MEGOSZTOM

Varjúasszony

Krisztinának szeretettel

Ez a madarak tudása. Ezt is úgy tehettem magamévá, mint a nyelvet. Észrevétlenül, biztosan. Tudtam, hogy ez lesz az utolsó találkozásunk. Heti egyszer elmentem hozzá, és ő tanított. Két lánya volt, ikrek. Délután kettő és négy között aludtak, ilyenkor zajlottak az óráink. Két ugyanolyan karosszéke volt. Az enyémen nem fogott az idő, az övére rárakódott a gondolatnehéz telés. A lakása madárhang és álomcsend volt. Nyáron a szobán áthasító napsugarak élén egyensúlyozó porszemeket néztem, télen a tompa délutáni sötétségben ültünk és a haját figyeltem. Évről évre belekapott a sötét. Novemberben delejes volt, decemberben hamvas. Tavasszal emlékezetként kéklett fel benne az egykor volt emberasszony néhány tincse. Ősszel mintha kacsintott volna. Nyáron újra a napfény és a por. A lányok aludtak, sosem láttam őket. Alvásuk eleinte tejszagú csenddel lepte el a lakást, később könnyű gyermekálom-csend telepedett a szobákra. Az évek előrehaladtával éreztem, hogy álmodhatnak is odabent. De sosem ébredtek fel.

Ezalatt a hét év alatt egyszer sem kérdeztem meg tőle, hogy miért tanult meg a varjak nyelvén. Ő sosem szólt hozzám az embereként. Addig mondta varjúnyelven, amíg valahogy megértettem. Az utolsó két évben már én sem szólaltam meg emberi nyelven. A legutolsó alkalommal azonban megkérdeztem, hogy miért tanulta meg. Akkor hallottam először az emberek nyelvén beszélni.

Azt mondta, hogy a házassága alatt belerokkant az emberek nyelvébe. Az emberek nyelvét szándékosan félre lehet érteni. Ez egy beteg nyelv, így mondta. Ha valakinek nem tiszta a szándéka, ha valaki nem szeret, akkor szándékosan félre fog érteni mindent, ami elhangzik. Mielőtt a férje elment, felrótta neki, hogy túl sokat beszél. Ő is tudta ezt, de kétségbeesésében tette, mert a férfi egy szavát sem értette, és ettől úgy érezte, hogy fuldoklik. A szándékos nemértés a leghatékonyabb méreg. Nem sokkal azután, hogy egyedül maradt a lányokkal, egyik nap varjú ült az ablakába. És akkor megértette, hogy ez a különbség a madarak és az emberek nyelve között: míg az emberek nyelve pusztán nyelv, addig a madaraké tudás. És a tudást nem lehet félreérteni. A madarak nyelve védett a szándékos félreértés gonoszságával szemben. Hagyta hát, hogy a varjú megtanítsa neki a nyelvet. A lányainak nem is kellett tanítsa, kiszívták a melléből. Mennyi teje volt! Áradt, mint a Körös, amikor a Fekete Sas palotáról szárnyat bontó nagymadár körberepüli a parton sétáló szerelmeseket, és röptével megárasztja a folyót. Itták is nagy kortyokban, a lányok, akikről a szülészorvos azt mondta, hogy a nap világlik az orcájukon. Ő pedig két szoptatás közt a varjúval társalkodott. Aztán a madár egyszer már nem jött vissza. Ő addigra hibátlanul beszélte a nyelvet.

Vida Krisztina: Varjúasszony című munkája

Kora nyár volt. Közeledett a napéjegyenlőség, és a délutáni álomcsendben felkéklett ében haja. Ahogy néztem, miközben beszélt, megértettem, hogy ez a nő széppé öregedett. Arcán napkorong, szeme mindig nyitva. Finom ráncaiban idő és belenyugvás. Beszédéből kihallottam, hogy nincs már szüksége az emberek nyelvére. Beszélt, és egyenként letette a szavakat. A szoba padlóján gyűlni kezdtek a mindigek és sohák, az ések, viszontok és hogyhák. A szeme nyitva volt, de csak a szája beszélt. Éles és darabos, időnehéz és kopott szavak estek ki belőle. Kigördültek az elüresedettek és a lomha mozgásúak, a dallamosak és a nyersek. A karosszékből néztem, ahogy tornyosulnak előttem, és lassan betöltik az egész szobát. Ágnes kékesfekete tincseit olykor felkapta a nyitott ablakon beröppenő hangtalan szél. Ilyenkor a haja felfeküdt az áramlatra, és súlytalanul követte az irányát. Elmesélte az életét, a szavak már a mennyezetig értek. A szó- és mondathalmok között alig láttam őt. Hangja minden egyes kimondott szóval könnyedebb és éteribb lett, hajából kibomlott két ében szárny. Odabent elégedett álom-sóhaj szakadt fel az egyik lányból.

Még aludtak, amikor elmentem tőle. A Körös-parton sétáltam, és vártam, hogy felduzzadjon a víz.

Azóta eltelt újabb hét év. Ez idő alatt, ha esetleg arra jártam, inkább elkerültem azt a házat. Télen a varjakkal beszéltem, és törtem nekik a diót. Hiába álltam fel Ágnes karosszékéből, továbbra is lepergett rólam az idő, visszaverődtek rólam az események. A Körös nem duzzadt. De tegnap elmentem a Fekete Sashoz. Felnéztem, és arra vártam, hogy mint egy délibáb, megremegjen az üveg, és elemelkedjen róla a nagymadár. Eszembe jutott, hogy még néhány nap a napéjegyenlőségig. A sas mozdulatlan volt, az üveg nekifeszült a nyári égboltnak. És akkor feljebb néztem. Az ég makulátlan kék szövetén ében tollak sejlettek át. Majd lassan rést szakított benne egy csőr. Dús tollazatú fekete madár tűnt elő mögüle. Ágnes ölelte alvó lányait. Mindhármuk arcán arany napkorong, a lányok szeme könnyű álomra csukva, Ágnesé nyitva. Tiszta tekintetében ott volt a nyugvó Körös-part. Hosszan néztem őt, de nem szólaltam meg. Egyik nyelven sem. Aztán egyszer elég lett.

