A pofont mindig anyámtól kaptam, apám nem is tudott a pofonokról. Apám sok mindenről nem tudott anyámmal kapcsolatban, pedig sejthette volna, ha jobban odafigyel. De nem akart jobban odafigyelni, szerintem ezért is ivott annyit. A pofont a húgom helyett is én kaptam az anyámtól, anyám akkor is engem pofozott, amikor a húgom dobálta kavicsokkal az ablaküveget. Egyszerre csak egy pofont adott, mindig csak egyet. Néha szerettem volna, ha inkább több pofont ad, több kicsi pofont, mert az az egy nagyon nagy volt. Amikor elővette a fakanalat, elfutottunk. A farakás mögé bújtunk, anyám úgy kergetett minket körülötte, mint egy rajzfilmben.

Tíz éve halt meg. Az egyik kezemmel a mentőket hívtam, a másikkal próbáltam kigombolni a blúzát, levegőhöz juttatni, életet lehelni belé. Az arca ugyanolyan kifejezéstelen volt, mint máskor, az ajka lassan megtelt vérrel.

Apám egyfolytában ivott, mégsem az alkohol vitte el, hanem az, amit beszívott. Por, kátrány, azbeszt, a cigaretta már csak a hab volt a tortán. Azt legalább élvezte. Meg az unikumot, hó végén a kevertet. A környéken minden harmadik házat ő épített. A kocsmában mérnök úrnak becézték, pedig csak egyszerű kőműves volt. A kollégái még a halála után is eljártak hozzánk, kölcsönkérni a szerszámait, beszélgetni. Próbálkoztunk, bár apámon kívül nem volt más közös témánk.

Miközben anyám fölött térdepeltem, kinéztem a konyhaablakon. Az ablakból rá lehetett látni a kennelekre, az egyikben Bendzsó aludt. Anyámnak egyszer négyese volt a lottón, és a nyereményből kutyatenyésztésbe kezdett. Valamiért a csau-csauk tetszettek meg neki, volt, amikor egyszerre nyolc kutyát tartottunk az udvaron, most Bendzsó az egyetlen. Anyám húsz éven keresztül járt velük kutyakiállításokra. A húgom a nyolcvanas évek elején elkísérte őt egy jugoszláviai versenyre, majd onnan Ausztrián keresztül Svájcba szökött. Néztem anyám egyre lilább ajkát, és az jutott eszembe, hogy megint én vagyok mellette. Egyes-egyedül én, sohasem a húgom, mégis a húgomat szerette jobban.