Szemelvények A 20. századi közép-európai regény szótárából

Adriana Babeți monumentális műve, A 20. századi közép-európai regény szótára (románul Dicționarul romanului central-european din secolul XX címen jelent meg 2022-ben a Iași-i Polirom Kiadónál, azóta számos díjat elnyert, többek közt 2024-ben a Román Tudományos Akadémia Titu Maiorescu Díját) közel 25 éves munkafolyamat eredménye. A temesvári Nyugati Egyetemen zajló komplex (erős lengyel, magyar, szerb, francia stb. kapcsolatrendszerre alapozó) irodalomtörténeti, komparatisztikai műhelymunka során létrejött kötet 197 szerző 14 különböző nyelven írott 256 regényét mutatja be több mint 50 szócikkszerző megközelítésében. Az egyes művek szócikkei összefoglalják a regény cselekményét, kontextusát, stiláris és motivikus sajátosságait. A magyar irodalmi vonatkozásokra nézve Adriana Babeți munkatársai Balázs Imre József és Vallasek Júlia voltak, akiknek a Korunk 2022/3. számában megjelent bemutató tanulmánya ehhez a rövid bevezetőhöz is alapul szolgált.

A regényszótárba felvett 256 regény jó része olvasható magyar fordításban, ebben nem elhanyagolható szerepe van a rendszerváltás előtti Kriterion kiadáspolitikájának. A Román Írók sorozatban ugyanis megjelent a 20. századi román szépirodalom színe-java; emellett a Horizont sorozat révén is fontos világirodalmi művek jutottak el az erdélyi olvasókhoz, nem utolsósorban az Európa Kiadóval való könyvkiadási együttműködés jóvoltából. Ugyanilyen fontos része volt a 20. századi közép-európai regénykorpusz tolmácsolásában a rendszerváltás utáni könyvkiadóknak, mint a Jelenkor és a Park.

A 20. századi közép-európai regény szótára a közeljövőben magyarul is megjelenik. Az alábbiakban szemelvényt közlünk a fordításból; mindkét szócikk szerzője Adriana Babeți. 

Zeno tudata

Italo Svevo (1861. XII. 19, Trieszt – 1928. IX.13, Motta di Livenza)

Röviddel a regény megjelenése után, mivel zavarta a hallgatás avagy visszafogottság, amellyel Olaszországban fogadták, a híres trieszti prózaíró a következőt jegyzi meg önéletrajzában, melyet szándékos iróniával egyes szám harmadik személyben ír: „Svevo bevallotta, hogy hosszas tapasztalata ellenére ez a kudarc oly mélyen megdöbbentette és bántotta, hogy belebetegedett. Hatvanhárom éves volt, és rájött, hogy az irodalom mindig ártalmas, de ebben a korban egyenesen veszélyes.” De 1923-ra, amikor megjelent a könyv, Italo Svevo már irodalmi hírnévre tett szert Triesztben két előzőleg kiadott színvonalas regényének (Egy élet, 1892 és A vénülés évei, 1898) és gazdag publicisztikai munkásságának köszönhetően. Évekkel később a jóvátétel megkésett aktusaként Svevót már egyöntetűen az egyik legnagyobb huszadik századi prózaírónak tartották, a Zeno tudatát pedig a modern regény remekének. 1988-ban az olasz televízió a regényből filmet készített.

Azt mondják, a Zeno tudatával jelenik meg a modern prózában a pszichoanalitikus módszer, s hogy különleges éleslátással, éberen, de ugyanakkor érzékenyen rögzíti a belső válságát az egyénnek, aki nemcsak két évszázad, hanem saját korának feszültségei közé is rekedt. A nyolc fejezet (melyek méretüket és jelentőségüket tekintve egyenlőtlenül oszlanak meg a kötetben) vallomás formájában örökíti meg Zeno Cosini, egy nagy trieszti kereskedőcsalád sarjának fordulatoktól sem mentes fejlődését. A rövid előszóból (amelyet S., Zeno pszichoterapeutája jegyez) meg a bevezetőből megismerjük az előzményeket, amelyekre a regény alapszik. Mivel meg akar szabadulni egy különös betegség (valójában hisztériában megnyilvánuló neurózis) okozta testi-lelki szenvedéstől, Zeno Cosini beleegyezik abba, hogy pszichoanalízisre járjon. Dr. S. javaslatára elkezdi írásban felidézni az életét, kora gyermekkorától kezdve egészen az érett felnőttkorig, stilizált önéletrajz vagy – az utolsó fejezetben – napló formájában.

