MEGOSZTOM

Miki Vieru: Liuba (regényrészlet)

Flaminiát a bukaresti Therme-ben hagyta. A zsugorodás során a tér és az idő kitágítja a részleteket, ezáltal életeket és időket létrehozva, olyanokat, amik a psziché elsődleges áramlásában nem léteznek. Ott hagyta tehát a fekete hajú, szénszemű Flaminiát visszafogott, gyengéd örömében.

(…) A térben, ahol miközben a sötétség ostromolta, nem látott mást, mint papírlapokat és egy sápadt fényt, Konstant Mirának írt, Drágám, ha nem lettél volna visszafogott, fájdalmasan visszafogott ebben az őrületben, nem ismertem volna meg Liubát, aki egy mérhetetlen kiáltással visszarántott a halálból, ahogy te teszed általában, főleg, amikor eltűnsz, ezt a lehetetlen ürességet hagyva magad után. Így ért a kimondhatatlan boldogság, hogy meghallottam a kiáltást, ami a holtak közül visszahozott. Azt mondják, a hallás az utolsó érzet, ami a halál előtt eltűnik. Na jó, ő úgy kiáltott, mint mikor trombiták hirdetik a tabernákulumok ünnepét… hömpölygött a tér a Mirának szánt írás körül, körülvette a sötétség, amiben a petróleum- és az éjjelilámpa nem lehettek fényes világosságok, csupán ködösek és megtévesztőek, ami Konstantban azt a benyomást keltette, hogy nincs ott, ahol lennie kéne. A kéz olyan magabiztossággal folytatja az írást, mint ahogy az égitestek geometriája formálódik… És lehet, te is ugyanígy szeretted volna ezt a lányt, és nem lett volna akadály, mert reaktív ereje kongruens, pont ahogyan kell. Mint egy sakkparti, amiben nem lehet lazán nyerni, hanem mint egy egyensúly, ami az étosznak tetsző visszavágó felé halad, akár egy tangóban, amiben nincs meg a többlet impulzitása és a mozdulatok éles szögektől mentes fluid mozdulatsort követelnek. Egy különleges tangó, amiből nem hiányzik a gyöngéd erotika, pont úgy, ahogy egy másik kezet tanulsz megfogni… A Mirának szánt levélpapír megtelt, amikor egy pokoli csattanás hallatszott a kisszoba félhomályában. A petróleumlámpa remegése gépies hullámzásba ment át, akár a tenger, a szoba felfedte a könyvekkel borított padlót. Egy másik apokaliptikus trombitához hasonló kiáltás hallatszott, folytonos, süvítő hanggal, kényelmetlen, szomorú, mintha kirántotta volna a cella, az írás, csendjéből… a keze nem hallgatott már rá, írása kibogozhatatlan lett, a szoba gyors iramban sötétült el, miközben átfutott az agyán, hogy a helyiség Toma Nouréhoz hasonlít. Felriadt, mintha rántottak volna egyet rajta az alagúttá vált térben.

