MEGOSZTOM

A világ a sárga függöny mögül

Krasznahorkai László: A magyar nemzet biztonsága. Vadászat pillangóra. Budapest: Magvető Kiadó, 2025, 170 oldal

Két mottó, tíz bevezetés, két felkészülés a befejezésre és tizenkét, egyenként harminc oldalas krasznahorkais + 1 egyszerű mondat, melyek közül kiemelkedik ötven szó, kifejezés, mondattöredék. Tömören ez Krasznahorkai László legújabb regényének szerkezete. Azé a regényé, melynek címe történelmi vagy biztonságpolitikai tárgyú szövegre utal inkább, mint fikcióra. A befogadás, nyilvánvalóan, a fikcionalitás, a kitaláltság alapján közelíti meg a szöveget, ilyen formában a cím önmagában is ironikus, olyan kettősség van benne, mely megsokszorozza az értelmezési lehetőségeket. Umberto Eco a Hat séta a fikció erdejében című művében írja, hogy „fikciót olvasni annyit tesz, hogy játszunk egy játékot, s ezáltal értelmet adunk annak a rengeteg dolognak, ami a létező világban történt, történik vagy történni fog”.[1] Vagyis az olvasónak be kell lépnie ebbe a dantei sötét erdőbe, mely maga a szöveg, s ha ismeri a játékszabályokat, akkor mindig kitaposott ösvényeken sétál, viszont ha szem elől téveszti, vagy figyelmen kívül hagyja az erdőben immanensen jelen lévő irányjelzőket, tájékozódási pontokat, bolyongásának vége az úttévesztés lesz. A közös játék kalandos együttműködés szerző és olvasó között, amely által az olvasónak ki kell bogoznia és fel kell göngyölítenie a szerző által elgurított fonalat, vagyis fel kell fedeznie a  valóság és fikció közötti vékony határvonalat, hogy biztonsággal, a beavatottak tudásával kiléphessen az erdőből, vagyis a közös játék végül a megértés győzelmével érjen véget. Eco szerint ő a mindenkori „mintaolvasó”, aki kezdettől benne van a játékban. Krasznahorkai László regényének címe már be is invitál ebbe az erdőbe, amelyben azért is nehéz eligazodni, mert valóság és fikció szinte mindig átfedi egymást, a megjelenített valóságdarabok, a tér-és idő valósága a megjelenő szerzői alteregóval együtt pedig komoly játékba viszik az olvasót, akinek a jelentések többértelműsége között is botladoznia kell.

Az értelmezéseknek erre a játékára utal a könyv második mottója, a Károlyházy Frigyestől idézett mondat: „Egy kísértet látványa azért kísérteties, mert nem létezik.” Ha fogalmi szinten elemezzük a mondatot, akkor nyilván egy ontológiai paradoxonról van szó, ha viszont az egzisztencializmus felől vizsgáljuk, akkor a kísértetiesség olyan egzisztenciális tapasztalatként jelenik meg, amely egyben megingatja a világról, a létezésről és önmagunkról alkotott eddigi tudásunkat. „Másként nézünk történetünkre, s így az másként néz vissza ránk”,[2]állapítja meg Heller Ágnes: Mi a posztmodern – húsz év után című esszéjében. Vagyis megváltozik az a kép, ahogyan a valóságot és benne önmagunkat látjuk. A világ nem egységes egész többé, a korábbi, maguktól értetődő összefüggések átadták helyüket a bizonytalan, véletlenszerű kapcsolatoknak, kapcsolódásoknak. A „nagy elbeszélések” linearitásával, mindentudó elbeszélőjével és jól követhető tér- és időszerkezetével szemben megjelennek azok a tágas, nyitott elbeszélések, melyekben „az alkotó ebben az esetben világegész helyett „egész” világokat ajánl, s a játékos „továbbírást” az olvasókra hagyja.”[3] A nyitott epikus formák így több szerephez juttatják a befogadót, előtérbe helyezve annak saját jelentésteremtését, teret engedve az értelmezés többféleségének, a jelentésekkel való játéknak. Erre utal a szerző az utószó szerepű mondatban, melyben, mintegy kikacsintva az olvasóra, a „huncut véletlen művének” nevezi a műbeli szereplők, események, intézmények hasonlóságát valóságos személyekkel, intézménnyel vagy eseménnyel. 

Innen, a játék, a megjelenített világdarabok és a befogadás felőli perspektívából könnyen eljutunk a megjelenítő nyelv kérdésköréhez s a regény első mottójához, mely Dosztojevszkij A félkegyelmű című regényéből származik. A regénybeli Hippolitnak a halála előtti „Nyilatkozatában” leírt sorai ezek, melyeket csak Miskin (vagy Myskin) herceg olvas végig: „A legzseniálisabb, vagy egyszerűen bármely komoly emberi gondolatban mindig marad hátra valami, amit sehogy se lehet másokkal közölni, érthetővé tenni (…); mindig maradna valami, ami semmi szín alatt sem megy ki az ember koponyája alól, és ott marad örökre (…).” A nyelviség kérdésköre, az elbeszélhetőség problémája így válik a regény másik kulcsmotívumává. A posztmodernben a „nagy elbeszélések” átértékelődése azzal is jár, hogy a jelek világát másképpen kezdik értelmezni. A valóság a nyelv révén megragadhatatlan, kifejezhetetlen, a nyelv elégtelen a valóság lényegének ábrázolására. Hiába keressük és keresi az író a végső kérdés legpontosabb megfogalmazását és arra a leghitelesebb választ. A nyelvi jel, a szó sem csupán közvetíti, hanem maga is teremti, megalkotja, létrehozza a valóságot. Mivel meghatározza gondolkodásunkat, ezért képes előhívni tudatunk tartalmait, így általa és benne konstituálódnak a világról alkotott képzeteink. [4]

A regénybeli író a dolgok és a dolgok nevének összefüggéséről szólva, ismét az olvasóra való kikacsintással, játékosan részletezi Ádám névadását, aki csak főneveket mondhatott az Isten által felmutatott dolgokra. Az első három „dolog”, amit Isten felmutat Ádámnak, Ádám pedig megnevez, önmagában is érdekes: sékel, Isten, kozmosz. Ezek szerint Isten és az első ember legelső közös „fogalma” az, amivel Ádám 21. századi leszármazottai irányítják a világot, utána a Teremtőt nevezi meg, a mindenható hatalmat, majd harmadiknak az ürességet, melyben benne lehet a teremtés lehetősége is. De a valóság és a fogalom nagyon messze került egymástól, „olyan messze, mint egy pillangó a magyar nemzet biztonságától (…), vagy mint egy lepkész a politikától, mert Istennek sincs semmi köze a valóságához annak, amit Ádám megnevez (…), a szó halálosan szerelmes a valóságba, de soha nem érintheti meg, ez egy szerelem, a legszenvedélyesebb szerelmi őrület (…).” (159.) Egyrészt ez ironikus visszautalás a címre, melynek komolyságát mintha az író is tagadná, esetleg érvénytelenítené, hiszen a pillangók szakértőjének valóban semmi köze sincs a politikához, a magyar nemzet biztonságához, bármennyire is bele akarják ebbe rángatni a múzeumstratégia kidolgozásával, másrészt a szöveg egészének nagyon is van köze a magyar politikai valósághoz. Ugyanis a múzeum stratégiájában, az igazgatóhelyettes alakjának ironikus megjelenítésében (aki mintha glóriával a feje fölött jelenne meg a lépcső tetején, „odafönt”, és onnan dörög le („odalentre”) a lepkészre (100.) az a szerzői szándék szerint a jelen ideológiai-politikai világának a torzított tükre. 