Miután (teljesen gyógyultnak tekintve magát) a beteg egyszer csak félbehagyja a terápiát, Dr. S. úgy dönt, hogy közzéteszi a kéziratot. A több mint 400 oldalon a szerző rendkívül aprólékos önvizsgálat útján rekonstruálja egy, kívülről nézve kiszámítható és koherens sors legfontosabb pillanatait. Az ember, aki kiteszi magát ennek az önismereti gyakorlatnak, több mint ötvenéves, amikor elkezd írni. Zeno Cosini, a látszólag tisztességes, vagyonos trieszti kereskedő, férj és apa számára a gyermek-, ifjú- és érett kor felidézése nemcsak terápiás módszer, hanem egyúttal lehetőség is leszállni a tudatalatti legbelsőbb redőibe, hogy kiderítse kóros kiegyensúlyozatlansága titkos okát. „A betegség meggyőződés, s én ezzel a meggyőződéssel születtem” – vallja be őszintén Zeno, amikor nekivág, hogy gyógyírt keressen bajára.

Az első emlékezésgyakorlat, amelyet az orvos ajánl, a „dohányzás iránti hajlandóságának a történeti elemzése”. Bár ironikusan fogalmaz, s gesztusai, gondolatai vagy szavai pszichoanalitikus értelmezését már-már paródiaszámba menő távolságtartással fogadja, Zeno végigcsinálja ezt a terápiát, méghozzá lelkiismeretesen. A túlzásba vitt dohányzás, valamint a majdhogynem kóros, kielégíthetetlen szerelmi étvágy teszi emlékezetessé ezt a figurát. A függőség eme két formájának eredete a mélyen gyökerező, erős szeretet- és biztonságvágy, amely gyermekkora óta nyilvánvaló Zenóban. Jellegzetes polgári miliőben nevelkedett, egy olyan apa mellett, aki túlságosan kemény és életerős volt, de közömbösen szemlélte a fia törekvéseit az egyensúly és az erő saját ideáljának megvalósítására. A fiú anyja halálát valóságos Paradicsomból való száműzetésként éli meg. Harmincéves koráig él az öreg Cosinivel, kapcsolatukat a kölcsönös elfogadó közöny jellemzi egészen addig a pillanatig, amikor az apát agyvérzés éri. Gyötrelmei, a halála előtti gesztusa (a fiának kiosztott pofon mint tekintélyének utolsó fitogtatása) kitörölhetetlen nyomot hagynak Zenóban. Elönti a szánalom, a bűntudat, a tehetetlenség, a felháborodás, az érzés, hogy nem ápolta a kapcsolatot a hozzá egyik legközelebbi lénnyel, ugyanakkor megkönnyebbül, hogy megszabadult az árnyékától. Svevo hőse követi előreláthatatlan sorsának hívását.

Noha jelentős vagyon örököse, azt Cosini végrendelete értelmében egy szakértő kezeli; Zeno emiatt akadályoztatva érzi magát azon törekvésében, hogy Napóleon nyomdokaiba lépjen, akit még mindig követendő példának tart a 20. század eleji fiatalok többsége. Sem az anyagi kényelem, sem a két (jogi és vegytani) diploma, sem a saját vállalkozásai nem tudják megóvni attól, hogy életét lehangolónak, monotonnak érezze. Trieszt, ez az egészen a legapróbb részletekig polgári város kisszerűvé és szabványossá teszi az életét. Egyetlen szórakozása, amelynek felszínességével tökéletesen tisztában van, de kompenzációs megoldásként kínálja magát: a futó szerelmi viszonyok, amelyeket diszkréten és középszerűen intéz. Semmi nem valósul meg tehát az eredetiség eszményéből, amire mindig is törekedett, s amit felnőtt korában ekként fogalmaz meg tömören: „Az élet nem szép és nem is csúnya, hanem eredeti.”

