Örvendezik az ártatlan szerkesztői lélek, amikor egy ilyen, félévente jelentkező Műhely-szám anyagai – olykor, ismerjük el, a szerencsének, máskor a tudatos keresésnek köszönhetően – elkezdenek hatni egymásra, kommunikálni egymással, akár ki is egészíteni, illusztrálni egymást. Mint egy soros kapcsolásos áramkör, persze ilyen műszaki hasonlatba kockázatos belemenni. Nem lehet minden redakció tele elektrofilozófusokkal, mint amilyen a mi drága barátunk, kollégánk, Szilágyi Aladár volt.
Szóval még a tervezés heteiben annyi látszott csak biztosnak, hogy a transzilvanizmusról szóló beszélgetéssel indulunk, amit a hasonló című kötet váradi bemutatóján rögzítettünk. Ez adja a szám alaphangját, bizakodtunk, majd hamar kiderült, mi sem természetesebb, minthogy egy új, a maga nemében egyedi helytörténeti tankönyv ismertetése kínáljon hozzá remek párhuzamokat, nyilván elsősorban a 20. század históriája által. Ugyancsak remek kapcsolódási pontokat kínált két társművészeti anyag. A színház világából az elfeledett rendező, Farkas István portréja, illetve egy a hónap végéig Sepsiszentgyörgyön, a Magmában látható tárlat kurátori ismertetője, ami ugyanabba az időszakba, a 70-es, 80-as évekbe visszatekintve két korabeli kortárs művészeti csoport, a nagyváradi 35-ös Műhely és a marosvásárhelyi MAMŰ jelentőségét mutatja be. S ha már erdélyi, romániai közelmúlt, ennek egyedi szemléletű, hiteles tanúi szólalnak meg két beszélgetésben. Egyfelől a Déstől Budapesten át Kanadáig vándorolt Horváth Sz. István író, kritikus, műfordító portréja, illetve a Szinérváraljától Budapesten át Bukarestig került történésszel, diplomatával, s ugyancsak műfordítóval, Borsi-Kálmán Bélával folytatott beszélgetés következő része. És csupán látszólag jelent kivételt két irodalmár, a vajdasági Radics Viktória és a székelyföldi Tamás Dénes beszélgetése a természetről. Hiszen az ember és a természet együttélése, kapcsolata, a természet megértése, megóvása a jelen társadalmai számára ugyancsak égetően fontos kérdés.
A szerk.