A Dosztojevszkijtől vett részlet más aspektusa miatt is lett a regény egyik mottója. A félkegyelmű című regény főhőse az a Miskin herceg, akinek sorsát egyszerre határozza meg jóhiszeműsége, ártatlansága, őszintesége és vissza-visszatérő epileptikus rohamai. Mindvégig idegen és meg nem értett az emberek között, aki mégis hatással van a körülötte élőkre, hiszen „annyira tőle függ körülötte minden embernek a sorsa, mintha nem is rajtuk kívül álló szegény, ügyefogyott ember volna, hanem saját lelküknek legmélyéről feltörő hang, valami, amiről mindnyájan tudnak, amitől félnek s ami több, mint ők mindnyájan hiú életükkel, szenvedélyeikkel és gondolataikkal együtt. És így van ez valóban. Myskin herceg ott, ahol él, abban a környezetben, ahol megfordul, több, mint a körülötte lévő emberek, sokkal több, mint önmaga.”[5]

Ennél a pontnál érkezünk el a Miskinnel rokonítható Papp András nevű entomológushoz, a regény főhőséhez, aki születésétől fogva testileg rokkant, Klippel-Feil szindrómával született, de a legkiválóbb tudósa és szakértője a lepkéknek és pillangóknak. A regény első mondata így szól: „Szerette mindazokat, akik a földön éltek, meg akik a fákon, a levegőben, a barlangokban, a folyókban, vagy az óceánok irdatlan mélységeiben (…).” (9.) Szerette a világot, melyben élt, és amely többé-kevésbé elfogadta („néha nevettek is együtt, (…)” (18.), vagy megtűrte, de közeledni nem közeledett felé; szerette a nagyszülei házát, mely a Paradicsomot jelentette számára, az utazást az otthonától a Természettudományi Múzeumig, a munkahelyéig, szerette kisgyermekkorától fogva az autók kipufogógázát, és szerette a függönyt a szobája ablakán, mely csak megszűrve engedte be a napfényt. Ez a reggelente beszűrődő, a sárga függönyön keresztül átlényegülő fény volt a biztonság, amelyre, úgy érezte, ráépítheti nemcsak a következő napját, hanem az egész életét. S ha Miskin herceg azt vallotta, hogy a világot a szépség menti meg, akkor ő meg úgy gondolta, nincs is a világban olyan, ami ne lenne szép és szerethető, hiszen a halál is „csupán egy gyöngéd, végleges elernyedés (…).” (13.) Szerette a bőrdzsekist is, aki a buszon megtámadta, ütlegelte, ami után ő azonnal fel is mentette magában, hiszen annak érthetetlen vad haragjáért, elszabadult, dühös indulatáért az igazságtalan sorsot okolta. És persze mindennél jobban szerette a munkáját, mely életének középpontjában állt. A feljebb jutás nem érdekelte, miközben mindenki őt érezte képesnek karrierépítésre az elméleti biológiában elért kutatásai és eredményei alapján. Egész lénye maga ellentmondás, hiszen saját testi nyomorultsága mellett vagy ellenére a természet legszebb, leglégiesebb és legsérülékenyebb lényeit kutatja, a lepkéket, az emberek többségét elijesztő, visszataszító külseje pedig igazi emberi jóságot takar. A szerző különleges empátiával rajzolja meg az alakját. Mintha ennek a modern társadalomnak olyan ideális és egyszeri példánya lenne, mint az általa annyira csodált Apolló-lepke vagy a rácsos zsákhordó. Aki minden elutasítás, gúny és megvetés ellenére minden reggel újjáéled, s „a szempilláját megérintő fényre” (19.) újra és újra elindul, hogy teljesítse feladatát. Alakjának ábrázolásában a szerző egyben annak a társadalomnak a képét is megmutatja, amelyben ő sete-sután botladozik: a várost, melyben, munkatársai szerint, ajánlatos napvilágnál járni az utcákon, a munkahelyét, ahol egyedül küzd meg a levetkőzés és felöltözés kényelmetlenségeivel, az egykor tudományos szocializmust oktató, most a Borároson kolduló főiskolai tanárt, az indulataikat kontrollálni képtelen, beteg lelkű fiatalokat, akik saját belső ürességüket vad agresszióval ellensúlyozzák. A lepkész jósága és nemeslelkűsége a velük való viszonyban teljesedik ki: nyilatkozatot tesz a rendőrségen, hogy nem akarja feljelenteni őket, az otthonába betörő bőrdzsekist forró teával kínálja, és felajánlja neki a segítéségét. Ez a ritka jóság és emberség még ezt a társadalom perifériájára szorult, bűnös embert is megérinti, hiszen később egy szelet pizzát hagy a bejárati ajtaja előtt. Mi ez, ha nem a „bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek” bibliai parancsa, és a bűnös ember bűnbánata, a tékozló fiúé, aki visszatér abba a házba, amit ki akart fosztani, és a szelet pizzával kér megbocsátást, vagy éppen fejezi ki saját megbocsátását, amiért a tudós olyan lehetetlenül abszurd helyzetbe hozta, hogy nem volt mit elrabolnia tőle, hiszen nem volt semmije. Ő pedig „szinte minden másodpercét átélte annak, ahogy hűl és egyre hűl benne az az egy szelet pizza, és érezte, hogy a világ jó, alapvetően, (…).” (141.) Nem valószínű, hogy ez a fiú meg fog javulni, hiszen a szociális közeg, melyben él, nem ad lehetőséget se a kiemelkedésre, se a felzárkózásra, de a tudós ezáltal mintha evangéliumi magasságokba emelkedne, olyanná, aki nem is e világba való. Ezért is érdemes az író barátságára, sugallja a regény, mert kívül áll ezen a társadalmon, ezen a magyar világon, amely nem képes megbecsülni, értékelni a jót. Kétségkívül a regény kiemelkedő jelenetei a bőrdzsekis fickóval való találkozások, melyekben Krasznahorkai angyal-figurája jelenik meg, az egyszerre jó és igaz ember. [6] Az angyalfigura kiegészítéseként szolgál a regényben az a munkahelyi eset, amikor a tudós János nevű kollégáját egy kritikus megjegyzése miatt leköltöztetik az alagsorba, ő pedig szolidaritást vállalva vele, leköltözik mellé, az igazgatóhelyettes durván rendreutasítja. Ő itt is a béke és az emberség hangján válaszol. Radnóti Sándor idézi Kirkegaard megállapítását az apostoli életszentségről, mely szerint  „[az apostol – szerk megj.] soha nem juthat el odáig, hogy apostoli hivatását saját életének mozzanataként tudatosítsa”, vagyis a szent, az igaz és még a jó is kizárja az erről való tudást (…), mert olyan transzcendens – akár Isten nélküli transzcendens – területhez tartozik, amelyet „semmilyen immanencia nem asszimilálhat”.[7] Ez a jóság nem magamutogató, nem elismerésre vár, csak van, önmagában, a világgal való megbékélésben. Bár ennek a megbékélésnek a fala egyszer-egyszer megreped, amikor megváltozik a körülötte lévők magatartása, de mivel ezért is önmagát, és nem a világot okolja, ezért az általa szerkesztett Nagyhatározó rendszerezettsége, precizitása, pontos rajzai, meghatározásai mindig elűzik a szomorúságot, a keserűséget, s csak a görcsös fájdalom marad meg a gyomorban, mely viszont másnap reggelre teljesen eltűnik, hogy újra a megszokott derűlátással nézze a sárga függönyön át beszűrődő fényt, s vele a rögzített szabályokban, a megtervezett eseményekben, a pontos kísérletekben, előre látható eredményekben megnyilvánuló, otthonos, biztonságot adó világot.  