Hazaindultam, és félúton éreztem, hogy végre belém nyilall az idő. 

MEGOSZTOM

Lélegzik a föld

Sziget-trilógia 1., részlet

Az íróasztalt csak akkor vette észre, amikor újra a fény felé nézett. Egyszerű, elegáns darab volt. Linda pislogott párat, és megdörzsölte a szemét, mint amikor az ember megpróbálja kidörzsölni a szeméből az álom maradványait. De akárhogy is nézte az asztalt és a polcokat, egyszerűen nem tudta felmérni a távolságokat. Tisztán látta a polcokat, a könyveket is, de a címeiket már egyáltalán nem tudta leolvasni. Akkor sem, ha közelebb lépett. Akárcsak a fény, a polcok is mindig ugyanannyira távol maradtak tőle. Az íróasztalhoz azonban oda tudott lépni, és ahogy észrevette az elé tolt széket, azonnal rá is ült. Az asztalon egy nyitott könyv feküdt. Vaskos, szemmel láthatóan nagyon régi kiadvány volt, amit azonban szépen restauráltak – Linda megcsodálta az új kötést, majd becsukta és tekintete hosszan elidőzött a borítón. Egyszerű, dísztelen betűkkel vitték fel rá a címet: Az ősnyelv kútja. A rózsaszín derengésben mintha a betűk is lélegeztek volna, nehéz levegővel lehelve be a beláthatatlan teret. Linda nem talált sem szerzőt, sem kiadót, még évszámot sem. Sem elől, sem hátul nem volt kolofon.

Először találomra belelapozott, majd gyorsan átfutotta az egész könyvet, ami nem volt nehéz, mivel minden oldalon mindössze egy kép volt, és alatta néhány szó. Az első türelmetlen átlapozásnál nem is figyelte a képeket, alig tudatosult benne néhány részlet: egy torony, egy halszerű lény, egy kígyófejű női alak és egy hatalmas pók. Amikor azonban másodjára kezdte átlapozni, megakadt a szeme egy képen: csodaszép, míves szökőkutat ábrázolt. Kiszikkadt kút volt, és Linda hallotta a könyv lapjait szárazon megreccsenni. „Az ősnyelv kútja”, állt a fáradtszürke, valószerűtlen részletességgel megmunkált kutat ábrázoló kép alatt. A rózsaszín derengés fel-fellobbant és Linda közelebb hajolt a képhez, hogy a lehető legtöbb részletet szemügyre vehesse.

Tájjá nyílt a tér. Linda egyszeriben a szabad ég alatt találta magát. A határokat továbbra is csak sejteni lehetett, és a napszakot sem tudta volna biztosan megállapítani – lehetett egy szürke, esőt váró későreggel, de tompaságba fulladt délután is. Minden szürke volt, és amikor alaposabban végignézett a látképen, Lindának úgy tűnt, mintha egy építkezés kellős közepén szemlélődne. Körülötte téglák, kövek és salak. Volt valami ebben az építkezésben, ami inkább a romok hangulatát idézte, semmint egy készülő épület ígéretét. Talpa alatt elkopott aszfalt terült el, melynek dús erezetté szövődött repedéseit sűrűn benőtte a gaz. Szikkadt, unottzöld füvek magasodtak a remélt fény felé, és annak ellenére, hogy ez a burjánzás egyben életet is jelentett, mégis csak lehangolóbbá tette a beton, romok, és az üres és szürke ég alkotta tájat. Linda hosszasan ácsorgott ebben a nyomasztó álmokat idéző tájban, mígnem egyszeriben feltűnt neki, hogy a beton, amin áll, jó néhány méterrel arrébb meggörbülni látszik. Felemelte a tekintetét és körülnézett. Ekkor döbbent rá, hogy eddig a tájnak egyetlen részére szögezte a tekintetét, és nem tűnt fel neki, hogy nem is a talajon áll. Ahogy felemelte a fejét, fokozatosan kezdett összeállni a kép: előbb a széleket, majd az oszlopokat pillantotta meg.

Egy hatalmas szökőkúton állt. A lába alatt nem beton, hanem tömény kő nehezedett a talajba, és ezt az ősrégi követ nőtte be a gaz. A kiszáradt mélyedésekben ugyanúgy romok, törmelék és enyészet hevert, mint a kút alig belátható peremén. Hatalmas kút volt, több ház elfért volna a helyén. Lindát letaglózta a látvány, és nyugtalanította, hogy milyen soká tartott, mire eszébe jutott körülnézni. A tény, hogy ennyire elveszett egyetlen apró részletben, legalább annyira nyomasztóan hatott rá, mint maga a táj – az elhagyottság, a tompaság és a reménytelenség megtestesülése.

