Nálunk. Eredetileg arra gondoltam, a könyvespolc fölötti tabló nagyobbik húgom érettségi találkozójának időpontjára utal, de mégse, mert ha „találkozunk 1976-ban”, akkor 1966-ban, tizenegy évesen nem érettségizhetett. Én pedig sohasem szerepeltem érettségi tablón. Nem akartam, aztán meg bután kirúgattam magam. Bizonytalan következtetésre jutottam: a tabló dátuma Török Miklós (akkor már és még író) érettségijére emlékeztethet. Ajuszi (87) szerint ők a nagyobbik húgommal, a hetvenes évek elejétől kvázi együtt éltek. Hogy miért hozzánk került? Mindegy, az öt világmegváltóról készült fotó kitörölhetetlen része lett.
A hetvenes évek elején, közepén, de később is, ahányszor összejöttünk – lakásban, kocsmában, gyakran a Gongban – minden alkalommal megváltottuk a világot. Azzal kezdődött, hogy lapot akartunk alapítani. Legtöbbször a tervezéséig is eljutottunk, kiosztottuk a felelős posztokat, de nevéről sohasem tudtunk dönteni. A fotó nálunk készült, azt nem tudni, ki nyomta meg a gombot. Apám, anyám kezében sohasem láttam fényképezőgépet, a húgomék sem lehettek, előttük is titkolt „irodalmi életet” éltem: szégyellte az ember nyilvánosság előtt költőnek tartani magát. Kivéve Hunyadit: ő bemutatkozáskor is használta a titulust, holott ekkor még verse sem igen jelenhetett meg.
Farkas Antal ma gondoskodó, szeretett lelkipásztor, 1995 óta szolgál a Várad-velencei Református Egyházközségben. A fénykép idején a többiekhez hasonlóan reménybeli költő, aki újságíró is szeretett volna lenni, de a rendszer elutasító magatartást tanúsított iránta. A hit csábítása, na meg az ő józan esze egészséges pályamódosításra vezette. A képen látható ma is élők között Antónia mellett ő a legkomolyabb ember. (Zudorról majd hosszabban később, egy újabb Előhívásban.)
Hunyadi később önnön magába szerelmes amatőr színész is lett, a Kortárs Színpad ’71 tizen- és huszonévesen részegeskedő zsenije, korán nyitó kávéházak kedves réme. Anyja Szilágyi Erzsébet, a bátyját Hunyadi Lászlónak hívták. Talán ennek is szerepe volt hirtelen leélt életében. Na meg talán az értetlenkedő pedellus édesapának, Ignác bácsinak. Az Orsolya-zárdához, akkor Alexandru Moghioroş líceumhoz tartozó szolgálati lakásban éltek, Matyinak könnyen ment, hogy a Fő utcán le-fel menetelve meghívassa magát a városközpont kocsmáiba – reggel, délután és este.
A Gong bár és a színház hátsó bejárata közötti téren, a Majomszigeten (hol másutt?) abban a szerencsében részesülhettem, hogy Hunyadi Mátyást további történelmi nevű magyarországiaknak bemutassam: Hunyadi Mátyás és Petőfi (N.) Sándor, valamint Arany László (az Ellenpontok későbbi magyarországi futára) itt szorított egymással kezet. Mindannyiunk értelmes szeme fennakadt. Ezen a fotón ő az egyetlen, aki a fényképezőgép kamerájába néz!
Kápéjé itt van, a fénykép mögött is ő. Ennyi elég.
Megyesi Antónia a legszerethetőbb ember a fentiek között, már akkor is az volt. Akkor még a költő nem költő nélküle.
Mint ismert, a világ megváltása folyamatosan elmarad, és továbbra is bizonytalan, de nem reménytelen: a képen látható társaságból hárman még megvagyunk. Fényes jövő előtt akkor senki sem állt – ült – és ez így is maradt: nincs fényes jövő. Ma sincs fényesebb jövő, mint a múlt.