A regény fordulópontja a találkozás. A természettudóst, aki irodalmat soha nem olvasott, a versekből nem értett egy árva szót sem, a regényekből pedig legfeljebb 1-2 oldalt bírt elolvasni, felkeresi az író. Úgy tűnik, szöges ellentétei egymásnak, hiszen míg őt a lepkéken, hernyókon és lárvákon kívül semmi más nem érdekelte, s a velük való foglalkozás teljesen kitöltötte a mindennapjait, az író igazi világfi, aki beutazza a nagyvilágot, kapcsolatokat ápol, meghívásokat fogad el, előadásokon vesz részt. Telefonbeszélgetésük során mégis kiderül, van egy fontos kapcsolódási pont kettejük között, egy sarkalatos kérdés, az, amire választ akar kapni az élővilág tudósa ugyanúgy, mint a nyelvben való kifejezhetőség korlátait vizsgáló író. A tudóst valamikor régen foglalkoztatta az evolúció kérdése, ezt kutatta, ennek érdekében tanulmányozta az evolúcióbiológiát, a kvantumfizikát és a génelméletet, de miután arra a következtetésre jutott, hogy az evolúciónak nincs célja, ebből kifolyólag nincs is fejlődés, hogy „az élet mibenlétének kérdése felé nem vezet út, (…) mert az élet kialakulásának kétségbeejtő titkát senki, de különösen ő soha és semmikor nem fejti meg, mivel az élet titka  titokban is marad (…)” (33.), már nem kívánt többé abba a „szellemi vákuumba” (29.) visszasüllyedni, melybe ez a kutatás taszította. Az író viszont épp azt várja el tőle, hogy végighallgassa szinte végeérhetetlen monológját alkotói válságáról, ami, elmondása szerint, addig fog tartani, amíg választ nem kap arra a kérdésre, hogy „miért van az élet, (…) és „miért akar az élet ennyire élni (…)” (58.) Vagyis itt az irodalom és művészet klasszikus kérdésével van dolgunk, az újra és újra feltett, de teljességében soha meg nem válaszolt, és meg nem válaszolható kérdéssel. Krasznahorkai László alteregója, a Krasznahorkai László nevű regényhős az élet értelmének megfejtése érdekében – látszólag –szakértőt, vezetőt, útmutatót keres, aki – saját magához hasonlóan – képes a kozmikus szint felől értelmezni a világot és benne önmagát.

A kérdés bonyolultságát és létjogosultságát a tölgy-metaforával bizonyítja. A tölgy, melyet gigantikus természeti mesterműnek nevez (80.), nemcsak a látható világban nő, terjeszkedik, terebélyesedik, hanem a láthatatlan világban is, gyökérzetével létrehozva saját tükörképét, „hogy a természet megismételje önmagát, hogy egy rettenetes szimmetriakényszerben ismételje és ismételje (…), és addig ismételje, hogy szinte önmagán belül nézhesse önmagát, egy borzalmas, egy közömbös, egy félelmetes tükörképet tartva fenn így (…)” (59.) 

Az életnek ez a makacs, mindent behálózó, megállíthatatlan folyamata megriasztja az írót, aki ebben nem lát mást, mint értelem és cél nélküli körkörös mozgást, állandó ismétlődést, ami kizárja a magasabb szintre jutást, a fejlődést. Ez érvényes az egész élővilágra és benne az emberre. Ezek szerint nincs fejlődés az emberi történelemben sem, egy helyben topog az emberiség, mely minduntalan ismétli ugyanazokat a hibákat, melyeket elődei elkövettek. Ebből következően mindaz, amit a magyar társadalomban lát és tapasztal, és ami a Papp Andrást körülvevő világot jellemzi, szintén kudarcra van ítélve, hiszen a  „fentről jövők” (71.) eleve elhibázott narratívája nem kínál fejlődési lehetőséget.

Viszont a kultúraféltés, az emberi civilizáció évezredek óta felhalmozott tudásának, művészetének, filozófiájának megőrzése is benne lehet ebben a szövegben (szeretnénk azt hinni), hiszen a rendszerbe sorolásokon és projekciókon kívül mit tud tenni a mindenkori emberiség a világ egységes egészként való felfogása érdekében, ha saját helyét sem látja a teremtett világon belül, „semmi fogalmunk nincs, miről beszélünk, mi a valóság, hogy mi az univerzum talán tényleg kivételes esetének, a földi természetnek a valódi működése, amelybe tökéletesen beleillünk (…) (62.)

A művész és a művészet szerepe is átértékelődik ebben az összefüggésrendszerben, hiszen megkérdőjeleződik, mintegy felszámolódik a művészetnek a világalkotó, a művésznek pedig a teremtő szerepe. Saját írói módszeréről, valóság és fikció kapcsolatáról, az írást megelőző közvetlen impulzusról mondja, „nála az irodalmi folyamat a fejében zajlik, rendszerint a háta mögötti térből megérinti valaki vagy valami, egy szótlan emberi alak, vagy annak csupán egyetlen mozdulata (…), de leggyakrabban egy atmoszféra illata, szaga, bűze csapja meg onnan, néha csak valami zizegés, ahogy csak a sors tud zizegni (…) (56.). Sipos Balázs a regényről írt kritikájában azt fogalmazza meg, hogy a megszülető szövegeket ezek szerint „ő pusztán lejegyzőként szignózza, figurái mintegy a háta mögül diktálják neki mondandójukat (…) Eszerint a szerző mögött ezúttal saját torzított mása állt, és mondta neki a magáét.” [8] Ez abban hasonlít a régebbi korok művészetfelfogásához, hogy a művet nem az ego hozza létre, hanem azok a tudatalatti tartalmak és késztetések, melyek az alteregót meghatározzák. Vagyis a szerző Krasznahorkai László alteregója az író-regényhős Krasznahorkai László, aki műveit saját alteregója segítségével írja meg. Az „illat”, „szag”, „bűz” ihletforrásként való megjelölésével pedig az emlékezés prousti világát is felidézi, csak nála nem emlékképek jelennek meg, hanem új emberek, események, helyek, a jelen valóságának darabjai. 