A pillanat, amely egész életének fordulópontja, és egy jó időre abszolút újdonságot jelent számára, megismerkedése Trieszt nagy kereskedője, Giovanni Malfenti családjával. Négy lánya közül az idősebbek, Ada és Augusta bájos, ártatlan és szédítő szerelmi játszmába fognak vele. Bár Adába szerelmes, akinek szépségéért és életvidámságáért majd’ megőrül, Zeno végül – beletörődését nem palástolva – a kevésbé sikerült Augustát kénytelen megkérni; ez utóbbi az egyetlen, aki feltétel nélkül szereti őt, és kitart mellette. Kudarcának két oka van: Ada közönye és, ami a legfontosabb, a csábító Guido Speier megjelenése. Egy piperkőcről van szó, aki Triesztbe érkezett, hogy üzletet alapítson; művelt fiatalember, jó ismerője Weiningernek, hegedűvirtuóz. Leveszi a lábáról Malfenti kisasszonyt, és megkéri a kezét.

Zeno le van győzve és meg van alázva, inkább a túlzott hiúsága, mint mások reakciói folytán. Mint oly gyakran, most is szomatizálja a lelki feszültséget, és hisztériás rohamtól sújtva, sántítani kezd a csípő- és vádliizmaiban érzett kínzó fájdalomtól. Ezt az epizódot tekinti Cosini önnön megbélyegzése kezdetének: „legyőzött embernek” mondja magát. Ez nyomja rá az egyensúlyvesztés, a betegség stigmáját, innen indul a gyógykezelések végenincs sora.

Minden, ami ezután következik, az Augustával kötött házassága évein át egészen a háború kitöréséig, csak felerősíti szokatlan betegségét, de különösen az egyensúly iránti vágyát. A házasélet biztonságos békéjében, a megvalósult jólétben, a két gyermek születésében nem talál rá a vágyott megnyugvásra, mint ahogy a Guidóval való baráti és üzleti kapcsolata sem segít rajta. Az élet ismét unalmasnak és középszerűnek tűnik. Az egyhangúságból menekülve s már-már mániákus szexuális étvágya csillapítására Zeno kínszenvedésekkel teli szerelmi viszonyba kezd a nagyon szegény és fiatal Carla Gercóval, a lány védelmezőjének állítva be magát. Ám a kapcsolat szenvedélye, melyet fokoz a birtoklás tudata, sem hozza egyensúlyba őt. Másrészt az üzleti életben tapasztalatlan Guidóval való társulása, az intenzív munka, a kereskedelmi spekulációk, amelyek átmenetileg megszabadítják őt az unalomtól és a monotonitástól – mindez hosszú távon sehová sem vezet. Speierék családi katasztrófája (Ada betegsége az ikrek születése után, szenvedése férje hűtlensége miatt, az anyagi csőd és végül Guido öngyilkossága) csak fokozza Zeno erkölcsi válságát.

A gyötrő kérdést, melyet gyermekkorában anyjához intézett – „Jó vagyok én? Rossz vagyok? Milyen vagyok?” – minden korábbinál intenzívebben éleszti újjá a belső fény visszaszerzésének erős szüksége. Zeno célja igazából az, hogy orvosok segítségével vagy anélkül, de áthatoljon a belsejét kitöltő sötétségen, ám mindennek nincs misztikus összetevője, nem vallási alapú, spirituális vállalkozás. A betegségtől való megszabadulás, a rég áhított egyensúly helyreállása csak azután következik be, hogy az első világháborúban a politikai helyzet brutálisan elválasztja őt feleségétől és gyermekeitől. Ekkor ismeri fel az értékét mindannak, ami adatott neki: család, vagyon, egészség (még ha az gyenge is).