Az egykor minden bizonnyal gyönyörű, tajtékot vető kőkút immár elgazosodott repedéseiből szikkadt csend hirdette, hogy valaminek vége, valami elveszett. A romos némaságból azonban nem pusztán a romlás szivárgott: Linda érezte benne a káoszt, egy valaha volt rend hideg hiányát. Kétségbeejtő érzés volt ott állnia, és nem értette, hogy egyáltalán mit keres ott. Tennie kellene valamit? Vagy egyszerűen csak látnia kell a kutat? Hiába nézett körül, semmi nem szolgált útmutatással. Elidőzött a peremen, és elindult közelebbről megnézni a mélyedéseket, oszlopokat és a különféle alakokat, amelyekből egykor víz zuboghatott. Tisztában volt vele, hogy nem fogja tudni az összeset megnézni, és lehetetlen lesz minden részletet végigtanulmányoznia, de elindult. Mivel elképzelése sem volt arról, hogy mi micsoda, találomra ment oda egy-egy alakhoz, medenceszerű mélyedéshez vagy parányi vízköpőhöz. Látott egészen szokványos dolgokat, olyasmiket, amiket az ember hagyományosan egy szökőkútra képzel: angyalszerű gyerekfigurákat, amelyeket mindössze a részletekben megbúvó mérték választott el a giccstől, díszes oszlopokat, buja kőindákat és állatszerű lényeket, de felbukkant egy-egy szokatlanabb elem is, mint például egy parányi szárnyas béka, a fejéből hálót növesztő pók, vagy a két olvasó hal. De akadtak olyan vízköpők is, amelyeket az tett különlegessé, hogy egy szökőkúton helyezkednek el. Ha ezek a szobrok egy galériában lettek volna kiállítva, nem számítottak volna furcsának, a kúton azonban meglehetősen szürreális benyomást keltettek. Ilyen volt az egymással szemben elhelyezett férfi- és női arc, amelyeket az orr tövénél, a két szem között elhelyezkedő háromszög alapú gúla tett különlegessé. A gúlák a csúcsnál csatlakoztak az archoz, és befele mutattak, a kőszemek közé, így az alapok pontosan egymással szemben helyezkedtek el. De legalább ennyire meglepő látvány volt a miniatűr libegő is, amely alatt miniatűr város terült el.

Linda mindent, ami mellett elhaladt, közelebbről is megnézett. A díszítőelemek meglehetősen távol helyezkedtek el egymástól, és látszólag semmilyen rendszer nem volt közöttük, de Linda már fenntartásokkal kezelte ezeket a benyomásokat: a legelső döbbenet óta ugyanis tisztában volt vele, hogy ez egy olyan hely, ahol másként aránylik egymáshoz a rész és az egész, és az érzékei sem úgy viszonyulnak az ingerekhez, mint általában. Itt nagyon könnyű volt elveszni egy-egy részletben: a kút és a táj minden zsigerében a szemlélő teljes figyelmét követelte. Linda immár bizonyosságként kezelte, hogy a kút elemei korántsem véletlenszerűen kerültek oda, és úgy sejtette, hogy kell lennie egy kézzelfogható rendszernek, amely nemcsak a kúton, hanem az egész valószerűtlen tájon segít eligazodni, de azt is gyanította, hogy ez a rendszer nem fogja felfedni magát előtte. Ment hát egyik vízköpőtől a másikig, és kereste az arra utaló jeleket, hogy mindebből egykor még friss víz zubogott. Az egyik mélyedésben mintha két csepp vizet pillantott volna meg. Két ragyogó gyöngyszem, tükröződött bennük az ég. Eső is lehetett, gondolta Linda.

Lassan elindult a kút peremének széle felé. Az út hosszabbnak tűnt, mint amire számított – mint amikor az ember elindul a láthatár felé, de az mindig ugyanolyan távol marad tőle. A kút széle azonban közeledett, csak nagyon lassan. Az út pedig nyomasztó volt.

Amikor odaért, lenézett, és odalent ugyanaz a töredezett és elgazosodott kő látványa fogadta, mint a kúton. Mindenütt ugyanaz volt, ameddig a szem ellátott. Nem emlékezett rá, hogy leugrott volna, de egyszeriben lentről szemlélte a kút rettenetes falát. Odalentről megközelíthetetlenül masszívnak tűnt. És olyan magas volt, hogy nem látszottak a vízköpők. Egy-egy oszlop tetejét még látni lehetett, ahogy az égből alánehezedő szürkeséget karcolták, de ezen kívül semmi mást, csak a hatalmas kőfalat. Lindán eluralkodott a kétségbeesés. A kútra visszamászni nem tudott, azon kívül pedig nem volt körülötte más, csak a néma és mozdulatlan szürkeség, a semmi arcának zsarnoki oldala. Ijedten nézett körül, és ekkor halk, de eltéveszthetetlen hangra lett figyelmes: a kút rendíthetetlen, néma kőfala mögött lassan, ráérősen csörgedezett a víz.

Amikor felnézett a könyvből, a rózsaszín derengés halvány foltokban meg-megvilágította a polcokat. Az ajtó felől is beáradt egy kevés fény: pont annyi, hogy lássa az íróasztalt és a padlót. Linda gondolkodás nélkül felállt, és egyenesen a lejárathoz indult.

Odalent teljesen megtelt a bölcseleti olvasó. Az asztalához sietett, a könyveket gyorsan felpakolta a bejárat mellé elhelyezett kocsira, majd perceken belül összeszedte a dolgait, és nemsokára már lent is volt a ruhatárban. Felöltözött, és amikor kilépett a kapun, meleg őszi este fogadta, amit hamarosan elnyelt az évszaktól függetlenül mindig ugyanolyan, sötét metróhuzat.

MEGOSZTOM

Napsugár kisasszony tizenkét madara

„Hol volt, hol nem volt…” mondja a mese. És ahogy a mesében, úgy Imre Eszter Napsugár kisasszonyának életében is „hol voltak” és „hol nem voltak” váltakozását figyelheti az, aki kezébe veszi ezt a különleges könyvet, aminek központi karaktere egy kislány, aki álom és valóság között egyensúlyozva keresi saját helyét.