Az író és a tudós kapcsolata a beszélgetéseik, a paksi, majd a várpalotai kirándulások, a pilisszentlászlói házban tett látogatás alkalmával barátsággá mélyül. Papp Andrást melegséggel tölti el annak a gondolata, hogy „akkor neki… egy igazi barátja van?, (…) – barátja van, ismételte meg most kijelentő módban, mint akinek szoktatnia kell magát a gondolathoz, hogy ez esetleg igaz (…)”. Úgy érzi,  az író kiválasztotta őt, a tudóst, hogy előtte nyíljon meg, vele beszélje meg az önreprodukcióra képes anyag keletkezésének kérdését, ezáltal alkotói válságára is megoldást találjon. Ez a barátság viszont, bármennyire is egyenrangúnak, szimmetrikusnak látszik, nem az. Papp András rádöbben, hogy az író nem a lét értelméről akar vele beszélgetni, hanem őt magát akarja felhasználni regénye anyagául. „(…) hazatérve teljesen világosan állt előtte, hogy Krasznahorkait nem a lepkék érdeklik, hogy Krasznahorkait nem a lepkészet foglalkoztatja, hogy Krasznahorkai nem erről akar könyvet írni, hanem róla, őróla akar könyvet írni, és azért, mert ő olyan, amilyen, (…), ő lett az áldozat, amit egy könyvben fel fog ajánlani isten tudja, kinek, hogy lássák őt, mármint őt annak, ami, egy szánalomra méltó korcsnak, egy szerencsétlen torzszülöttnek, aki a leglégiesebbnek tartott, meseszerű lények, a lepkék után szaladgál.” (131.) Nem akart főszereplője lenni ennek a műnek, „ő a Krasznahorkainak akart a főszereplője lenni, nem, nem a főszereplője, hanem egyenrangú társa (…) (145.) Ez az aszimmetrikus viszony meg is pecsételi kettejük kapcsolatát, bizonytalanná, törékennyé teszi azt, ezáltal minden emberi viszony bizonytalanságára is rávilágít. Olyan ez, mint a tudós által kutatott molekulák és atomok találkozásának véletlenszerűsége, a körülmények, a nem emberi akarat által meghatározott események megtörténése. A két regényhős kapcsolatát, a barátság természetét az előzőekben idézett szövegrészletek nehezen értelmezhetővé is teszik. Nemcsak amiatt, mert az író regénytémát lát a tudósban, hanem azért is, mert a tudós elvárásokat támaszt ez elé a barátság elé: az eddig a munkahely és az otthon magányában élő ember a másik ember életének középpontja szeretne lenni, társa akár annak elhanyagolt odújában is. Ennek ellenére megőrzi belső szabadságát, és képes meghozni a végső döntést a barátságukkal kapcsolatban.

A regényt, a karaktereket a zárlat felől megközelítve, azt mondhatjuk, hogy Krasznahorkai László, a regényhős, a szemlélő, a megfigyelő szerepét tölti be: „amint megérkeztek a helyszínre, és kiszálltak az autóból, nem megy vele, hanem hozott magával egy kinyitható széket, és ebből figyeli az eseményeket (…)”(168.), a tudós tüllhálós lepkevadászatát a forró nyári réten. Az, hogy Krasznahorkai László számára nagyon is otthonos ez a megfigyelői szerep, bizonyítja, hogy az erősen torzított alterego mennyire rokon a Sátántangó doktorával, aki ugyanúgy iszákos, munkaképtelen, elhanyagolt külsejű, és „leginkább egy nyomorgó, beteg alak elhanyagolt odújára emlékeztető helyen lakik” (150.), mint ő, és ugyanúgy szemléli a „kozmikus vircsaftot” (Sátántangó, 74.), majd a modern idők krónikásaként lejegyzi mindazt, amit lát és hall. A magyar nemzet biztonságának írója pedig a jelen Magyarországáról, magyar valóságáról „jegyez le” néhány közéleti, politikai ismertetőjegyet. Létező személyeket, helységeket, városrészeket, intézményeket, intézményi hivatalnokokat nevez meg. Például a Természettudományi Múzeum igazgatóhelyettesét, aki az entomológusi munka helyett olyan stratégia kidolgozását várja el tőle, amely által az ide érkező csoportoknak az eddiginél erőteljesebben hívják fel a figyelmét arra, hogy a múzeum gyűjteménye a haza, a nemzet önbecsülésének motorja” (92.) Mindezek hátterében, látszólag „csak” egy hírként a sok közül ott van az orosz-ukrán háború, amiről a tudós egy létező magyar tévécsatorna ismert riporterének híradásából szerez tudomást. A csatorna és a híradós megnevezése, politikai irányultsága a szerző tájékozódási irányát is megjelöli. 

A regény magyarságképét a cím a maga ironikus voltában látszólag előrejelzi. A szerző, ahogyan a megnyilatkozásaiból ismerjük, kritikusan viszonyul a jelen magyar társadalmához. Ahhoz a társadalmi valósághoz, melyet egy káros politikai ideológia által befolyásoltnak, beteg lelkületűnek, elszegényedettnek és fejlődésre képtelennek tart, és amitől ő szeretné távol tartani magát. 

Bár anyanyelvében magyar, de a nyelvet és a nemzetet nem akarja együtt, a maga egymásba szövődő, egymást feltételező, identitást létrehozó egységében kezelni. Saját magyarságát károsnak tartja, amely ellen minden erejével küzd – ahogyan ő maga vallja a vele készült egyik interjúban. [9] A regény pesszimista zárlata – „tebelőled, Bandi, velünk együtt, már soha, de soha nem lesz pillangó” – a reménynélküliséget hordozza magában, a változás lehetetlenségét. (169.) Mégis, a szöveg egésze, éppen a jelentések játéka miatt, valami mást is magában rejthet. E szerint mindaz a szépség, ami a magyar kultúrtájat mint a természet és ember alkotta világ egységes egészét jellemzi, a szerzőt megérinti, értékesnek és megőrzésre érdemesnek tartja. Ebben az értelemben a négy magyar pillangófajta és a számtalan lepkefaj felkutatásának útja a természetben egyben a szépség jövőbeli felfedezésének és megőrzésének allegóriája. A természeti és emberi szépségé, melynek megvédése a magyar társadalom, a nemzet erkölcsi felemelkedésének egyik záloga. 


[1] Umberto Eco: Hat séta a fikció erdejében. Budapest: Európa Kiadó, 1995.
[2] Heller Ágnes: Mi a posztmodern – húsz év után. Alföld 54. évf. 3. sz. 2003. február https://epa.oszk.hu/00000/00002/00081/heller.htm(Utolsó letöltés: 2026. 02. 25.)
[3] Tarján Tamás: A posztmodern: képlékeny irányzat. Sulinet.huhttps://www.sulinet.hu/tovabbtan/felveteli/ttkuj/15het/esztetika/esztetika15.html (Utolsó letöltés: 2026. 02. 25.)
[4] Bókay Antal: Bevezetés az irodalomtudományba https://adoc.pub/bevezetes-az-irodalomtudomanyba-bokay-antal.html (Utolsó letöltés: 2026. márc. 6.)
[5] Kuncz Aladár: Dosztojevszkij miszticizmusa. Nyugat · / · 1924 · / · 1924. 2. szám. https://epa.oszk.hu/00000/00022/00351/10630.htm (Utolsó letöltés: 2026. 02. 27.)
[6] Radnóti Sándor: Az angyal és az író. Revizoronline.com. 2026. febr. 1. https://revizoronline.com/krasznahorkai-laszlo-a-magyar-nemzet-biztonsaga-magveto-kiado/  (utolsó letöltés: 2026. március 4.)
[7] uo.
[8] Sipos Balázs: A remény szabad – Krasznahorkai László A magyar nemzet biztonsága című regényéről.  Litera.hu. 2025. november 11. https://litera.hu/magazin/kritika/a-remeny-szabad-krasznahorkai-laszlo-a-magyar-nemzet-biztonsaga-cimu-regenyerol.html (Utolsó letöltés: 2026. március 4.)
[9] Dzsubák Tamás: Krasznahorkai László: A „magyarság” ellen minden erőmmel küzdök. index.hu https://index.hu/kultur/2026/03/09/krasznahorkai-laszlo-irodalom-nobel-dij-magyarorszag/ (Utolsó letöltés: 2026. márc.14.)