Egyedül, segítség nélkül sikeres lesz az üzleti életben. Gyarapszik, visszanyeri az önbizalmát, és gyógyultnak tekintve magát, felhagy a pszichoanalitikus terápiával. A tucatnyi papírlapot, amelyekre lejegyezte múltját, a hitelesség és a szándékos kitaláció elegyével örökítve meg történetét, elküldi Dr. S-nek (a kezdőbetű bevallottan I.S.-ra utal), aki úgy dönt, hogy nyilvánosságra hozza azokat. Zeno utolsó feljegyzései, életfilozófiájának ironikus-patetikus konklúziójaként, látnokiak: az emberiséget üdvét elhozó végleges megoldás, minden betegség eltűnésének a biztosítéka a bolygóméretű kataklizma.

Csakúgy, mint I. S. másik két regényének főszereplője: az Egy élet Alfonso Nittije és A vénülés évei Emilio Brentanija, de mint Az öregember elbeszélője is (ez egy befejezetlen regény, amely a Zeno tudata folytatása lett volna), Zeno Cosini a modern próza egyik legdilemmatikusabb karaktere. Határozatlan, elgyötört, unott, látszólag életkedv nélküli, de felfokozott vitalitástól hajtott, görcsösen éber, mindig tétova, de képes hirtelen döntésekre is, az egoizmus, az önzés, a nárcizmus és a legmelegebb nagylelkűség, lemondás és vágyakozás, a tisztánlátás és az önámítás elegye, mindez a köztiség fájdalmas állapotába felfüggesztve – Zeno a modern ember által drámaian megtapasztalt polaritást sűríti egybe egy olyan térben, amelyen a történelem összetéveszthetetlenül rajta hagyta lenyomatát: az 1900-as évek Triesztjében. 

Bár sok irodalmár „olasz Proustnak” nevezte, s bár mindig hangsúlyozzák a hasonlóságokat Joyce-szal, I.S. hűséges barátjával és munkássága fáradhatatlan népszerűsítőjével, Zeno kétségtelenül Musil, Broch, Kafka, Zweig vagy Joseph Roth hőseinek rokona. A közép-európai kontextusba helyezés akkor működik optimálisan, ha elemezzük az elbeszélői és emlékezési módokat, amelyekhez S. folyamodik, a főhős tudatának furcsa ösvényeit követve.

Italo Svevo, La coscienza di Zeno, Bologna, Licinio Cappelli, 1923

Italo Svevo, Zeno tudata, ford. Telegdi Polgár István, Budapest, Európa, 1967; 2. kiadás: Zeno tudata, ford. T.P.I, szerk. Barna Imre, Budapest, Európa, 2008.

Áradat

Alexandru Ivasiuc (1933. VII. 12., Máramarossziget – 1977. III. 4., Bukarest)

Az Áradat, amelyet Alexandru Ivasiuc érett alkotóként írt, azon közép-európai prózaművek egyike, amelyek közvetlenül a második világháborút lezáró fegyverszünetet követő feszült és zaklatott átmeneti időszakban játszódnak. Mint a tektonikus lemezek, amelyek egyre erősebben kezdenek mozogni, kataklizmát jelezve előre, a háború utáni új világok nemcsak a saját múltjukkal ütköznek, felfedve sebeiket, hanem a még bizonytalan jövővel is. Míg Jerzy Andrzejewski regénye, a Hamu és gyémánt (amely 1948-ban jelent meg) vagy Josef Škvorecký Gyávák című műve (1948-1949-ben íródott, és 1958-ban jelent meg, de a cenzúra azonnal letiltotta) 1945 májusának első felében játszódik, az Áradatban A.I. 1946 telére összpontosít, amikor egy észak-erdélyi kisváros lakosainak élete drámai módon tótágast áll.

„A német és a horthysta megszállás alól felszabadult” várost (mely Máramarosszigetre, I. szülővárosára emlékeztet) a szerző az emberi kapcsolatoknak abban a feszültségében és összetettségében örökíti meg, amely a politikai és közigazgatási ideiglenességben gyökerezik. A határmenti kis mezőváros, amely Új Bábel és Babilon egyszerre, kicsinyített mása a háború pusztította Közép-Európának, valahogy úgy, ahogy Primo Levi híres regényes emlékiratában, a Fegyvernyugvásban is él. Az utcákon egymásba botlanak az orosz és a román katonák, német, francia és olasz foglyok, a koncentrációs táborok hazafelé tartó túlélői, spekulánsok, tolvajok, na meg az elszegényedett és elbizonytalanodott helyi lakosok százai. „Európa és Ázsia összes nyelvét beszélték ekkor itt” – jegyzi meg a narrátor a helyszín kartográfiájának rövid bemutatását követően. 