A Gutenberg Kiadó gondozásában megjelent meséskönyv egyik téli napfordulótól a másikig játszódik, és végigvezet egy rendhagyó kincsgyűjtő utazás-sorozaton. Napsugár kisasszony édesanyjával és nagymamájával élő kisleány. Hétköznapjai éppen úgy zajlanak, ahogy bármelyik apróságé, aki lelkiekben és szellemiekben próbálja utolérni a külső és közben értelmezni a benne élő világot, illetve azokat az eseményeket, amelyeket elé hoz az élet. Kis hősünk elindul a nagyvilágba, hogy útja és kalandjai során összegyűjtsön tizenkét madárkát, azokat a szellemi/lelki értékeket, amelyek erőssé, jóvá és nem utolsó sorban ügyessé tesznek bennünket az élet vándorútján. A racionális kontextus és a képzelőerő tájainak és eseményeinek kereszttüzében zajlanak ezek az utak.

A történet belülről indul és összefüggően, mindvégig egy belső önismereti szálon vezet végig, amelynek során a valósággal konfrontálódó és az ebből eredő konfliktusokat sajátosan feloldó kisleány a történet végén megerősödve, az értékek felismerésének új pozíciójából lép be újra a decemberi napforduló éjszakájába. Napsugár kisasszonyt kettős megvilágításban látjuk: egyfelől épp olyan gyermek, mint történetének olvasói. Szorongással és félelemmel tölti el az ismeretlen; másfelől viszont csodás mesehős, hiszen ráismer arra, hogy kincseket, „eszközöket” kell gyűjtenie ahhoz, hogy a valós térben és időben fellelhető ismeretlenhez kapcsolódni tudjon. Az ő szemüvegén keresztül figyelhetjük életének állandó szereplőit (édesanyját, nagymamáját, Alízt), helyszíneit és azt a másik álomvilágot is, amit „segítségül hív” ahhoz, hogy kincseit megbecsülve, a mindennapokban magabiztosabban mozogjon. A madarak gyűlnek, a kisleány pedig változik, növekszik a jóban és a szépben. Kísérői olyan csodálatos alakok, mint a fagyevő asszony, aki lelket lehel az éjszaka megfagyott madaraiba; a ködből lett fiú a türelem fiókájával; az éhes papírbárányok; a társát gyászoló varjú; a pipacsföldre vezető szarvas; a gazda fia, aki almás pitét szeretne sütni vagy a nem létező állatok. 

A mesék receptje látszólag egyszerű: Végy egy kicsi, gyengének látszó hőst és egy nagy feladatot. Helyezd szerethető figurádat konfliktushelyzetbe, keverj mindezekhez némi varázslatot és rátermettséget, majd oldd fel az egészet egy gyönyörű megoldásban. 

A hétköznapiság és a képzelőerő-teremtette, láthatatlan valóság egymást kiegészítő egészben mutatkozik meg. A szerző csodálatos természetességgel elegyíti a valóság darabosságát az álmok színeivel és rendhagyó logikájával, valamint a képzelet megoldásaival, ugyanakkor folyamatosan érzékelteti a múló időt. Az utak és kalandok közepette valójában belső utazáson kísérjük végig a karaktert, aki fokozatosan jut el lelkének azon részeibe, ahol az érzelmi minták formálódnak és önmagunk meghatározása történik. A líraiságot sem nélkülöző narrációt remekül egészítik ki Kürti Andrea rajzai, amelyek légiességükkel, megkomponáltságukkal méltó módon társulnak ahhoz a tiszta hanghoz, amely a könyv lapjairól szól hozzánk.

Az olvasó a kiválás (Ki vagyok én?) és a beolvadás (A világban élni jó) dinamikájának váltakozását éli meg, miközben a meseregény lapjain a megbomló harmónia visszarendeződési folyamataiból szellemi tartalékok szabadulnak fel. 

Az egész könyvre jellemző nyelvi gazdagság olyan tájakra röpíti az olvasót, amelyek a lélek projekciói az álom, az ébrenlét és a kettő közötti „senkiföld” vetítővásznán. Imre Eszter nem nagyolja el a leírásokat. Ez igaz a főhőst kísérő alakok és tájak esetében is. A könyvet olvasva az idő-változás tengelyén haladva gyönyörködhetünk a külső és belső folyamatokban. A színes tájak, a hangulatteremtő képek és a főhős szívet melengető perspektívája a felnőtt olvasóban megbúvó gyermeket és megszólítja. Azért érezhetjük közelinek és ismerősnek Napsugár kisasszony történetét, mert gyermekként mi magunk is a főhőséhez hasonló eszköztárral próbáltuk megszelídíteni ezeket a „madarakat”, sőt, ha igazán őszinték vagyunk, ez a szelídítés élethosszig tartó feladatként áll minden ember előtt a nehéz pillanatokban.  

A könyv egyik bravúrja az, hogy nem bagatellizálja el az önismeretben elmerülő gyermek megtapasztalásait. Épp abban segíti a kiskamaszokat, hogy tanuljanak meg hozzáférni saját érzéseikhez, mert az érzelmi biztonság és a lelki jóllét nem csak elérhető, hanem általuk átértelmeződik, közelivé válik az ismeretlen, ami épp ismeretlenségéből adódóan félelmetes. Emellett kiemeli, hogy merni kell gyengének lenni, ér habozni és elkerülhetetlen dolog félni is, mert a félelem a bátorság ikertestvére. A negatív érzelmek megélésének van legitimitása, hiszen épp ezek a tapasztalatok hívják elő és erősítik a belső tartást, és segítik az önmagunkra találást, amelynek folyományaként stabil, a történésekre hitelesen reagáló felnőtté válhatunk.

A szerző finom érzékkel vezet el a bizonyossághoz, hogy szükségünk van a világra és a benne természetes módon előforduló nehézségekre ahhoz, hogy kincseket gyűjthessünk, de legalább akkora szükségünk van a belső – képzeletből és lélekből szőtt – valóságra is, hogy az önzetlenség, a türelem, a gondviselés, a hűség, az őszinteség, a szabadság, a bizalom, a kitartás, a tudásvágy/kíváncsiság, a bátorság, a félelem és a szeretet madara otthonra találjon nálunk.