A borítóképen használt fotót Krasznahorkai Lászlóról készítette: Déri Miklós – Déri Miklós: Arcok, CC BY-SA 4.0, https://commons.wikimedia.org/w/index.php?curid=142722800

MEGOSZTOM

A Nyugattal az iskolapadban

A sajtóolvasás lehetőségei középiskolások irodalmi és nyelvi kompetenciáinak fejlesztésében

Jelen tanulmány egy tudományos-módszertani szakdolgozat összefoglalója: 9-12. osztályos diákok irodalmi és nyelvi kompetenciáinak fejlesztési módozatait vizsgáltam a Nyugat folyóirat tanulmányozásán keresztül. Hogy miért éppen a múlt század elejének ezt a sajtóterméke volt a kutatás tárgya?  A folyóirat régebbi és újabb méltatásai egyöntetűen az újító jelleget, az európai kitekintést, az alkotói szabadságot, a művészi színvonalat emelik ki. Tverdota György a Nyugat népe című tanulmánykötet végére szánt értekezésében József Attila sorait parafrazálva mondja: „A Nyugattal foglalkozni közvetve önismeretet, önmagunkkal való szembenézést is jelent. Önnön magunkra, eredetünkre tekintünk alá itt.” Mindazok az értékek, melyeket működésének négy évtizede alatt képviselt (nyitottság, széles körű tájékozottság, társadalmi és művészi kérdések iránti fogékonyság, kritikus objektivitás) úgy gondolom, minden igényes sajtótermék kortól független ismérvei. Ha a cél az, hogy a diákok művelt olvasóvá váljanak, akkor ennek a feltétele ezeknek a jegyeknek az azonosítása, hogy a fiatalok mindennapi életükben is legyenek képesek a felszínes szórakoztatás és az igényes tájékoztatás között különbségtételre.

A Nyugat tanulmányozására azért ajánlatos több időt fordítani a középiskolai magyartanításban, mert ezen keresztül sajátíttathatók el legjobban a lírai művek elemzésének, értelmezésének szempontjai, a lírai beszédmódok, a képalkotás sajátosságai. Az irodalmi szövegeknek a megértéséhez egyrészt közelebb vihetannak a korszaknak az ismerete, amelyben megszülettek, másrészt a folyóirat egy olyan fajta publikációs felülete, megnyilatkozási tere volt az alkotóknak, mely másfajta rálátást teremthet a művekre és magukra az alkotókra is. Azáltal, hogy a folyóiraton belül másfajta szövegekkel is találkoznak a diákok, mint amik a különböző verses- vagy novelláskötetekben, tankönyvekben is megtalálhatók, tágabb összefüggésbe tudják helyezni a különböző alkotói életműveket, nagyobb érdeklődéssel fordulnak egy-egy szerző felé, jobban rögzül az egyes szerzők, szerzőcsoportok elhelyezése az irodalomtörténeti korszakon belül, gyakorolják az önálló véleményalkotást, a gondolatok érvekkel alátámasztott szabad kifejtését, illetve felfedezik a szövegtípusok, műfajok és a kommunikációs funkció összefüggését a változatos formájú, műfajiságú és témájú szövegekkel való  találkozás során.

A Nyugat tanítása során a projektorientált vagy projektszerű tanulást választottam. Ezt négy nagyobb tematikus tanulási egység köré építettem: a) a Nyugat szellemi környezete, programja, céljai, törekvései, b) Nyugat-irodalom – kávéházi irodalom, c) alkotói szerepek tanulmányban és versben, d) Nyugat – Ady Endre – Nagyvárad . A projektmunkát a Nyugat folyóirat eredeti példányainak lapozgatása előzte meg. A folyóirattal való első találkozást a lap megjelenési formájával, tartalmával kapcsolatos általános észrevételek, előfeltevések megfogalmazása követte. A feladatok megválasztásánál arra törekedtem, hogy helyet kapjanak közöttük olyanok, melyek a diákok kreativitását, szóbeli és írásbeli megnyilvánulását, önálló kutatását, szabad véleményalkotását, értelmező képességét helyezik a középpontba. A frontális munka mellett a csoportmunka szervezési formájával éltem, mivel ez fellazítja a hagyományos tanóra keretét, megteremti a közös gondolkodás lehetőségét, az ötletek és elképzelések egymással való szembesítését, a vélemények ütköztetését, majd a közös álláspont kialakítását.

A Nyugat szellemi környezetével, programjával, céljaival való ismerkedést több lépésben valósítottam meg. Első lépésben a Nyugatot megelőző folyóiratok, a Budapesti Napló, a Huszadik Század, a Vasárnapi Újság, a Budapesti Szemle, az Új Idők és A Hét című folyóiratok világképéről, céljairól olvastak ismertetőt, majd ezekből kiemelték azokat a vonatkozásokat, melyek – szerintük – az olvasóközönség megnyerését szolgálhatták. Ezek után a szellemi előzmények után azt néztük meg, mi az a program, ami alapján a Nyugat meghatározta önmagát, és mi az, amivel mi is azonosulni tudunk. Elhangzott, a Nyugat a modern magyar irodalom megteremtője, amely bírálta az elmaradottságot és a konzervativizmust, modern európai szellemiséget képviselt. Ennek igazolásaképpen a diákoknak meg kellett keresniük a Nyugatban megjelenő írásokban azokat a vonatkozásokat, melyek ezeket a jellemzőket alátámasztják. Három szöveggel dolgoztunk ebben a feladatban: Ignotus: Kelet népe, Schöpflin Aladár: Az új magyar irodalom, Schöpflin Aladár: A város. E olyan kérdéseket tárgyalnak, melyek a ma gondolkodóit is foglalkoztatják: Milyen kötelezettégekkel jár nemzeti identitásunk? Mi adhatja meg egy irodalmi mű értékét? Miben nyilvánul meg a „generációs különbség”? Mivel a szövegek nem azonos nehézségűek, ezért az elvontabb Ignotus-cikket és az új magyar irodalomról szóló írást a többfajta szövegtípusban és elvontabb tartalmak megértésében jártas, tájékozottabb diákoknak osztottam ki, A város című cikk pedig az átlagos szövegértő-értelmező képességgel rendelkező diákokhoz került. A szövegek megértésében a kérdésekben megadott szempontok és a páros munka segítették a tanulókat. A feladatok bemutatása után egyéni munkában pókhálóábra segítségével rögzítették a lap jellemzőit. Az asszociációs fürtábra egyszerű változata ebben az esetben a Nyugat fogalmához a szövegekből vett információkat, fogalmakat, jelentéseket gyűjtötte össze és rögzítette. A következő lépésben a tanulók a Nyugat szerkesztőivel mint egyéni hangú és stílusú, gondolkodó, véleményt formáló emberekkel ismerkedtek műveiken, róluk szóló írásokon keresztül. A szövegek mind a Nyugatban jelentek meg, egy kivételével (Móricz Zsigmond írása) a diákok eredeti lelőhelyükön tudták olvasni őket. Szépirodalmi és publicisztikai stílusrétegbe tartozó szövegekkel egyaránt dolgoztak ebben a feladatban. Szépirodalmi szöveg az Ambrus Zoltáné: Mozi Bandi kalandjai (Nyugat 1912/14), illetve Gellért Oszkáré: A harmadik emeletről (Nyugat 1909/10-11), publicisztikai szövegek Móricz Zsigmondnak Osvát Ernőről és Fenyő Miksának Ady Endréről (Nyugat 1911/20) szóló írásai. Ady és Móricz neve ismert a diákok számára, de előbbiről ezúttal egy kortárs és írótárs személyes vallomásából tudhattak meg újat egy művének méltatásán keresztül. Újdonság volt, hogy nem a későbbi korok Ady-recepcióinak értekező modorában szólalt meg a szerző, hanem a személyes ismeretség bensőséges hangján, ami által úgy rajzolódott ki Ady Endrének, az embernek az alakja, hogy közben a szöveg szerzőjéről is általános képet kaptak. Móricz Zsigmond pedig írói indulására emlékezik vissza, miközben a lap főszerkesztőjének portréját is megrajzolja. Érdekessége a szövegnek a Hét krajcár Nyugatban való megjelenésének története, amiben megformálódik a pályakezdő Móricz Zsigmond alakja is. A szövegekkel ezúttal négy fős csoportokban dolgoztak, egy szöveggel több csoport is, tehát működtek a kontroll-csoportok. Közös megfigyelési szempont volt a szövegek témája, műfaja, a publicisztikák esetében ezt kiegészítette a szerző témában való jártasságának, tájékozottságának kiemelése, írásának felépítése, a szépirodalmi szövegek esetében pedig a szóképek jelentésképző szerepének felismerése, a költői és az elbeszélői szerepek azonosítása. A csoportok elolvasták a szerkesztőkhöz rendelt szövegeket, majd elkészítettek a szerzői portrékat Osvát Ernőről, Fenyő Miksáról, Gellért Oszkárról és Ambrus Zoltánról.

