Makkai István és Veres Gábor szobrászművészek közös kiállítására, 2022 december, Marosvásárhely, Bernády ház
Jó estét kívánok! Engedjék meg, hogy egy kitérővel kezdjem. Lehet, hogy ide tartozik, lehet, hogy nem. Ez a történet Tilópa és Narópa története, két indiai buddhista szerzetesé a 10-11. század fordulóján. A nepáli tibeti buddhizmus előfutárai voltak, mester és tanítványként tartják őket számon.
Tilópa egy szegény sorsú szerzetes volt, aki az anyagi világot megvetve élt, élete végén pedig teljesen visszahúzódott halásznak. Narópa fiatalabb, jó módban született, gazdag nőt vett feleségül, kastélyban élt. De ő is a tudat csiszolásával foglalkozott.
Hallva az idősebb Tilópáról, elhatározta, hogy ő lesz a mestere. Elkezdte keresni. Állítólag tizenkét éven át kereste, és nem akadt rá – Tilópa bujkált előle. Narópa rájött, hogy ahhoz, hogy utolérje, tanulnia kell. És elkezdett ő is tanulni, fejleszteni magát, elég magas szintet érve el. Végül megtalálta Tilópát egy halászfaluban. Tilópa, mikor meglátta futásnak eredt előle. Narópa utána – nem érte utol. A távolság ugyanaz maradt közöttük. Hamvas Béla szerint itt ér véget a történet; más olvasatban utolérte, és végül tanítványa lett, de furcsa módon kemény fizikai gyakorlatoknak vetette csak alá. Mindegy, nagy mester lett Narópa is.
Eddig a kitérő. Azért jutott eszembe a történet, mert elmélkedtem egy kicsit a mester szerepén, a mester módszerén, a mester és tanítvány viszonyán. Ugyanis István is és Gábor is – rövid tanári pályafutásom során – a tanítványaim voltak. És hogyha visszagondolok, és arra gondolok, hogy a tanítás előli futásom milyen eredményt hozott… Megnyugtat.
Így, húsz év távlatából ha visszanézek, akkor annak idején egy Amerikából hazalátogató barátom kérdezte, hogy „na mi lesz ezekből a gyerekekből, lesz belőlük művész?”. Csak vállat vontam és azt mondtam, figyelj ide, ez az a generáció, amelyik nem olvasta a Svejket és a Száz év magányt, nem tudom, meglátjuk. Így húsz év távlatából, abból a két kíváncsiskodó gyerekből itthon és külföldön is kiállító művész lett. Hogy a mester mit ad át? Művészeti oktatásban nagyon gyakori, hogy a mester tematikát, stílust, munkamódszereket ad át. Ilyen esetben sokszor a tanítványból lesz egy kis mester. Viszont az Istvánék munkáit nézve visszaigazol engem, hogy nem csinálnak semmi olyasmit, mint én. Ez azt jelenti – úgy érzem én – nem tudom mit, kitől és hogyan tanultak még, de egy dolgot látok, mégpedig azt, hogy megtanultak keresni. Keresni a művészetben, keresni egy olyan világban amely teljesen összezavarodott, mindenből dömping van, felborulnak az értékrendszerek. Az, hogy valaki keres, már önmagában egy nagy pozitívum szerintem. Egy művész, aki keres. Picasso azt mondta, hogy „én nem keresek, én találok”. De ahhoz, hogy találjunk, keresni kell. Az, amit ők felmutatnak most, sok keresés, tapogatás és gyakorlat – melléfogások, valamint eltalálások eredménye.