Ennek a toldott-foldott világegyetemnek a középpontjában, mint egy pók, leselkedik az erkölcstelen, gátlástalan, alvilági Ion Lumei, becenevén a Törpe. Bandájával együtt terrorizálja az éhező és eltájolódott lakosságot, és általuk úrrá lesz a városon az önkény és az erőszak. A politikai és jogi zűrzavar, a régi városvezetés működésképtelensége, de a folyamatban levő hatalomátvétel során a kommunisták határozatlankodása is mind-mind kedvező feltételeket teremtenek a banda bűntetteihez ennek a hadigazdagnak az irányítása alatt. Miközben groteszk módon pöffeszkedik a Grödl-Marmorosch bárók pazar rezidenciájában, a Törpe, „zavaros időnk géniusza”, ahogyan őt jellemzik, kisebbrendűség és egy régi félelem indíttatására cselekszik, amit csak az az érzés enyhíthet, hogy övé a hatalom, ő irányítja a körülötte lévőket. A spekuláció, az áru- és embercsempészet, a rablás, a megvesztegetés ördögi rendszere, a zsarolás, sőt még a gyilkosság is mind-mind szerepel e mocskos csapat fegyvertárában, amely hamarosan uralma alá hajtja a várost, és a nagyrészt korrupt hatóságoknak nincs bátorságuk visszavágni.

Paul Dunca, egy nagynevű, tekintélyes erdélyi család sarja a Törpe cinkosa (bár vannak fenntartásai), barátja, társa és tanácsadója, ügyvédje. A regény működésében közvetítő szerepet játszik a világok között, amelyek drámai módon keresztezik egymást 1946 februárjának azon a három napján. Már a kezdet kezdetén, az édesanyjánál tett meglepetésszerű látogatásával közvetlen konfliktusba kerül az egész múlttal, amelyet az „idős Dunca asszony” képvisel, méltósággal őrizve a letűnt birodalmi hagyományt és egy felbomlóban lévő értékrendet, melynek építőkövei a tisztesség, becsület, rend, tekintély. Unokája, Grigore Dunca, egy melankolikus, történelem- és kultúrarajongó kamasz a bizalmasa és támasza, ellenben kedvenc fia, az ügyvéd kihívóan és ellenségesen viselkedik vele, felzaklatja anarchikus életstílusával, fittyet hányva a törvényre és erkölcsre vad beszédével. „Igen, szabad vagyok és tele életerővel. Tele vagyok életerővel, s azt csinálok, amit akarok” – hirdeti nietzschei elveit.

Kétféle esemény járul hozzá Dunca megtéréséhez. Valójában két határhelyzetről van szó. Az első magánéleti természetű, a borzongató szenvedély hozza el, a másik a város társadalmi és politikai zavarai okozzák az ügyvédben, a halál kegyetlen tapasztalatával megtetézve. A Herminával való találkozás, aki Grödl báró családjának egyetlen túlélőjeként tér haza a koncentrációs táborba való deportálásának tragikus élménye után, teljesen elbizonytalanítja Duncát. A Törpe kéri fel arra, hogy tárgyaljon a fiatal bárónővel az impozáns villa megvásárlásáról, de Dunca beleszeret, és a kapcsolatuk késztetésére egyrészt felbontja langyos házasságát, másrészt az együttérzés erejétől hajtva legyőzi önzőségét. A másik szenvedésének felvállalása, a Hermina oly törékeny és traumatizált testével és lelkével való egybeolvadás végül segít neki erkölcsileg megtérni. 

