is. Mindemellett a Csendrendelet – rövidsége és zsebkönyvet idéző, kisméretű formátuma ellenére – egyszerre szól szorongató létproblémákról és létproblémákkal, amelyek rendre olyan nyugtalanító kérdésekhez vezethetnek el, mint hogy lebonthatóak-e a magunk köré épült falak anélkül, hogy azok helyére újabbakat emelnénk, vagy hogy az elzártságból történő kiszabadulásunkkal önmagunk elnyerése érdekében nem épp önmagunkat veszítjük el. Hiszen az egy élethelyzet vagy egy mindig bennünk élő, meghatározó létérzet, mindannyiunk számára ismerős lehet, milyen kitörni vágyónak, de egyben biztonságra törekvőnek lenni – ez az a mindenkori börtön, ami egyszerre tesz minket önmagunkká és válik az önmagunkká válás akadályává. Szenderák kötetének lírai énje e paradoxikus feltevést totalizálva zárja magára saját magát és vele az olvasót is apró verseskönyvébe, amely által egy olyan világ tárul elénk, ahol ezzel a létérzettel azonosulva annak ellenére érezzük magunkat otthonosan, hogy bármilyen tényleges életkörülményt felismerhetnénk a szövegekből.

Az egyetlen biztos pont a már a borítón is megjelenő rács, ami fogva tart; amit bizonyosan mi építettünk („belülről kulcsra zárt ajtó”), és ahonnan, noha zavarodottságunk miatt nem tudunk kijutni („mert lyukas zsákból nem találok ki”), még így sem világos, mi is tart vissza minket ettől („kilátok és kiférnék / kulcsra tárt ajtó / valahogy mégsem–“). Mintha csak ugyanezt a kézenfekvő, ugyanakkor érthetetlen ragaszkodás és kiszabadulni vágyás kettősségét előjelezné a fedőlapon szereplő rácsot félig mögötte, félig előtte át-átfonó szerzői, SZB monogram, amely így már előre megidézi a harmonikus és diszharmonikus versszervezés, kint és bent ellentételezésén és összekeveredésén alapuló, főként a klasszikus és a későmodernség (Babits Mihály, Szabó Lőrinc) jól ismert toposzait − amihez a cím hasonló párhuzamokat magában foglaló gondolatiság is társul −, mindezt egyúttal a szerzőiség és a személyes líra összefüggéseibe helyezi. A személyesség azonban a kötet szövegeiben a biográfiai én kiemelése helyett a kitárulkozó hangvételben mutatkozik meg („hülyének érzem magam amikor / írok régen nem ilyen érzés / volt régen kiszakadt belőlem”), amely egy olyan bensőséges odafordulást eredményez az olvasó felé, ahol nem a gyakorta alkalmazott versszervezés szerint működve valamilyen homály fedte titok megosztása zajlik, hanem még a befogadót is belerántva ebbe saját magunk és a világ megismerhetetlenségével szembesülünk általa („mindketten menekülünk / a tanúságtól. /én elbukom.”).

A megismerés legfőbb akadálya már a kötet elején kiderül, maga a nyelv lehet, amin az megtörténik: „a beszéd erőszak, annak, aki / hallja. aki a szavak elől fut. / a csend termében a nyelv az, / ami minden lépésre zeng. a padló. / fehér tér. benne egy ember, / aki nem ragyog. / ha van is rajta kívül bárki − / kontúrtalanul vész el a ragyogásban.”. A Tétel című vers idézett részletének feszültsége a nyelvi-retorikai szétziláltságban rejlik. Merthogy már a verskezdő kijelentés premissza jellegében („a beszéd erőszak”) egyszerre jelen van a megnyílás és a megismerés felszabadító, és az erőszak mint ennek ellenében fellépő, korlátok közé kényszerítő vonatkozása. Minden más ezen előfeltevés (akár Foucault hatalmi diskurzusokról szóló alapvetésével is némileg rokon) nem-konvencionális szempontrendszeréből a kijelentés folytán nyer konvencionális megbizonyosodást – akárha a cím (Csendrendelet) fogalmi jelentését performatív módon képezné le. A tétel tehát egyszerű és lényegre törő, ugyanakkor kibontása a megértés és nem-megértés oszcillációjában („annak, aki / hallja. aki a szavak elől fut.”) és az együtthangzás mint a nyelv általánosan értett, gondolatközlő szerepén keresztül („a csend termében a nyelv az, / ami minden lépésre zeng. a padló.”) egy komplexebb meghasonlottság felé mutat („fehér tér. benne egy ember, / aki nem ragyog. / ha van is rajta kívül bárki − / kontúrtalanul vész el a ragyogásban.”). Míg ugyanis az előbbiek megmaradnak a már említett börtön motivikusan nyelvre vetített formulájánál, az utóbbi gondolat már ehhez hozzáveszi a ragyogásban való nem ragyogás és ezáltal való látszódást, mint azt, ahogyan a nyelvből való kitörhetetlenség hiába párosul az interakciót képező beszéddel, abban még mindig benne rejlik az önellentmondás kikerülhetetlen problémája: „nevezzük ezt szorongattatásnak. / zsugorfólia, kettős természetű, mint / akármelyik határ. de át lehet-e / menteni a határtalanságot? megtartani / a szűkösségben is, mint ritkán, de / de rendszeresen etetett vadat.”. A költemény folytatása a határtalanság és szűkösség ellentételezésére kiélezett gondolatmenetében ezáltal mintegy maga ontológiai diverzitásával szembesül, melynek végleteit a vers későbbi részletei is bemutatják a dadogással, megfosztással, haldoklással, a kussolással, majd az elbukással.