Egy kicsit arra térnék ki, hogy mitől rendhagyó ez a kiállítás. Az, hogy ők szobrászok, látszik; bátran elmondhatom, hogy uralják a szobrászat technikáját. A mintázást, formázást, negatív készítést, bronzöntést – ez mind látszik a kisplasztikáikban. De most néhány egyéb jellegű munkára szeretném felhívni a figyelmet, azokra a keresgélésekre, amelyek olyan irányba haladnak, mint a konceptuális vagy a pszeudó művészet. Ezekhez nagyon sok köze van egyes munkáknak. Például a konceptuális művészethez, ami fogalmi, gondolati művészet: a gondolat az elsődleges. Itt van pont mögöttem egy munka, amelyik egy gondolattal játszik –
legyen az politikai, társadalmi, földrajzi a vonatkozásaiban – és kissé viccesen fogalmazza ezt meg. Viszont a konceptművészetnek a lényege az, hogy az ötlet, a koncept a fontos és nem az anyag maga. Itt viszont egy olyan koncept művel találkozunk, mely anyagában is nagyon míves. Drága fekete márványtábla, réz keret, elegánsan megszerkesztett, bemaratott szöveg. Akár a Kultúrpalota egyik emléktáblája is lehetne. Egy másik koncept munka pont a kanálisfedő, amelyik olyan értelemben koncept, hogy bevonja magába nem csak magát a tárgyat, hanem azt is, hogy az anyag nem vész el, hanem átalakul. Képzeletünkben már ott van alatta az egész kanálisrendszer. Egy kicsit olyan ez a munka, mint az a Manzini szobor, amelyik egyszerűen egy megfordított talapzat. Azt írja rajta, hogy Socle du monde – A világ talapzata.
Ezzel a munkával egy kicsit a pszeudóhoz is elérünk, ugyanis ez egy kanálisfedő, ami teljesen a nehéz fém képzetét kelti, de műanyagból van. A pszeudó az értelmező szótár szerint: nem igazi, állítólagos, látszólagos, becsapó, megtévesztő, olyan mintha. Tehát nem eredeti. Ez a kanálisfedő pedig nem egy nehéz fém, ez „olyan mintha”. Az ötletet értékelem.
A másik pszeudó munka az üllő. Az is azt a képzetet kelti, hogy egy iszonyú súlyos tárgy van felakasztva. Kicsit az érzékeinkkel játszik, azzal, hogy mit tudunk a gravitációról: meghazudtolja a gravitációt. Vagy pedig olyan nagy erővel van kifeszítve, hogy megtartsa azt a tonnát. De nem: az egy pszeudó munka. Egy könnyű, mímelt tárgy, amelyik fémszínűre van patinázva.
Az a terem, ahol a szép nagy vörösréz van leterítve, az is egy pszeudó munka. Csak mi történik itt? A pszeudó általában egy alacsonyabb rendű, olcsóbb anyaggal imitál egy drága anyagot. A kanálisfedőnél, az üllőnél érvényes, de mi van az István munkájánál? Teljesen hétköznapi dolgokat – egy seprűt, egy lapátot – találunk, valamint a padlót imitálja egy nagyon drága anyaggal. Drága vörösrézzel. A pszeudó megfordulásának vagyunk tanúi.
Ugyanakkor ez a munka kicsit abba az irányba is elviszi a gondolatomat, hogy a művész alázata sokszor az anyagot engedi érvényesülni. Olyan anyaghasználatot látunk, amely tulajdonképpen hozzá sem nyúl az anyaghoz: engedi a nyers matériát érvényesülni és annak a minőségét élvezheti a látogató. Egy kicsit olyanszerű munkákra emlékeztet engem, mint az a kiállítás, ahol egy terem meg volt töltve terméskővel, és a küszöbön egy lábtörlő volt. Vagy gondolhatnék Richard Wilsonnak a fáradtolajjal megtöltött szobájára. Másfél méternyi fekete olajjal megtöltött szoba. A munka egyszerűen maga az anyag, a frappáns jelenléte egy matériának. Vagy Michael Heizer amerikai szobrásznak a 30 tonnás szikladarabja amelyik a Los Angelesi Kortárs Művészeti Múzeum bejáratánál van felfüggesztve.
Folytathatnám még több munkát is elemezve, de nem akarok visszaélni a türelmükkel. Inkább azt kívánom, hogy keresgéljenek. Úgy a művészek, tovább, mint a látogatók. Köszönöm!
A 2022. december 8-án, a kiállítás megnyitóján elhangzott szöveg szerkesztett változata.