A vonatkerekek zajára ébredt, Henrivel a mellette lévő ágyban, meg azokkal a koratavaszi szőlőkacs színű szemekkel, amik miatt azt hitte, ismét elszalasztotta az élet egyik vágányát. És hogy ez az, amire ébrednie kellett, hangosan, boldogan egy olyan valóság információinak köszönhetően, amik ébredés után pár perccel ismét feltöltötték az elméjét.
– Hau, hau, Miți bau! – mondta a lány, és Konstantnak beugrottak a zongora billentyűi, amik Henri érintése nyomán hirtelen hullámzani kezdtek, mint az óceánok vizei, egy szimfónia, amitől nem tudott szabadulni. Nem lehetett Henri, ez az illúzió pontatlansága, az érzékelés hirtelensége, a valóság csavarja, a felfogás diszfunkciója, az elemi integritás leépítése, a kép lassan eltompult és végül elveszett a fehér ködben. Elaludt ismét, de előtte még volt egy gondolata arról, hogy Bukaresttől távolodott a Gilitől és Loreleitől kapott párnapos, megkeményedett brownie-kkal. Olyanok voltak, mint a templomban felejtett perszekurák. És Flaminia Bukarestje nem volt napsütött, mert mokány eső esett a Nyugati pályaudvaron és rágyújtott egy rövid cigire, pont mielőtt a vonat berobogott volna az állomásba. Hideg volt. Nem lehetett Henri, neki nem volt mit keresnie Bukarestben, full time-ban Váradon van. Aztán az álom, akár egy lézerkard, ezt az azték árnyalaú szent mandalákból fűzött szálat is elvágta.
Cora Melian elrendezte a kézipoggyászát, leült arcával a menetirány felé:
– Bocs, Tomi, de van valami bajom ezzel a kényelmetlen és bosszantó háttal üléssel, amikor a szárazföldi közlekedésről van szó. Henriette zöld szeme sarkából a mosoly elhúzódott a karikák alá és megpihent Tomi ajkainak szélén, aki gyorsan megnyugtatta:
– Semmi vész. Nekem csak az orrmelléküregemmel van probléma, de a menetirány egyensúlyi téma, amit simán megoldok.
– Vajon Konstant mikor ébred fel, vált témát Cora, ahogy a feszengés, ahogy egy fácán, mint egy tavaszi eső, röviden repül át a sűrű pázsiton.
– Azt mondta, álmatlan éjszakája volt, de a pihenése rövid és mély. Nem hinném, hogy sokáig fog aludni. Valószínű, hogy Szolnok után felébred.
– És te, Henriette, mi járatban vagy Budapesten? Koncert?
– Nem, kedvesem, utolsó éves pedagógiai gyakorlat: egy kulturális kvízről van szó, amit végzős középiskolás diákoknak vetettem fel. Ez egy megyei tanács által támogatott projekt, amire kaptam is bőkezű szponzorizációt. A gyerekeket elvisszük egy kis detektíves, titokzatos mesének álcázott kulturális turizmusra.A javaslatomat örömmel elfogadták az érintett tanügyisek. Ráadásul a kisebbségi projektekre komoly EU-s pénzeket adnak. A Vic’s-ben szállunk meg, a Parlament mögött. A kvíz csapatok közt lesz. Maximális figyelem, magával ragadó perspektívajáték, a célok többrétűek.
– Háh, valami ilyesmit csinált Konstant is a ballagáskor, de szigorúan egyetlen verseskötetben, elég kemény! Úgy tűnik, hogy ti tényleg passzoltok ezekben a kreatív cuccokban, villanyozódik fel Tomi a fiatal fiú nyersességével, aki képes arra, hogy feloldja a nála tapasztaltabbak feszültségét. Még Henriette-tel szemben is, akivel volt egy galyra ment, futó kalandja pont emiatt a disszonancia miatt, pedig egyidősek voltak. Nem titok, hogy a lányok két lábbal a földön járnak, abban a korban is jobban tudnak tájékozódni, amikor a férfi olyan képzelgésekben stagnál, amik gyakran végzetesek, főleg akkor, ha a döntésképtelenség elég sokáig kitart. De Tomi nagyon jól tájékozódott, főleg mert a fordítással és kisebbségi tanulmányokkal kapcsolatos irodalmi tevékenysége megfelelővé tették, hogy azok közt a szerencsések közt lehessen, akiknek redíthetetlen helyük van a kulturális térben, a konkrét kreatív vonal már szóra sem érdemes.
– Igen, itt ő is egyetértett, nekem dedikálva a henris verset, amikor épp befejeztem az évet, amikor még voltak vele kurzusaim. De elég titokzatos, mondd csak, mi a helyzet, mert te jobban tudod. 1998-ban javasolták ezt a projektet, a francia nyelv volt a központban, nem is akárhogy. Egy 100 versből álló blokk minden versszak után el lett vágva, módosítva és elősegítve az n és ț kombinációit, amik egy magas szintű lírikus játékot eredményeztek és három választási lehetőséget kínáltak, a szimbolistáktól kezdve egész a Jaques Prevert zónáig, felvállalva, hogy elég feszült volt a helyzet a kortárs verssel Franciaországban. De én ismerem azt a szövegét. Konstant az egyetlen rajtam kívül, aki verseket írt hozzád, mi egy pár voltunk, de ti nem! Lenyűgöző néha ahogyan megéli az intenzitást. Azt mondhatnád, hogy játszik a térrel és az idővel, a metafizikával. Egyedül van, annyira övé Várad, mint senki másé, és mi ezt fel sem tudjuk érni ésszel.
– Miți mau, Miți mau, közeledünk Budapesthez, nyisd a szemed. – És Henri hosszú, zöld tekintete ismét az álom zavartságára szegeződött. Egyszeriben rájött, hogy minden, ami az álom előtt volt, messze van. (…) A hirtelen valóságot Cora és Tomi szakította félbe, akik gratulálni akartak a magához téréséhez:
– Megtaláltuk a Henrinek írt versedet! Tudod, hogy csak mi ketten dedikáltunk neki verseket? Tomi gyöngyház színű arca Konstant számára olybá tűnt, mint egy pantokrátor és egy Toma Nour kombinációja, és nem talált más válaszlehetőséget, mint:
– Legalább ti elég komoly kapcsolatban voltatok. Minket szétzilált a rendszer és a kedvezőtlen körülmények, helyesbít Konstant öblös hangon, ez a párkapcsolati tánc, mint a bolygók szent geometriája.
– Érdekes ez a nézőpomt, hogy úgy látod az emberi kapcsolatokat, mint a bolygók szent táncát, – teszi hozzá izgatottan Cora. Nem akarsz felolvasni az új versedből?
– Nem tudom fejből, kívülről, hogy úgy mondjam, csak belülről ismerem, – ültetett el egy kis nyelvi sznobizmust a beszélgetésbe. Eléggé ciki és kínos, szánalmas lelkek, ágrólszakadt értelmiségi poénok a 80-as évekből, mondta magában, de szemmel kísérte a többiek örömét, főleg a Tomiét. Tomi már nem érzett magában bizonytalanságot a fiatal irodalom bemutatásakor, főleg, hogy Románia, Orhan Pamukkal egyetemben tiszteletbeli meghívott volt a Mammutban helyet kapó budapesti vásárra.
– Gyere, mondj már pár sort, nekem személy szerint eszméletlenül tetszett a vers, főleg, hogy abban az időben Henrivel tényleg együtt voltunk!
– Annyit mondhatok, hogy egy esős napon jött az ötlet, október vége, kiürült campus és csontokig hatoló nedves, kegyetlen hideg, lecsupaszított vizes fatörzsek, keskeny úttal, ami összekötötte az egyetem épületeit, a távolban észrevettem egy piros esernyőt, ami jobbra és balra dülöngélt. Így elképzeltem annak a gondolatait is, aki az esernyő alatt volt. Ahogy közeledtem, a sorok egymás után jöttek felindulásból és amikor odaértem végre a piros ernyőhöz, a zenei egyetem lépcsője mellé, a göndör, szőke boglya legyőzte az esőt és mindent elsöprőnek, lírainak, felmagasztalónak tűnt, főleg, hogy egyedül voltunk a campus hatalmas parkjában és abban a lehangoló tájban mintha csak mi laktunk volna. Henriette hajának csillogása, a piros esernyő, ami verseket hozott elő belőlem, miközben a késő őszi táj, az a véget nem érő esős, a nedvességbe gyömöszölt hideggel, mint egy maszk, takarta el arcunk határtalan boldogságát.
– Nekem tetszett az a fordulat a Two for jazz-ből, hogy miként vésnénk a campus fáinak a kérgébe, hogy egy bűnözőpáros lennék veled. Tomi is mosolygott fekete hajfürtjei alatt, amik a hasonlóan fekete szemöldökébe csüngtek. Arca gyöngyház, akár egy bizánci pantokrátor. Sokan nem tudták, hogy mire gondoljanak, Bölöni minimalista tájképeire, vagy Szegény Dionüszoszra, netán Aurel Pantea Feketén feketéjére, vagy tán Cavazielre, mint egy krisztusi árny. Onnantól kezdve Konstant látta, amint Tomi szemei, mint két fekete tó terülnek szét az arcán, mint amiknek a vize ráloccsant az idokalatlanul fehér fogait feltáró szavaira. Közben Cora az ajtón belépő baktertől azt kérte, készítsen gyorsan négy kávét, hogy ,,elszívhassák” két vagon között, mondta ártatlanul pirulva, amit semmiképp sem lehetett elutasítani, ,,de várjon, kisasszony, amíg elhagyjuk Püspökit”, nézett a bakter balra le, olcsó de stílusos cinkossággal, mégis megengedően. És mintha a rövid párbeszéd meg sem történt volna, mosolyogva és arca pirosától színes ajakkal kérdezi:
– Te hol szállsz meg, Tomi?
– Te, furcsa, de a nagybátyámnál, aki Amerikából jött haza és van valami lakása Budapest belvárosa környékén, egy kisebb utcában valahol…
– Mi olyan fura abban, hogy csak miattad jött haza Amerikából?
– Nem, dehogyis, valami pénzügyi dolgokat kell elintézzen, az a fajta ember, aki hallani sem akar Európáról és számára Európán belül Románia nem is létezik. Fura, mert egy titokzatos ember, aki több évtizede települt ki Amerikába, valami meló, én sem tudom neked megmondani, mi. Tulajdonképpen nem is ismerem.
– Hogyhogy nem ismered a nagybátyádat? Egy olyan emberhez mész, akit nem is ismersz?
– Igen, valami ilyesmi. És úgy tűnt, a dolgok komolyabbra fordultak a néhány pillanatnyi hallgatást követően, miközben ez a komolyság ki is ült Tomi arcára. Ez nem kerülte el Cora figyelmét, aki hirtelen nyomást gyakorolt rá, Henriette-re jellemző bizonytalan képet vágott, olyat, mint amikor nem akarsz a keresztkérdések boxringjének sarkába szorulni.
– Hát igen, – válaszolta Tomi visszahúzódóan, – soha életemben nem találkoztam még vele.
– Tehát egy olyan emberhez mész, akit életedben nem láttál, és azt sem tudod, hogy néz ki. És ha véletlenül CIA-s, FBI-os, NSA-s vagy mondjuk egy busásan megfizetett politikai bérgyilkos? – Henri szemei eléggé tágra nyíltak ahhoz, hogy görbületük egy ismeretlen csodálkozás felé nyissanak.
– És nekem sosem meséltél semmit erről az emberről, amíg együtt voltunk?
– Nem ismerem, mondom, nem találkoztunk soha! – háborodott fel.
– És a nénikéd?
– Na ez az. Tulajdonképpen a nénikém a valódi rokonom, anyám nővére. De ő egy elmegyógyintézetben van valahol az Államokban, ahol élnek.
– Azt sem tudod, hol laknak?
Tomi lépésnyire az idegösszeomlástól, de szórakozottan emeli fel a kezét:
– Várjatok, mert nem tudtok mindent. A nénikém csőbe akarta húzni a nagybátyámat és be akarta utaltatni egy elmegyógyintézetbe, de a bácsikám rájött és kicselezte, ő záratta be a nénikémet, és most olyan, mintha egy szigorúan őrzött börtönben lenne, a nagybátyám pedig szabadon van.