A Nyugat-irodalom – kávéházi irodalom címet viselő tanulási egység beiktatását azért tartottam fontosnak, mert lehetőség nyílt az irodalom és a kulturális élet, az irodalom és a társasági élet 20. század eleji összefonódásait megvitatni, és arra, hogy a tanulók művelődéstörténeti tájékozottságra is szert tegyenek. Fenyő Miksa így írt ezzel kapcsolatban: „Aki e korszak irodalomtörténetét meg fogja írni, legjobben teszi, ha fejezetei címéül egy-egy kávéházat választ: „Royal, Club, Centrál, New York, Szabadság, Philadelphia, Modern.” A projektnek ebben a részében a diákok ismereteket szereztek arról, milyen volt a korszak kávéházi kutúrája, milyen lehetett az a közeg, amelyben a Nyugat újságírói, szerkesztői is megfordultak, találkoztak, alkottak. A múlt századi kávéházaknak ez a szerepe különösen felkeltette a diákok érdeklődését, a téma pedig lehetőséget teremtett arra, hogy megvitassuk azt, mennyire lehetnek a közösségi szórakozás mai terei alkalmasak hasonló szerep betöltésére, milyen funkciót töltenek be ma ezek a helyek, illetve ők milyen helyet, teret látnak ma alkalmasnak az elmélyedésre, alkotásra. Ugyanakkor lehetőséget teremtett a művelődés- és helytörténeti tájékozódásra, hiszen a múlt század elején Nagyvárad is a kávéházak városa volt. Választható feladat volt a nagyváradi kávéházakról szóló adatgyűjtés, különös tekintettel ezeknek a kávéházaknak a szerepére Ady Endre életében.

A kávéházi kultúrával való ismerkedés Szini Gyula a Nyugat 1917/1. számában megjelent Irodalmi kávéházak című szövege kijelölt részleteinek elolvasásával kezdődött. A nyugat-európai kávéházakról szóló leírások alapján azonosítani lehetett azokat az általános jellemzőket, melyek a kávéházakat mint a nagyvárosi kultúra társasági fórumait meghatározták, illetve azokat a helyi sajátosságokat, melyek csak az egyes nagyvárosi kávéházakra voltak jellemzőek. Szini Gyula szövege a párizsi, londoni, római, bécsi kávéházakról adott érzékletes leírásokat. A szövegben olvasott kávéházak közül a diákok kiválaszottak egyet, amelyik leginkább elnyerte a tetszésüket, és amelyikbe szívesen elmennének. A választást esszében indokolták meg. Az esszéírás minden esetben arra ösztönzi a tanulókat, hogy átgondolják, saját életükben mihez tudják kapcsolni az olvasottakat. Nincs semmilyen szerkezeti kötöttsége, az írás ebben az esetben a gondolkodás eszközeként nyer értelmet. Azoknak a diákoknak ment könnyebben, akik szívesen írnak személyes jellegű dolgokról, és könnyebben reflektálnak az olvasottakra.

A kávéházi hétköznapok megismerése lehetőséget ad arra, hogy különböző publicisztikai műfajokban alkossanak szöveget, de annak is, hogy – a kávéházakban alkotó művészek gyakorlatát követve – maguk is szépirodalmi műfajokban alkossanak. Ez a tanulási tevékenység egyfajta alkotói műhelyként működött, amelyben a diákok saját érdeklődésüknek, íráskészségüknek, nyelvi-irodalmi műveltségüknek megfelelően választottak a javasolt témák közül. A választás szabadsága mindig erős motiváló tényező, az önálló döntés lehetősége, a feladat változatos megoldási lehetőségei tág teret biztosítanak nemcsak a kreativitásnak, de az önkifejezésnek, a személyességnek is. Pethőné Nagy Csilla írta erről a módszerről: „Támogat abban, hogy olvasóként írjunk, illetve íróként olvassunk.” Ebben a feladatban témákat és műfajokat jelöltem ki: tudósítás (pl. Elfogyott a tinta a Centrálban), interjú (pl. Új kötete jelent meg az ismert írónak), pályázati levél (pl. A pályázat üzemeltetési jogának elnyerése, jegyzet (pl. Nagy a füst a New Yorkban), nyílt levél (pl. a szolgáltatások körének bővítése), vers (tetszőleges), novella (tetszőleges). A legnépszerűbb műfajnak az interjú, a tudósítás és a nyílt levél bizonyult, de volt, aki novellával is megpróbálkozott. Ezt követte Kosztolányi Dezső egyik Esti Kornél-novellája budapesti New York kávéházról szóló részletének elolvasása. A figyelmet ezúttal a szépirodalmi szöveg „másságára”, a leírás érzékletességére, szemléletességére irányítottam. A szépirodalmi szöveg nyelvének megfigyelése egyúttal ráirányította a figyelmet a klasszikus modernség stílusújítására, az impresszionizmus stílusjegyeinek az epikában való megjelenésére is. Az általuk alkotott szöveggel való összehasonlítást szemponttáblázat alapján végezték.