MEGOSZTOM

Frida tekintete és az angyal segítő perverzitása

Két hónapja készülök írni Frida Kahlo tekintetéről, a boszorkány összenőtt szemöldökéről, a fekete tűhegyről, ami hasít szégyenen, fájdalmon, erőn, vágyon, testen és ideológiákon keresztül. Erről a zavarba ejtő és erőt adó tekintetről, ami egyszerre a múzsáé és az alkotóé, egyszerre a nőé és a férfié. Eszembe jut róla egy kép, ami közel egy évtizede néz vissza rám a falról: Karl Mediz Roter Engel-e 1902-ből. 2013-ban a bécsi Belvedere palotában láttunk egy osztrák szimbolista kiállítást, és ott égett belém ez a dekadens vörös babona. A múzeum shopban megvettem egy négyszögű képeslapon, azóta velem lakott az összes otthonomban. Anyám kérdezte, hogy mi tetszik ezen a képen. Ezt a telítettséget nem lehet elmondani, hiszen ezért kép, de talán valami olyasmit hebegtem-habogtam, hogy ez az angyal: nő és férfi egyszerre, és ez fel kell, hogy zaklassa az embert. A Vörös angyal az egymásnak feszülő ellentétekből megszülető perverz harmadik, és az ellentétes tartalmakkal való józan együttélés megjelenítése, kikacsintással a férfi-nő, és a szexualitáson túli transzcendencia felé. Nem véletlen, hogy közel egy évtized után most jutott először eszembe komolyabban elgondolkozni ezen a képen. Akkor, amikor Frida tekintetéről készülök írni. A fekete szempárról, ami mögött ólmos fájdalom fekszik a mélyben, a betegség és a szenvedés sötétje, de a szenvedélyek közti könnyű sóhaj, lélegzetvételnyi megkönnyebbülés is. Írni akartam arról, hogy mennyire elemien női az a tekintet, amiben ott van a férfié is, mennyire húsbavágóan feminin az apokrif szépség ereje. Fejben számtalanszor elkezdtem, esténként, zuhanyozás közben, de mindig ugyanaz az egy mondat szakította félbe a gondolatfolyamot: „»Így jár minden náci kurva!« – Ezt ordítják az orosz katonák, miközben az ukrán nőket erőszakolják.” Mennyire húsbavágóan feminin a fájdalom és a szégyen. 

Hiába tiltottam le magam a háborús bulvárhírekről, ez a cím átütötte a falat. Frida tekintete bennem pedig azóta is ezt nézi. Nem hallgatja, néma a trágár ordítás. Az eltorzult férfiarcot nézi, ahogy üvölt, miközben erőszakol a test, és a boszorkány tekintete nem tud letapadni erről a látványról. A látvány pedig beleissza magát mindabba, amit a tekintetről írni akartam. Arról a tekintetről, amibe belesűrűsödik a női lét minden kínja és ereje, minden szépsége és szégyene. Az egyik legerősebb szöveg, amit az elmúlt időszakban olvastam, Szabó T. Anna előszava Frida Kahlo általa fordított naplójához. Mindig lenyűgöz, amikor valaki képes annyira tisztán fogalmazni, ahogyan ő teszi ebben az előszóban. Nagyon pontosan és érzékenyen megragadja Frida naplóját, és amit leír, az messze túlmutat Frida munkásságán és életén. Pontosan úgy, ahogy Frida munkássága és élete is túlmutat saját magán. „Szép, szégyentelen: erős”, ezt a címet adta Szabó T. Anna az előszónak, és ez Frida csontig ható tekintete is. Szégyentelen, a szó legnemesebb értelmében: ez a szégyentelenség mentheti meg a nőt. A gátlástalanság, amivel nézni tud kifele, és a rettenthetetlenség, amivel befele. Frida belém költözött és tekintete szégyentelenné tesz, amikor ránézek az ukrán nőket erőszakoló katonákra és torkon ragad a hányinger, majd napokig-hetekig velem marad az iszony. Nőiségemben sokszor fordulok boszorkányaimhoz, akiknek Marina Abramovic mellett Frida Kahlo lett a másik vezére. És most hagyom, hogy bennem maradjon a tekintete, és az nézze a féreglyukat, amivé Európa vált: mert a félrenézés nem megoldás, és nem is lehetséges, a látást azonban el kell tudni viselni. Saját tekintetem pedig nehezen bírná el a látványt, hogy most is úgy van, mint mindig: háborúban a férfiakat megölik, a nőket előtte meg is erőszakolják. Látom, ha akarom, ha nem. De nem mindegy, milyen szemmel. Kell Frida tekintetének „direktsége és rejtélyessége, komorsága és költőisége, erőszakossága és visszafogottsága”, ahogy Szabó T. Anna írja az említett előszóban. A szemünk előtt zajló rettenetet nem lehet kukkolva nézni: magunk is csak erőszakosak lehetünk ebben a nézésben, mert azok vagyunk, amit meglátunk, de nem mindig mi választjuk meg, hogy mit látunk. És szégyentelenek is vagyunk, kell, hogy legyünk. Bennem azonban nincs meg, vagy csak nagyon elvétve, az ellentétes tartalmakkal való józan együttélés képessége. Talán ezért is vonz annyira Karl Mediz festménye. Mert nem is az a helyes kifejezés, hogy tetszik. Vonzott 2013-ban és vonz ma is, akárhányszor rápillantok, és kilenc év távlatából ugyanúgy megigéz. Bennem él ez a kép, ahogy Frida tekintete is belém költözött, és talán nem véletlen, hogy odabent most találták meg egymást: a tekintet, ami fekete lyukként mindent magába szív, és a vörös angyal perverzitása együtt hozzák létre azt a valamit, ami elviselhetővé teszi a borzalmakra való ránézést.