Henri szeme már két bazinagy smaragd volt, Cora ajkai felfedték sűrű, fehér, hóesésszerű fogsorát, Konstant gyorsan szürcsölte a kalauzól kapott kávét és próbálta oldani a helyzetet, de a kíváncsiság már eluralkodott rajta is, főleg, hogy nem volt hol megszállnia Budapesten, ahová szórakozni ment, tinédzserként és kései tinédzserként hozzászokva a verlain-i és rimbaud-i extravaganciákhoz.
– A helyzet most már Graham Greene-féle detektívsztorinak tűnik, tarantinós beütéssel. Elpirult, amikor észrevette, hogy akaratlanul szabotálta, oldani akarván a helyzetet, inkább olajat öntött a tűzre. Meglepetésére, épp ez volt az a kattanás, amivel a figyelmet magára irányította, időt hagyva Tominak, hogy megtalálja, összesöpörje őket és líraibb formába öntse a szavait. De líraibban, mint ahogy a helyzet hozta, szinte lehetetlen lett volna, míg:
– A nagybátyám a Szív utcában lakik, strada Inimioarei románul. Akár ki is mehetnénk a környéken meginni pár sört, főleg hogy Henri sem lakik messze, te pedig abban a megaközponti fantomhotelben a Parlament mögött.
– Nem mondanám fantomnak, láttam fotókat a neten, felújítás alatt van, és úgyis egyetlen éjszakáról van szó, mert másnap indulok Londonba.
– Én Budán vagyok, fent a Szent János tér közelében, a Mammut II után, egy nagyon fasza szecessziós kapualjban, –válaszolta Henri, – fél órára tőletek.
– Rendben van, kicsattanok örömömben, irányította át figyelmét Konstant, mert nekem nincs hol megszállnom, de Budapest egy csodás metropolisz és az éjszaka a legjobb tanácsadó.
Csodálkozó emotikonok ültek ki a fülkében lévő társaság arcára. Tudták, hogy Konstantot vonzzák a utcák és a városi környezet, ismerték már, ettől függetlenül, a bizonytalanságtól még a vele egyidős Corát is mindig kirázta a hideg. Henri és Tomi már le voltak ragadva egy hasonló helyzetben. A mobilitás, amiben Konstant élt, anélkül, hogy érdekelte volna az egész, egy költői kinyilatkoztatás volt, ami a Juif errant-tól a bohém királyokig tartott. De a bohémság akkor bohémság, ha van pénzed hozzá.
– Kölcsönvettem egy telefont Andra irodájából. Az első volt, aki a Facebookra kiírt posztjára reagált. Az az igazság, hogy a telefonok eléggé felesleges kiegészítőkké váltak a magukban hordozott technológiához képest, ami százszor nagyobb horderejű, mint például az Apollo missziók fedélzeti komputere, és ami, ha nem az Iphone-ról lenne szó, ami néhány széria óta, sok éve ugyanolyan jól tartja magát, de úgy drágul, mint a Vuitton táskák, lehetnének alkalmi ékszerek is. A necces az volt, hogy mindig elvesződött az információ. De a menü átvihető egy speciális kitbe, a netre feltöltve és onnan letöltve, a mobiltelefon-hálózatok lehetővé tették ezt is. Egy olyan digitalizáció felé halad minden, ami nyomot fog hagyni magán az emberiség egyre kilátástalanabb, egyre viharvertebb sorsán. Tomi és Henri számára, akik vagy 20 évvel voltak fiatalabbak, egy ilyen életforma már-már a fantasztikum határát súrolta, Cora pedig túlságosan szigorú volt a társadalmi helyzetében, hogy az elméletből a valóságba menjen át.
– Tehát te, aki a nagybátyád lakásában fogsz megszállni, annál, aki bolondokházába dugta a nénikédet, és akit még sosem láttál, és Konstant, akinek nincs hol aludnia, majd csináljatok reklámot a Román Írószövetségnek és a román irodalomnak, amik annyit sem fizetnek nektek, hogy vegyetek egy sört a Szenthogyishívják téren? Henri kétségbeesettebbnek tűnt, mint valaha. – Ugyan már, Henri, váltott át kedveskedően aranyos hangnemre Konstant, te, akivel a fák kérgébe vésném, hogy two for jazz, és akivel Dillingert megszégyenítő bankrablásokat követnék el, éppen te féltesz engem, hogy nem találom fel magam a budapesti éjszkában? Az egyetemről sem raktak ki húsz év után se, mert nem volt hogy, pedig ahhoz a környezethez képest tényleg extravagánsabb vagyok a kelleténél.
Az ablaküvegen fénylett a Tisza ködje, pedig kezdett beállni a tavasz. A fák, mint valami sorokban álló csendőrök. Konstantnak eszébe jutottak Cora szavai: sárga levelek úton Budapestről visszafelé, álmomban rablók jöttek és én elfelejtettem az erdőt bezárni.
– Lehet, hogy a nagybátyád büsze arra, hogy ilyen vagány unokaöccse van, lehet, jóban akar lenni veled, lehet, elvonatkoztat a társadalmi, ideológiai kontextustól és jófej pasas, egy félelmetes, kormány által fizetett maffiózó bőrébe bújva, mint a szánalmas telepi gengszterek. A pusztai köd nem olyan, mint amiről a könyvek írnak, a Pannon síkság szép volt, a szétterülő nyerszöld nem volt száraz, a távoli városok Debrecentől Szolnokig és azután, skóciai Kilmarnocknak tűntek. Konstant már egy olyan múlt felé haladt, ami vállait megrázva téríti észhez, Tomi összeszorult szívvel igyekezett megpihenni a Szív utcába, Cora gondolataiban Londonban járt, ahol a szerelme valahol Heathrowban várta, és Henri a kulturális kvízen és egy egyszerű zongoradarabon gondolkozott, olyanon, mint az A distance there is, a Theatre of Tragedy-től.