Az Alkotói szerepek tanulmányban és versben című tanulási egység azt a célt szolgálta, hogy a végzős diákok megismerjék azt az újfajta lírai beszédmódot és költői szereptípusokat, melyek a lírai szövegek értő olvasását és értelmezését segítik elő. A lírai szereplehetőségeket a Nyugat három prominens alkotójánál vizsgáltam, Ady Endrénél, Babits Mihálynál és Kosztolányi Dezsőnél. Az ő lírai látásmódjuk, önértelmezésük, művész- és művészetfelfogásuk meghatározta a korszak művészetéről. a művész, az író szerepéről alkotott képét is. Adyról az elmúlt évtizedek iskolai oktatása olyan egyoldalú képet alakított ki, amely ma is él az irodalomról szóló közbeszédben, Babitsról és Kosztolányiról pedig igen homályos az a tudás, amit a diák magával visz az iskolából. Inkább egy-egy mű az, ami ezt a tudást meghatározza, olyan művek, melyeken keresztül az alkotók stílusirányzatokba beilleszthetőkké válnak. A módszer lényege az volt, hogy a három alkotó lírája úgy váljék megközelíthetővé a diákok számára, hogy a kötetekben fellelhető műveken kívül elolvassák azokat az írásokat is, melyekben más módon fogalmazódik meg a költői szerepfelfogás. Ady, Babits, Kosztolányi a Nyugatban jelentették meg azokat a tanulmányokat, melyek értekező vagy vallomásos hangnemben szóltak emberi-művészi hovatartozásról, elvekről, eszményekről. A másfajta megnyilvánulási tér másfajta megszólalási módot eredményez, mint a kötetek versei vagy elbeszélései, így költői-írói mivoltuknak is másfajta megközelítési módját kínálják. Ennek a vizsgálata vezethet el a lírában és szépprózában megnyilvánuló szerepek megértéséhez. 

Ady lírai szerepeinek vizsgálatához két szöveget jelöltem ki. Az egyik a Nyugat 1908/1. számában megjelent A magyar Pimodán, a másik pedig a költői szerepek sokaságát felvonultató Az ős Kaján. Babits Mihály lírai nyelvének megközelítése már nehezebbnek bizonyult. Pethőné Nagy Csilla 11.-es irodalomkönyvének Babitsról szóló bevezető fejezetében idézi Nemes Nagy Ágnes A hegyi költő című tanulmányának részletét: „Babits lírájának két alapvető jellemzője van. (…) Az egyik, hogy más érdekli, mint általában a költőket, különösen a magyar költőket; a másik, hogy más viszonyban költői tárgyával, mint bárki előtte a magyar irodalomban.” Ez a másfajta érdeklődés és ennek a lírában való kivetülése teszi Babits költészetét nehezebben értelmezhetővé, mint az Adyét. A kiindulópont itt is az a felület volt, melyen a babitsi költészet legfontosabb elemei, a szerepről, a személyiségről és a költészetről szóló gondolatok vallomásokban és esszékben megjelentek. Az Örökkék ég a felhők mögött című esszé, melynek alcíme Vallomás helyett hitvallás előlegezi az erkölcsi és művészi önértelmező szándékot. A hitvallás elolvasását, megvitatását követte a Cigány a siralomházban című vers. A lírai szöveggel való foglalkozást az indokolta, hogy ugyanúgy a költészet, a művészet szerepéről szól, és saját költészetfelfogásáról vall benne, mint a Hitvallásban, csak más nyelvi eszközökkel, áttételesen. Kosztolányi Dezső alkotóművészetét korunk irodalmi tudata egyre jelentősebbnek ítéli meg. A mai irodalom időszerűnek érzi a művek szemléleti és poétikai problémáit. A 20. század végén a Nyugat első nemzedékéből Kosztolányi foglalkoztatta legtöbbet az értelmezőket. Lírában, szépprózában, az esszéírás területén is kiemelkedőt alkotott, ezért lenne érdemes a középiskolában több időt szánni írásművészete megimertetésére. Legtöbbször egy-két impresszionista vers, egy-két szerepvers, kilencedik osztályban A kulcs című novella, majd tizenkettedikben az Édes Anna, az Esti Kornél azok a művek, melyeken keresztül diákjaink Kosztolányival megismerkednek. Holott az ő művészete „alkalmas arra, hogy a gyerekek mai világtapasztalatait beemeljük a magyarórai megbeszélésekbe.” E néhány művön keresztül is kirajzolódnak azok a kérdések, melyek a lírikus és a prózaíró Kosztolányit is foglalkoztatták: a múlttal való szembesülés, az emlékezés, a tudattalan világa, a lét végessége, az emberi lélek mélységei. A szerepértelmezéshez a Nyugat 1930/4-es számában megjelent Lenni vagy nem lenni című tanulmány adta a kiindulópontot. Az egyéni olvasást a mindennapi életben „játszott” szerepekről és szerepjátékokról való gondolkodás követte, ami a szövegről való gondolkodást is jelentette. A beszélgetés során a gyerekeknek alkalmuk volt megosztani saját személyes tapasztalataikat, és kifejteni a véleményüket. A szegény kisgyermek panaszai kötetcímről pókhálóábra segítségével gondolkodtak el, arra keresve válaszlehetőségeket, hogy miről „panaszkodhat” ez a kisgyerek. A kettős nézőpont, a felnőtt beszélő és a felidézett gyermek nézőpontja lehetővé teszi a szerepjátékot, amely által az „én” másként is megtapasztalhatja önmagát. A következtetéshez eljutó diák számára így válik nyilvánvalóvá, hogy Kosztolányi szerepfelfogása az önmegértés és önmegismerés felé vezető utat mutatja. Hogy az emberi lét olyan mélyrétegei felé ás le ez a líra, amely a századelő lélektani érdeklődéséhez is kapcsolódik, de alapvetően Kosztolányi lelki alkatából, az ön- és világértés vágyából fakad. A három költői szerepről szóló tanulási egység bevezetőül szolgálhat a Nyugat nagyobb költői életműveinek tárgyalásához. Az esszékben, prózai írásokban megnyilvánuló szerepfelfogások pedig lehetőséget teremtenek a párhuzamos értelmezésekre, az összefüggések felfedezésére és magyarázatára. 

4.

A Nyugat, Ady Endre és Nagyvárad címet viselő tanulási egységnek hármas célja volt: egyrészt a diákok számára úgy nyújtani betekintést Ady Endre életébe, hogy közben azzal az irodalmi közeggel is megismerkednek, melynek a költő részese és alakítója volt, másrészt alkalmat adni számukra arra, hogy a század eleji Várad kulturális környezetével mint a korabeli irodalmi élet termékenyítő közegével is megismerkedjenek, harmadsorban arra ösztönözni őket, hogy a megszerzett ismereteket úgy rendezzék, rendszerezzék, újakat gyűjtsenek hozzájuk, hogy azokból megszülessen egy, a Nyugat szerkesztési és tartalmi elveit követő irodalmi-kulturális lap. Mindezeken felül az olvasóvá váláshoz, a művelt olvasói hozzáállás kialakításához is hozzájáruljon. Művelődéstörténeti séta és múzeumi óra teremtette meg a ráhangolódást, ennek során ismerkedtek meg Ady Endre Nizzából küldött levelével, melyet Fenyő Miksa tett közzé a Nyugat 1909/10-11-es számában. A grafikai szervezővel (már tudtam – most tudtam meg – még nem tudom, de tudni szeretném) feldolgozott szöveg kapcsán a diákok az új ismereteiket a már meglévőkhöz kapcsolták, illetve saját kérdések megfogalmazásával motiváltabbá váltak az új ismeretek elsajátítására is. Jelentősége, hogy fejleszti a legmagasabb szintű metakogníciót, azaz a tanulók megtanulnak saját gondolkodásukról gondolkodni, ami lényegében a hatékony tanulás feltétele is.