A művészetnek pedig nem kell szépnek lennie – jobban mondva: szépsége nem esztétikai, ahogy a nőé, a női tekinteté, és az angyaloké sem.

MEGOSZTOM

KARNEVÁL

Miután lemosott, az első felállásnál rám szól a nővér, hogy csupa vér a hálóingem, jó volna lecserélni. Egy pillanatra azon gondolkozom, hogy vajon hol távozik a testből a szégyen, mert egészen eddig a pillanatig elképzelhetetlennek tartottam, hogy bármilyen körülmények között is képes legyek véres ruhában mások vagy akár csak magam előtt mutatkozni, most azonban nem elég, hogy a vértől rám ragad a hálóingem, még az sem érint meg, hogy szóvá teszik. Arra összpontosítok, hogy meg tudjam tartani az egyensúlyom, és jussak el az ágyamtól másfél méterre lévő mosdókagylóig. Meg szeretném mosni a fogam, mielőtt behozzák a fiamat. Minden sírásnál azt gondolom, hogy ez biztosan ő, zokog, nem érti, hol van, miért lett hirtelen olyan nagy a tér, és hová tűnt a víz, amiben annyi ideig lubickolt, lebegett, amíg már akkora nem lett, hogy nem fért el benne. És akkor széthasadt a világ, apró, láthatatlan szilánkokká, és elfolyt az a rengeteg víz, hullámokat vetett, habzott és tajtékzott, elillant a világ, el, el, sehol többé egy szilánk, sehol egy vízcsepp, és ő csak sír, zokog, kiabál, apró kezeit rázza az égnek, hol az anyja?

Meg szeretném mosni a fogam, mielőtt behozzák a fiamat. Három kiló és tizenöt deka, ennyivel, meg persze a vízzel kevesebb a hasam, de még mindig akkora, mintha odabent volna minden. Nem szabad sietni. „Doamnă dragă, sunteți plină de sânge”, hallgatok, egyik lépést teszem a másik után, kapaszkodom, amibe érek. „Dar așa este aici, la maternitate”, teszi hozzá. Hallom a hangján, hogy megsajnált. Néhány órával korábban könyörögtem neki, hogy csepegtessen egy kis vizet a nyelvemre, mert már nem bírom. Mindketten tudtuk, hogy nem adhat innom, de ő mégis fölém hajolt és kétszer cseppentett a számba. Ritkán éreztem olyan hálát, mint azért a két csepp vízért. Elképzelem, ahogy folyt az a rengeteg víz, véres tajtékkal a kórházi kövön. Nem tudom, mire vágyom jobban: egy kis vízre, vagy a fiamra. Meg szeretném mosni a fogam, mielőtt behozzák. Sír. Zokog. Parányi öklét rázza. Csak ő ne szenvedjen, gondoltam vajúdás közben. Csak ő ne érezze ezt a kínt. Megmosom a fogam, és azt érzem, hogy nem fogok tudni visszamenni az ágyig, többé soha nem fogok már rendesen járni. Aztán behozzák a fiamat. Egész éjszaka aludt, mondják. Tehetetlenséggel elegy boldog szomorúság, segítsen valaki, elvesztem, az ösztönök túlnőttek rajtam, és én soha nem voltam még ennyire magányos. Valahol víz csordogál, ráérősen, szenvtelenül. Csorog, csorog, és velem szemben ül a szobatársam átázott hálóingben, még a bokája is tejes. Én semmit nem érzek. Azt mondják a nővérek, hogy tegyem mellre a babát. Semmi nem jön. Iszonyatosan sír, az éhség lilába vájt ráncokat von az arcára, és a melleim üresek. A gyermek éhes, dühöng, szomorú, és tehetetlenségében miféle Isten felé rázza parányi kis öklét, miféle Isten az, amelyik távol marad az anyja üres és néma melleitől? Orvosok és nővérek veszik a kezükbe, és én külső szemlélő vagyok csupán, a testem nem az enyém, nem, és valahol víz csordogál lassan, szenvtelenül. Egy csepp tej nem sok, annyi sincs.

A gyerek belealszik az éhségbe és a sírásba, és én felállok. Újra lábon, és az év legmelegebb éjszakáján kimegyek az erkélyre. Csend van a szülészeten, pihennek a nők, anyák, csecsemők, és valahol víz csordogál. Elfolyt a magzatvíz a kórház kövén. Eszembe jut egy nagyon régi éjszaka. A Maros mellett sátoroztunk, amikor egyszeriben eleredt az eső. Jelentéktelen kis kemping volt, ahol nappal olvastunk, éjszaka pedig néztek a kezek – egy férfi kézzel is lát, ha sötét van, mondják. Zuhogott az eső, mintha csak dézsa lett volna fölöttünk a nagy ég, és ázott, áradt a sátortábor. A mellettünk lévő sátorban egy férfi addig verte a nőjét, amíg annak már sírni, könyörögni sem volt ereje. Mindenki némán várt a saját sátrában. Hogy elálljon az eső, és hogy a férfi belefáradjon a verésbe. Ez is eszembe jut a szülészet erkélyén. Arra a rengeteg vízre gondolok, ami akkor alázúdult a júliusi égboltból, és dagasztotta a Marost, hogy az csak úgy habzott tova, miközben egy nőt némára vertek. Nők némaságára és sikolyaira gondolok. Boszorkányokra, őrült nőkre, bolond asszonyokra. Egyik néma, másik ordít, mégis mindkettőre azt mondják: megőrült. Őrült, ha tűr és őrült akkor is, ha nem. A szüléshez is fegyelem kell, mondja nagyanyám. Vajon mit gondolna, ha most látna, a szülészet erkélyén éjszaka, még mindig véres hálóingben, túlérett barackkal a kezemben, szalvéta nélkül. Még egy napig semmit nem lenne szabad ennem, csak a száraz kenyeret, amit adnak. De nem érdekel. Vajúdás alatt egy nő megtanul a végsőkig tűrni és tűrni, de úgy, hogy közben senki nem az ura, senki nem a parancsolója. Némán és ordítva, az őrültség teljes pompájában.