A Keleti levegője az illékony hőség hatalma alatt volt. Vagy lehet, csak őket uralta egy érzés, mely felzengett, mint a kalapácsok hangja a hosszasan hangolt zongora húrjain. Épp csak annyi, hogy tökéletes legyen. Egy tökéletes nap, olyan mint azok, amiken megváltozik az életünk, hirtelen és észrevétlenül. Úgy, mint amikor arra se marad időd, hogy észrevedd, az idő olyan gyorsasággal múlik, mint ahogy hajnalhasadáskor az éjszaka a szeméttárolóba zuhan.
Az űrbe való kikötés lassúságával érkezett be a Brassó – Keleti szerelvénye a pályaudvarra, ahol ők négyen mellékes nyugtalansággal szálltak le, a kerekes bőröndök hangja a járólapokon úgy tűnt, mintha az eső kopogna. Egy Jean Gabin arcú James Bond fogadta őket a The French Connection-ból, tengerkék öltönyben, fehér hajjal. Tekintetével Corán és Konstanton Tomihoz szólt:
– Tehát ők a barátaid. Szelíden váltanak néhány pillantást egymás közt, amiből mindegyikőjüknek világos lett: ez az ember annyi mindenről tud, hogy értelmetlen lenne belebonyolódni a részletekbe. Egy fehér hajú, fekete öltönyös vikáriusnak tűnt, egy katolikus papnak, akinek nincs mit bizonygass, mert ő egy mindentudó jezsuita. Feltolja szemöldökére sötét napszemüvegét. Váratlan jámborság sugárzott a man in black cuccokba bújt Télapó szemeiből, amit Cora és Konstant rögtön megértett, Tomi és Henri számára megmagyarázhatatlan volt. Budapest minden szeglete és domborulata mosolygott a jövevényekre.