Mivel a diákok befogadási kultúrája alapvetően a multimédiás elemekre épül, ezért a tanulás egyik legnépszerűbb és leggyakrabban alkalmazott módja az információk számítógépes feldolgozását szolgáló prezentáció. Magyarórai alkalmazásának az előnyei, hogy: kép, hang és szöveg egyszerre, egymás hatását erősítve van jelen; az alapvetően vizuálisan tanuló diákok számára a képi megjelenítés megkönnyíti az információ feldolgozását; a tanulási tevékenység céljának megfelelően rendezi az elsajátítandó ismereteket; a verbalizálás során nehézségekbe ütköző diákok számára másfajta megnyilvánulási lehetőséget biztosít és sikerélményhez juttatja őket, illetve lehetőséget teremt a kooperatív munkára.

A lapszerkesztés előkészítő mozzanata volt a sajtóműfajok megismerése. Ezek közül lehetett válogatni, és a lap jellegének megfelelően felhasználni néhányat. Az alapműfajokkal, amilyen a hír, tudósítás, interjú már az 5-8. osztályban megismerkedtek, ezúttal a recenziót, a glosszát és az esszét emeltük ki, mint azokat a műfajokat, amelyek egy irodalmi-kulturális folyóiratban, így a Nyugatban is gyakoriak. Ezek megfigyeléséhez a diákok elolvasták Ady Endre Egy kis séta című cikkét, majd azonosítva a glossza műfaját, illetve annak sajátosságait – a kritikus hangvételt, a személyes jelleget, a rövid terjedelmet, a csattanós zárást –, ennek a mintájára írtak hasonló témájú, a glossza vagy az esszé műfajába illő saját alkotásokat. Az esszé jellemzőiként ebben az esetben nem a tudományos jelleget, hanem a szabad gondolatmenetet, a szubjektivitást, a képszerű, hangulatos kifejezésmódot határoztuk meg. Így született meg a diákok tollából a Bémer tér című glossza, amely a korabeli Nagyvárad hangulatát idézte, vagy az esszé műfajában íródott Egy kis séta a Bémer tér körül, amely szintén a századelő polgári városát elevenítette fel. A recenzió megírásához fellapozták a könyvtárban megtalálható Nyugat-számokat, és megfigyelési szempontok alapján készítették el a recenzió vázlatát, majd a teljes írásművet. A folyóirat tanulmányozásakor a következő szempontokra figyeltek: mit tartalmaz a lapszám; milyen műfajok találhatók benne és milyen arányban; mennyire ismertek a benne publikáló szerzők; milyen a férfi és női szerzők aránya; vannak-e benne műfordítások, milyen versformákkal találkozunk; milyen terjedelműek az írások; vagy éppen mit tartalmaz a Figyelő rovat. Az összegyűjtött adatoknak, ismereteknek a függvényében a diákokkal közösen összegyűjtöttük azokat a tartalmi elemeket, megközelítési lehetőségeket, melyeket az újság készítésekor felhasználhatnak. A kijelölt témával kapcsolatban a következő javaslatok jelentek meg: színházi kritika a színház nyitóelőadásáról; beszámoló a Fekete Sas fogadóban tartott kabaréelőadásról; riport Ady váradi sajtóperéről; tudósítás a Még egyszer című kötet megjelenéséről; tudósítás A Holnap megalakulásáról; interjú Fehér Dezsőnével; interjú Lédával; tudósítás a Nyugat váradi matinéjáról; riport: Ady Dankó Pista váradi fellépésein; tudósítás a század eleji divatról; portré híres váradiakról; jegyzet: séta a váradi várban vagy a Schlauch-kertben; levél a Nyugat szerkesztőjéhez; levél a Nyugat egyik szerkesztőjétől; ajánló Ady egyik verséről; ajánló saját versről; versszöveg átírása prózába. A diákok által létrehozott munkák bizonyítják, hogy a folyamat elején megfogalmazott hármas cél megvalósult. A lapszerkesztői munka különböző fázisai különböző részképességeket fejlesztettek, és különböző műveltséganyag feldolgozását tették lehetővé, de rávilágítottak azokra a hiányosságokra is, melyeket a tanulás következő szakaszaiban pótolni kell. A felkészülés különböző fázisaiban a diákok az ismeretszerzés alternatív módjai révén bővítették helytörténeti és irodalmi műveltségüket, megtanultak válogatni az információk közül, kapcsolatot teremteni a régebben és az újonnan elsajátított ismeretek között, és az újakat beépíteni a meglevő információk rendszerébe. Ady Endre életével és nagyváradi éveivel való foglalkozás megteremtette az alapját egy későbbi, Ady költészetéről szóló tanórai tevékenységnek, a Nyugattal való ismerkedés pedig egy másfajta olvasási élmény, másfajta olvasói attitűd megtapasztalását biztosította, új szerzők és új műfajok megimerését. Az olvasmányok feldolgozása alkalmat adott a szövegértés és a kreatív szövegalkotás gyakorlására, a szóbeli bemutatások pedig az átgondolt, igényes és a helyes nyelvhasználatra való odafigyelést ösztönözték. A számítógépes lapszerkesztés a digitális kompetenciák erősítését segítette elő, a csoportmunka pedig az együttműködési képességek fejlesztését szolgálta. 

A Nyugattal végzett munkafolyamat során arra a következtetésre jutottam, hogy hasznos és fontos része lehet a magyartanításnak a folyóiratokkal való ismerkedés. Az igényes, a szellemi élet sok területére kitekintő folyóiratok olvasása fejleszti a szövegértési képességet, a kritikai gondolkodást, módot ad annak a háttértudásnak a megszerzésére, mely elengedhetetlen bármilyen olvasott szöveg jelentésének konstruálásához. A kortárs irodalmi, művészeti, kritikai folyóiratok olvasása képezheti magyarórák tárgyát a szépirodalmi és publicisztikai szövegműfajok értelmezésekor, segítheti a műfajokban való tájékozódást,  ezáltal az érettségi vizsgán való sikeres helytállást is. Hosszú távon a művelt olvasói attitűd kialakítását szolgálja, az alapvetően szimbólumokban megnyilvánuló világ megértésére és önálló döntéshozatalra képes autonóm személyiségek kinevelését, akik értik azt a közös szókincs-és utalásrendszert, mellyel magabiztosan igazodnak el a közéletben, és vállalnak részt a közéleti diskurzusokban. És akik magukat egy nyelvi-kulturális közösség részeként definiálják, miközben biztonsággal mozognak az Európai Unió polgáraiként is. 

Felhasznált irodalom:

GORDON Győri János: Kosztolányi Dezső tanítása a középiskolában, In Irodalomtanítás a harmadik évezredben, Krónika Nova Kiadó, 2006. 392.
PETHŐNÉ Nagy Csilla: Irodalom 11., Nemzedékek Tudása Tankönyvkiadó,  2013. 
PETHŐNÉ Nagy Csilla: Irodalom 9-12, A tankönyvsorozat tanulási módszerei, technikái, Nemzedékek Tudása Tankönyvkiadó, Bp., 2013.
POSTA István-Pető Györgyi: Sokszínű irodalom  tankönyv 8, Mozaik Kiadó, Szeged, 2014.
TVERDOTA György: A Nyugat-konferencia elébe és a Nyugat népe kötet végére in Nyugat népe – Tanulmányok a Nyugatról és koráról, Petőfi Irodalmi Múzeum, 2009.420.