Állok az erkélyen a tiltott barackkal a kezemben, és elképzelem, hogy javasasszonyok, boszorkányok, gyógyítók jönnek, körülállják az ágyamat, könnyű álmot szórnak a gyermek szemére, belőlem pedig egyszersmind kigyógyítják a gonoszt. Azt, amelyik csendben tűr, tűri a verést, a magamét és a másét, és kigyógyítják azt a gonoszt is, amelyik nem tűr, hanem felcsap, magasra lobban és ordít, ember és Isten arcába, ordít otthon és ordít a szülőasztalon, és elképzelem, amint ezek a javasasszonyok gyökerestől szakítják ki belőlem a gonoszt, ami megissza a tejet a fiam elől, majd virágot ültetnek a helyére, hogy csak úgy virágozzanak a tejmirigyek, liliommal és fehér rózsával, és virágozzon a tűrés és a nemtűrés helye is, bimbózzon, fakasszon rügyet a fájdalom és a keserv helye, ontson virágot a test összes kínja, legyen virág ott, ahol a görcs és a verés lakozik, az enyém és azé a másik nőé is, akinek nemtűrését, aztán tűrését tova mosta a háborgó Maros és a júliusi égbolt vizei, virágozzon az őrület s fakadjon a tej, folyjon a kórház kövén, hogy bokáig járjanak benne a nővérek, majd térdig a szülész-nőgyógyászok, járjanak tejben-vajban a férfiak, akik vernek, vagy életet segítenek elő a másik nőből, abból a mindigmásikból, aki tűr és nemtűr, és akire olyan könnyen és nem kevés izgalommal, talán merev fasszal mondjátok, hogy őrült nő!

Elképzelem, hogy jönnek a javasasszonyok, sebeket gyógyítanak és tejet fakasztanak, lágy női kezekkel érnek a melleimhez és gyengéd törődéssel érintik a gyermek szájához, hogy csak úgy csorogjon bele a friss, testmeleg tej, táplálón és édesen, sosem-fogyón, és a gyermek egye vággyal, mohó éhséggel.

Csendesen, szenvtelenül folyhat a Maros ma este, a nappal melege beereszkedett a fodrai közé, és bágyadtan folynak, a víz és a meleg. A hálóingem rám tapad az izzadtságtól, a barackot nem ehetném, de mindjárt vége és még csak most kezd igazán fellángolni bennem az édessége iránti sóvárgás. Már csak két harapás, és hallom, hogy nyöszörög a gyerek. Hirtelen teljes valójában látom a kórtermet, nincsenek itt sehol gyógyító-, sem javasasszonyok, csak a szobatársam alszik hatalmas tejfoltban, mellette a gyermeke jóllakottan piheg, szinte alig hallható, egyenletes légzéssel. Dús tejszag ereszkedik a szobára, és a fiam egyre nyugtalanabbul nyöszörög, tudom, hogy csupán pillanatok kérdése, és felsír. Mélyre fúrom a fogam a barack elomló húsába, és hagyom, hogy a könyökömig folyjon a ragacsos lé. A magot papírba csomagolom, és koszos-ragacsos kézzel kiemelem a mellem a hálóingből. Bár lennék boszorkány, bárcsak egyetlen érintéssel tejet fakaszthatnék ezekből a csontszáraz mellekből, kívánom, és teljes erővel rászorítok. Szinte hallom az üres szisszenést, a testem jajveszékelését, hogy olyat követelek tőle, ami nincs, amikor váratlanul kiserken négy csepp sűrű, hófehér tej. Mintha rózsa nyílna, szemérmesen és mégis gátlástalanul. A következő pillanatban újra üres, újra néma, újra terméketlen. De ahogy az ujjam baracktól és kosztól ragacsosan hozzátapadt, láttam, a saját szememmel láttam, hogy virágzásnak indult, négy szirom friss tej. A gyermek újra keservesen zokog, tombol benne a tehetetlen éhség. Egynaposan még pár csepp is elég neki, mondja a nővér, próbálkozzunk, ne adjam fel, a gyerek biztos nem fogja! Összerezzenek, kezdjük hát elölről. Egy csepp nem sok, azért imádkozom. Nincs itt javasasszony, nincsenek boszorkányok. Mezítláb lépek a kőre, és abban a pillanatban a folyosó végéből, a szülőszobáról éktelen ordítás tör utat magának. Az ismeretlen nőre gondolok, hangjának minden rezdülésére, tűrésére és nemtűrésére, őrületére, nyugalmára. Az a hang szeretnék lenni a torkában, utat törni és végigszántani a folyosókon, és hang maradni az esőben elvert nő torkában, és az esővel együtt háborogni, követelni, nemtűrni. De az ordítás ezúttal is elnémul. Újra csend van a szülészeten, csak a gyermekem sír keserű, feszítő éhségében. Némán lépek oda hozzá és ragacsos kézzel újra előveszem a mellem, és némán imádkozom, hogy induljon bennem virágzásnak a féktelen őrület, a test karneváli tobzódása, és folyjon, háborogjon, mindent mosson el a testmeleg, édes-dús hófehér tej.

MEGOSZTOM

Álom-bestiárium II.