Fordította Kemenes Henriette

MEGOSZTOM

Ioan F. Pop versei

visszhangok melyek mint damaszkuszi út hatnak át

széthányt álmainkban barangoló lépteinkkel.
a messzeségbe jégcsapként fúródó sikollyal.
mára már nincs mit észben tartani, sem kívülről ismételni.
á-tól cettig elfelejthető minden.
mint egy cseppenként égbe visszapárolgó élet.
az álmatlanság hegei, a csikorgás, melyben épp hogy megszülettünk.
a hivatás, melyből új, ismeretlen damaszkuszi léptek bújnak elő.
a lábnyomokból növekvő pusztaságban
már csak egyetlen hang ismételgeti a neveket.



felejtésekkel hidaltuk át a felejtéseket

égő fáklyáinkkal kerestük a homályba épített ismeretlen vidékeket.
a készen megélt halálokban megszületett látomásokat.
mint egy balladában, mely alaposan bejárja
deres csontjainkat.
mindez csupán egy kósza elképzelés, ami ajtóinkon kopogtat,
majd emlékezetünk zugaiba csábít.
mindez csak egy valótlanság, melyet ünnepélyesen utcára viszünk,
egymást követő romantikus felejtések
egy kiejthetetlen nyelven.
melyben már csak a látszatunk lakhat titkosan,
akár egy szófelhőbe ásott, távoli elmegyógyintézetben.



már csak mi lépkedünk befejezetlen mondatokban

oly félénken, mint régi naptárakból a nevükön szólítottak.
valahol épp testet ölt az ismeretlen helyiségek vakító sötétje.
észrevétlenül furakodnak közénk a napok s az éjszakák.
aztán jött a válasz nélküli kérdések lavinája,
mint vak lepkék, falnak ütköznek mind.
irdatlan magányok keblénél növekedve,
melyekre lapáttal súlyos eget vetettek.
már csak egy hang rezzen a karikás szemű falak közt.
fergeteges várakozásokban megakadt homokórák közt,
bennük már csak mi lépkedünk befejezetlen mondatokban.
egy olyan könyv szerint, melyben semmi sem áll.



új partraszállásokkal ámító harangkongások

a falakat ledöntő hullámzások susogása.
a halványan felvázolt mozgásainkat kísérő félelmek.
nem bírtunk tovább várni az primordialitás ígérte jelekre.
sem a jelenlétünket szótagoló megvakulásra,
elhessegették a visszatérés ábrándjait mind.
közénk férkőznek a kusza szimatolások léptei,
a hamuhorizont pultjára kipakolják reggeli ráncaikat.
a holdkór-kupacok közül már csak néhány rezzenés szállt föl
az új partraszállásokkal ámító harangkongások közé.


Mihók Tamás fordításai

Ioan F. Pop (1959) író, esszéista, a kilencvenes évek román költőnemzedékének kiemelkedő alakja. Tíz szépirodalmi könyv szerzője. Jelenleg a nagyváradi „Iosif Vulcan” Emlékmúzeum muzeográfusa, a Romániai Írók Szövetségének tagja.

MEGOSZTOM

Jövőre Jeruzsálemben, regényrész

660

vasárnap reggelenként a barakk-kápolnába mentünk, ugyanúgy, mint eddig, Pătraşcu pap mindent érintetlenül hagyott hátra a barakkban, söprögettünk, fellocsoltuk a döngölt agyagpadlót, letöröltük a port a foszladozó ikonosztázról és az ikonokról, meggyújtottuk a gyertyákat, majd leültünk egymás mellé a földre és hallgattunk

661

nemcsak az ikonosztáz foszló kárpitja az ikonokkal, és nemcsak a gyertyák, Pătraşcu pap meleg hangja is ott maradt a barakkban, nem gondoltam volna, hogy ez egyáltalán lehetséges, valaki elmegy, soha többé nem látod, de tovább hallod a hangját, és a hang nem ugyanazt mondja neked, mint amit már hallottál tőle, hanem egészen váratlan dolgokat, Pătraşcu hangja sem régi tanításokat ismételte el, egészen újakat mondott, olyan volt, mintha Ferenc elsőszülött bekapcsolta volna a kápolnát, mint egy nagy telepes rádiót, amibe mi is beleférünk, és addig karcolgatná valamelyik ikont, mint az acél macskabajusszal a galena kristályt, ameddig Pătraşcu hangjára nem talál, azzal a különbséggel, hogy a telepes kápolnarádió nem recsegett, nem vartyogott és nem füttyögött, mint Ferenc testvér világvevő készüléke, és nem is zavarták ellenséges rádióhullámok a szovjet Ogyesszából, olyan tisztán szólt, mintha az egész lágergyülekezet énekelné suttogva a végtelen hosszúságú akathisztoszokat, a ráfelelő ámeneket és aliluiákat, egyenesen bele a fülünkbe, külön-külön mindenkiébe 