Mit lehet kezdeni ezzel az önellentmondásokból fakadó folyamatos hiányérzettel és az azzal együtt járó önmagunk és világunk visszabontására irányuló igénnyel? Platón Phaidón című dialógusában vetődik fel a kérdés, miszerint igaz-e, hogy mindaz, aminek ellentéte van, szükségképpen nem másból, csakis a saját ellentétéből keletkezik. Ha feltesszük, hogy a lét – legyen akár börtönlét is – a nemlétből keletkezik, e kettő pedig elválaszthatatlan része egymásnak, önmagában lévő egységként egyik sem felfogható: töredékké kell lefokozni ahhoz, hogy azzá válhasson. Erre történik kísérlet a kötet Minden fény minden erőszak és a Minden erőszak minden fény című verseiben, mely a ciklusszámozásuk folytonossága miatt voltaképp akár egy költemény két részének is tekinthető. Ez a köteten belül unikális megoldás azonban nemcsak a struktúra fényében lehet érdekes, hanem a Csendrendelet elejéhez és végéhez közeli versek előbbi fehér lapon fekete, utóbbi fekete lapon fehér betűkkel olvasható sorai – túl a címet érintő sorrendi változás inkább formai, mint poétikai-retorikai fogásán – a metaforika eddigiektől eltérően ismétlésen alapuló, a képiség helyett a szövegiséget kiemelő alkotásmódszere miatt is. A vers(részek) utolsó sorai ugyanis így hangzanak: „kacagásukat elnyelik a lombok / és az ébrenlét nyűgje / az ébrenlét tipró lánca”, valamint „a lebucskázó test már csak fájdalmas fölösleg / a lebucskázó test egy újabb nap ára”. Előbbi sorokban a kacagás – melynek birtokos szerkezete az éhes foltokra utal vissza – mint általában a szabadsághoz vagy a felszabadulás érzetéhez tartozó emberi reakció egyszerre a nyűg és az elnyomás jelképeként jelenik meg, ami így ugyan már önmagában paradoxikus logikai helyzetet teremt, a szóismétléssel retorikailag is megtámogatja ugyanezt. Hasonló séma vehető ki az utóbb idézett részletből is, azonban fontos körülmény, hogy mindezt kiegészíti a versrészek kettéválasztása következtében még ezen felül is megmutatkozó egy versen belüli ismétlés általi ismétlés (szóismétlések logikailag harmonikus és diszharmonikus szervezése) és a tropológiai értelemben vett ismétlés nélküli ismétlés (a vers[ek] befejezői sorai közti összhangzás) bonyolult szöveghálózata.

A kötet a maga koncepcionális következetessége ellenére – vagy épp amiatt – az önellentmondások sorjázása, valamint annak töredékesség általi kijátszása az idézett párverset kivéve, nagyjából a második felétől elfárad, és a túlírt, megfoghatatlanul sejtelmessé váló metaforikus szerkezetek (,,lomha csüggedés szivárog a kérgéből”), valamint az egyes szövegek közti, erőltetett motivikus párhuzamokat építő gondolatfolyamok válnak uralkodóvá, szinte programszerűvé téve a szövegekben egyébiránt is meglévő feszültséget. Ezek mellett a néhány vers előtt szereplő, Camus-tól, Pilinszkytől és Tamás Gáspár Miklóstól származó mottók, a kötetből teljesen kilógó darabok (pl. a Balu, vagy a Boldogulás), illetve az újraolvasásra kevéssé ösztönző befejezés – ami súlytalansága okán akár a kötetlezárás nélkülözésének is beillik – jelentősen elütnek az addig tapasztalt perspektíváktól. A Csendrendelet ezáltal noha számos erénnyel bír a vizualitást, a kötetkoncepciót, és egyes esetekben a költői nyelvet illetően, nem aknázza ki olyannyira az önellentmondás nyelvre, létre és lírai énre vetített izgalmasabb összefüggéseit (pl. nyelv és valóság, élet és halál viszonya, lírai én önreflexivitása) és a töredékesség nyelvi dimenzióinak széleskörű tárházát (a nyelv mint matéria nem fragmentalizálódik), mint ahogy azt a kötetindító versek számos ponton előjelezték, inkább ugyanazon gondolatstruktúrák visszatérő lenyomataival találkozunk. Épp ezért fontos hangsúlyozni annak kockázatát, hogy érezhetően gondolati-poétikai aránytalanság mutatkozik meg a kötet egészén, ami rányomja bélyegét a kötetindító költemények részletezett érdemeire is. Emiatt érződhet úgy, hogy a kötet a maga erényeit visszabontva egyfajta börtönön belüli börtönként még önmaga korlátait is megtöbbszörözve válik saját ellenségévé – noha a belülről kulcsra zárt ajtóval már az elejétől fogva is az volt.

Címke: kritika

A világ a sárga függöny mögül

Elmondani az elmondhatatlant

A gondoskodás női arca: Nyanyuci szerepe Ady életében

Női sorsok a váradi női évadban

Memoár a senki fiától

Jakub könyvei

Nővé érés

Az emlékezés méltósága vagy a felejtés közönye

Műfajok és kultúrák összecsapása

A zavart jelenlét poétikája

Kulturális folyóirat és portál

Támogatók