Az események második csoportja, amely hatással van Dunca lelkiismeretére, de egyben az egész közösségre is, a Törpe és csatlósai által elkövetett gyilkosságok sorozatához kapcsolódik, amelyeknek az ügyvéd kétszer is szemtanúja. Amikor egyik éjjel a vasútállomáson a Törpe emberei meggyilkolnak egy Ion Leordean nevű őrt (miután a vasutas rajtakapja őket, amint gabonát lopnak a vagonokból), lázadást robban ki. Kezdetben csak néhány vasutas tiltakozik, ám hamarosan csatlakozik hozzájuk a lakosság nagy része; mindannyian a banditák elfogását és megbüntetését követelik. A tömeges lázadást a Kommunista Párt megbízottjai gyorsan és hatékonyan irányítják. Bár más-más indíttatásból és módon, de részt vesznek a banda felszámolásában a történelmi pártok képviselői, az ügyészség, a prefektúra, a hadsereg és végül a rendőrség is. 

A fokozatosan felgyűlő feszültség egy újabb gyilkosságban tör ki: magának a Törpének a felbujtására Meseșan főfelügyelő megöl egy ártatlan embert, Stroblea asztalost, hogy rákenhesse a vasutas lelövését. Miután szemtanúja volt Stroblea meggyilkolásának és a felesége megkínzásának, Paul Dunca úgy dönt, hogy „megbünteti a vétkeseket és az igazságtalanságot, felszabadul azáltal, hogy szétrombolja a brutalitást, az erőszakot, melyben utóbbi évét leélte”. Ezért az új kommunista hatalom szolgálatába áll, és lerántja a leplet a Lumei irányította egész hálózatról. De sem ő, sem Dăncuș párttitkár, sem a fiatal ügyész, aki vádat emel, nem sejti, milyen embertelen az önkényesen bevezetett új politikai mechanizmus.

A regény Törpe bandájának a letartóztatásával ér véget, akiket ostrom alá vetnek a Grödl-villában. A Törpe, aki hónapokon át terrorizálta a várost, öngyilkosságot követ el: groteszk módon felakasztja magát, kétoldalt Hermina nagyszüleinek meggyalázott arcképeivel. Paul Dunca pedig, aki mindig ellentétes világok között lebeg, akit folyékony, amorf energiák mozgatnak (mint ahogyan a regény címe is utal rá a kritikusok találó észrevétele szerint), erkölcsi dilemmáit azzal a döntéssel oldja meg, hogy végleg Herminával marad, akit az anyja házába visz, s miután visszautasítja egy híres amerikai újságíró ajánlatát (aki rövid riportútra érkezik a városba), hogy kimenti az országból, feladja magát a hatóságoknak, és (valójában haszontalan, mert megkésett) tanúvallomást tesz a Törpe ellen.

A regényben elég sok a túlzottan retorikus monológ, melyeket gyakran a narrátor deklaratív, kinyilatkoztatás-szerű megjegyzései kísérnek, Paul Dunca azonban hihetően felépített karakter (mint egyébként szinte az egész szereplőgárda is, akik a barikád két oldalán találkoznak a vidéki kisvárosban). A.I. érdeme, hogy ellensúlyozni tudja az Áradat társadalmi és politikai regény jellegét, amelyet, feltűnően aprólékos elemzői attitűdtől indíttatva, sokkal gazdagabb és élettelibb elbeszélői ritmussal támaszt alá, mint a többi prózájában. Hogy azok az oldalak, amelyek a kommunista pártaktivisták vagy a két világháború közötti polgárság attitűdjeit és lélektanát ragadják meg, olykor nehezen elfogadható tézisesség jegyeit viselik magukon, a korszak kontextusában kell vizsgálni, amikor a könyvet írták, emellett szerzőjének drámai életrajzával is összefüggésben áll. A.I. Áradat című regényén, melyet 1976-ban filmre vitt Dinu Tănase (Trei zile și trei nopţi / Három éjjel, három nap címmel), érződik a cenzúra és a hivatalos ideológiai kontroll nyomása (a kommunizmus korában írt sok más közép- és kelet-európai prózához hasonlóan), ám kordokumentum értéke ettől függetlenül megmarad.

Alexandru Ivasiuc, Apa, Bukarest, Eminescu, 1973, 1975; előszó: Ion Bogdan Lefter, Bukarest, Editura Militară, 1987

Alexandru Ivasiuc, Áradat, ford. Csiki László, Bukarest, Kriterion Könyvkiadó, 1976

Gálfalvi Ágnes fordítása