662

az ikonosztáz mögött Pătraşcu pap ágya állt, ezt sem gondoltam volna, bizony ott aludt Pătraşcu a szentek szentjében, mégis hogy merészelte kibérelni magának a kápolna legszentebb részét, ahova még Áron főpap is csak évente egyszer mehetne be, a durva deszkaágy fejénél egy hokedli állt, rajta szürke bádoglavór, az ágy alatt pedig egy zománcozott, tejfehér bili derengett, mint egy törpebolygó, az volt, bizony, egy szép bili, nem fér hozzá kétség, alig hittem a szememnek, a frigyládának a faragott angyalokkal persze nyomát sem láttam, pedig a Szentírás szerint ott kellett volna lennie annak is, a helyiség legkeletibb szögletében valahol, biztosan magával vitte a szent ember, mi pedig ki tudja, meddig maradunk még itt Lăteşti-en a kifosztott szentek szentjével 

663

amíg Pătraşcu pap velünk volt, nekünk nem volt szabad bemennünk a szentek szentjébe, az ikonosztázon túli tiltott terület édes borzongással töltött el, oda még beleskelődni is tilos volt, mert ott helyben megállt volna a szívünk, vagy villám sújtott volna le ránk a barakk mészfoltos plafonjáról, ellenőrzései során még Livezeanu szekus őrnagy sem dugta be a fejét az ikonosztáz mögé, a legnagyobb veszély valami miatt mégis a kíváncsiskodó asszonyokra és lányokra leselkedett, ők jobban tették, ha meg sem közelítették az ikonosztázt, a szent fal mögött az Örökkévaló járkálhatott csak kedvére, na és olykor Pătraşcu pap, de ő csak egészen rövid időre merészkedhetett be, addig, amíg a bor a Megváltó vérévé, a kenyér pedig az ő valóságos testévé változott át, és amikor az istentiszteleten végre megtörtént az átváltozás, Pătraşcu valósággal kiosont az ikonosztáz mögül, mint egy ügyetlen tolvaj, kihozta magával a Megváltó testét és a vérét, de olyan gyorsan mégsem tudott kislisszolni, hogy a bor igazi vér, a kenyér pedig igazi hús maradjon, nem csoda, hogy a szent embernek sokszor hullottak a könnyei, és sokszor énekelt jajongva, amíg a lágerlakók egyenként végigkóstolták azt, ami a csodálatos átváltozás és a sajnálatos visszaváltozás után maradt az egészből, ámen, ámen, ámen, mondogatták térden állva, mintha a papot vigasztalták volna, ne ess kétségbe, szent ember, hátha egyszer neked is összejön, addig beérjük mi ennyivel is

664

Pătraşcu lakosztályát nem takarítottuk, maradjon érintetlenül, úgy, ahogy van, amikor végeztünk, leültünk az ikonosztáza elé közösen hallgatni, majd amikor Anyánk jelt adott, hogy eddig tartott a hallgatás, eloltottuk a gyertyákat és hazaindultunk a vasárnapi ebédre, amit közben Nényu rakott össze nekünk 

665

amióta Pătraşcu pap elhagyta a lágert, Nényu nem jött velünk a barakk-kápolnába, az is lehet, hogy még a hitét is elveszítette, hiába győzködte Anyánkat, sehogyan sem tudta rávenni, hogy tegyen valamit és menjünk el innen, Anyánk nem tágított, a szíved minden örömét nekünk adtad, Nényu, biztos azért vagy szomorú, mondtuk neki, gyere, gyere velünk a kápolnabarakkba, Pătraşcu itt hagyta nekünk a hangját, gyere csak, hallgasd meg, és visszatér a te szívedbe is a régi boldogság, Nényu végre sok unszolás után velünk tartott, nem érintett meg semmit a barakkban, hagyta, hogy csendben elvégezzük a szokásos takarítást, a söprést, fellocsolást, portörlést és a gyertyák meggyújtását, amikor pedig leültünk a földre szembe az ikonosztázzal, nem ült le velünk, csak állt mögöttünk falnak vetett háttal és a megkeményedett szíve ütéseit hallgatta a barakk visszhangos csendjében 

666

hallod Pătraşcu hangját?, kérdeztem tőle súgva, ő intett, hogy nem, és elmosolyodott, hallani fogod, ne félj, biztattam, nem félek, mondta, és megsimogatta a fejemet, pedig bizonyosan nagyon félt, ez az üres, elnémult láger, tele a szabadon engedett foglyok hátrahagyott személyes tárgyaival és nyughatatlan szellemével, tetejébe a csalódott kutyák kitartó vonyításával nem hagyta nyugodni, hagyjuk, hogy a halottak temessék el saját halottaikat, és mi fordítsunk hátat ennek az üres kriptatelepnek, hajtogatta fénytelen arccal, hova mennénk a férjem nélkül?, nem akarok rátelepedni senkire!, jelentette ki Anyánk keményen, ne vond meg másoktól a befogadás örömét, Júlia, próbálta meggyőzi Anyánkat Nényu, de ő hajthatatlan maradt

667

Pătraşcu hangja már a tanítás végéhez közeledett és a Lélek kilenc gyümölcsét sorolta fel éppen, amikor recsegni kezdett az ágy az ikonosztáz mögött, valaki nagyot ásított, hallatszott, ahogy üvegből iszik hosszan, vizet tölt a bádoglavórba, megmosakszik, fogat mos, utána csend, kisvártatva az ikonosztáz ajtajában egy húsz év körüli, vékony nő jelent meg, olyan magas volt, hogy mélyen meg kellett görnyednie, hogy a szentek szentjéből kibújhasson, közben hosszú, fekete haját kötötte kontyba éppen, mi felálltunk az idegen fogadására, de ő csak akkor vett észre bennünket, amikor kiegyenesedett, a meglepetéstől két keze a fején maradt, némán néztünk egymásra, testhez álló fehér blúzt, vasalt fekete nadrágot viselt, a haját még mindig két kezével tartva végighordozta rajtunk a tekintetét, többször biccentett, mint aki gyors számolást végez, nouă!, mondta hangosan, kilenc, voi sânteţi, mondta, după voi am venit!, ti vagytok azok, értetek jöttem, kezet nyújtott Anyánknak, Puşa, mondta, egyszerűen csak Puşa, legyen elég ennyi, maga meg doamna Júlia, tudom, Bukarestbe megyünk, Binci már vár benneteket, ő küldött, gyertek, pakolunk, Pavel Făgăşanról tudtok valamit?

668

az éjszaka folyamán érkezett a telepre Puşa, gyalog jött a feteşti vasútállomásról, barakkról barakkra járt a vaksötétben, hogy megtaláljon bennünket, de amikor rátalált a Pătraşcu-kápolnára, úgy döntött, hogy inkább kialussza magát és másnap folytatja a keresgélést, nem bántottak a kóbor kutyák, Puşa?, kérdezte Nényu, nem, dehogy, válaszolta Puşa, nem találkoztam eggyel sem, Nényu igencsak elcsodálkozott, és eszébe jutott, hogy az elmúlt éjjel ő sem hallott egyetlen kutyavonyítást sem, végre kialudhatta magát a szabad ég alatt, a barakkunk előtt, ahova a kutyák miatti félelmében vetett magának ágyat, hogy megvédjen bennünket a veszett falkák támadásától, menjünk, mondta Anyánk, megebédelünk és máris indulhatunk 

669

én maradok, mondta Pavel Făgăşan, amikor átmentünk hozzá Puşával, hogy segítsünk neki összepakolni, hangja nyugodt volt és eltökélt, mint akinek nincs több mondanivalója, Puşa nem próbálkozott tovább, mit üzen doamna Bincinek?, kérdezte, jövőre Jeruzsálemben, válaszolta, ennyi?, ennyi, akkor én leemeltem a párkányról azt a gyertyát, ami az ablakban szokott égni karácsonykor és nem fogyott el, most is pontosan ugyanakkora volt, mint amikor ide telepítettek bennünket, nekem adod?, kérdeztem, legyen a tied, mondta Pavel Făgăşan, született Saul

MEGOSZTOM

Vecsei H. Miklós és barátai: Párbeszéd, sötétben – koncertszínház Csoóri Sándor életműve alapján

Vecsei H. Miklós és csapata Arany János, József Attila és Pilinszky János életműve után most Csoóri Sándor munkássága előtt tisztelegve hozott létre egy koncert-színházi előadást, amely a mai eltávolodás és uniformizálódás ellen keres szenvedélyes és egymásra figyeléssel teli válaszokat.

Az előadást játsszák:
Vecsei H. Miklós
Kiss Flóra (Subtones)
Mihalik Ábel (Hiperkarma, Kispál és a borz)
Ratkóczi Huba (SeeN)
Frimmel Jakab (Abel Label)
Rendező: Vecsei H. Miklós
Látvány: Kiégő Izzók

Az előadás hossza kb. 75 perc szünet nélkül.
Helyszín: Nagyváradi Római Katolikus Püspöki Palota – Kanonok sor 2 szám, déli szárny, alagsori rendezvényterem – Dacia sugárút felöli bejárat.
A helyfoglalás érkezési sorrendben történik. Az ülőhelyek száma korlátozott. Jegyárusítás kezdete: 2021.08.30
A jegyek megvásárolhatóak minden hétköznap 9.00-17.00 óra között a ROVE székhelyén (M. Eminescu u. 25A, alagsor), illetve 17.00-01.00 óra között a Gekkó Pub-ban.
Jegyár: 30 RON.

Az előadás az NKA támogatásával jött létre.
További támogatók:
Nagyváradi Római Katolikus Egyházmegye
FIX Makerspace