Tárgyak és helyszínek tekintetében az álom és ébrenlét valósága között pusztán annyi a különbség, hogy míg az éberen megélt idő során ezek önálló élete hajlamosabb rejtve maradni előttünk – vagy legalábbis mi magunk hajlamosabbak vagyunk kevésbé tetten érni azt: ha úgy tetszik, kevésbé vagyunk éberek – addig az álmaink valósága leplezetlenül tárja fel előttünk ezt az életet. Az álom helyszínei és tárgyai megannyi szereplő a nagy rendező munkájában, ahol semmi nem kellék: minden él és lüktet. Dús, zabolázatlan rengetegek, vagy rommá üresedett városok: az álomban ugyanaz az élet munkál bennük. Az álom terében ugyanis nem csupán az élőlények élnek: a teret magát is életből szövik a végtelenséggé nyúló másodpercek. Lélegzik a város és a beton, és lélegzik a zuhanásnyi semmi az emelet és az utcakő között. Lélegzik a futásba belemerevedett mozdulat, a kétségbeesés és a rettenet, de lélegzik a szépség, és a kert is, ahová pihenni vagy sóvárogni jár a lélek, friss forrásvizet keresni az elme. Egykori szeretők, vagy halottaink által hátrahagyott tárgyak lehelik be az álom végeérhetetlenül egymásba nyíló, körkörösen önmagukba, és mégis önmagukon túl vezető szobáit. Az éberség valóságában a tárgyak eltűnnek, átrendeződnek, némán mesélnek. Az álom tárgyai és helyszínei megelevenednek, szorongást, megannyi gazdátlannak tűnő gondolatot, sóvárgást oltva az álmodóba. Az élőlények pedig: ó, hogy élnek! Nem félnek azok senkitől és semmitől: mindig pontosan azok, akik. Ebben a rettenthetetlenségben rejlik a bestialitásuk. Ezeket az álom által élettel beoltott tárgyakat, helyszíneket és jelenségeket, valamint az álom által élettel elteltségükben felfokozott élőlényeket kívánjuk összegyűjteni és az olvasó elé tárni ezen bestiárium lapjain, hűen ahhoz, ahogyan az álmodó látta őket.

Első rész: Terek, építmények, és bennük lakozó lények

Lidérc-narancs

Nem tudni, hogy ez a narancs élő vagy inkább tárgy, esetleg illúzió (de az álomba bekúszik a sejtelem, hogy élő, mert ez az álom sajátja: mindent életté tesz), de az bizonyos, hogy a terek között a helye. Egyrészt azért, mert ő maga is térként viselkedik, abban az értelemben, hogy ugyanúgy működik, mint a hozzá elvezető és az őt magába foglaló tér – hívja az álmodót, aki képtelen a hívásnak ellenállni, mert a hívás egyben ígéret: valami feltárul. Másrészt pedig szervesen hozzátartozik a térhez, és az az érzésünk, hogy amennyiben eltávolítaná onnan valaki, a tér megszűnne létezni. Az álmodó romok közt keresi az otthonát, vagy legalább a bizonyosságot, hogy még megvan az otthona. Az álom dramaturgiája kissé olyan, mint egy lefelé tartó spirál, mivel az álmodó mélyebbre és mélyebbre hatol az otthontalanságban, a terek körülötte felismerhetetlenek, és minden pillanatban fenyegetők. Csak az otthonra lelés reménye tartja fenn a folyamatos helyváltoztatást, keresést. Az újabb és újabb terek egymásból nyílnak és egymásba tűnnek át, az egyik tér gyomra a másik kezdete, és amint a nem-otthonok felfalják egymást, az álmodó egyre kétségbeesettebben keres. Ember nincs sehol, és az álmodó sincs saját teste tudatában: bolyongó perspektíva csupán, testtelen szemlélődő. Ám különös, a helyváltoztatást így is érzi. Az utolsó térből már nem nyílik újabb, és amikor az álmodó-nézőpont a végső álomtér legmélyére jut, egy szoba tárul fel előtte. A szoba közepén fekete mélység – a hely apránként roskad önmagába. És ott, a szakadék szélén, a mélység nagyköveteként pörög egy narancs. Lendületéből nem veszít, mozgása konstans. El nem billen, óramű pontosan pörög, mögötte a semmi vonzása. Megigézi az álmodó tekintetet, amely különös hipnózisában ettől a pillanattól kezdve már csak együtt láthatja a kettőt: a gépies-élő gyümölcsöt otthona helyén, és az alatta tobzódó végtelen mélységet.

A lélegző lila homokfal

Az álom sivataga mindig más, és csak ritkán aranybarna. Olykor különös lények lakják, máskor lakatlan – színes homok, amíg a szem ellát. Az álom sivataga a szépség maga. Nem kell mélyebb értelmet keresnünk benne, nem kívánja az álmodótól, hogy felfedje szimbólumát vagy esetleges jelentéseit. A szépség önmagában csak szépség, és hol nyilvánulhatna meg oly szabadon és feltételek nélkül, ha nem az álomban? Ritkán, de előfordul, hogy az álom kegyes az álmodóhoz, és nem vár tőle mást, mint pihenést, gyönyörködést. A szépségnek időre van szüksége a kibontakozáshoz. Az álom idő. Az egyik sivatag végtelenségéből falak emelkednek ki, lila homokból, érintés nélkül is érezni lágyságukat. A falak lélegeznek, közöttük és velük az álmodó is. Ennyi az álom narratívája: légzés.

A parányi bolygó

A felülnézet nyugalma: a valóságban van, aki fél a repüléstől, és van, akinek az jelenti csak igazán a megnyugvást, ha repülhet. A magasban ugyanis érvényét veszti a kontroll igénye, felülről már semmi nem számít. Ez a nyugalom ölt testet a parányi bolygóban. Az álmodó rajta ül, és belelógatja a lábát a világűrbe. A bolygón minden van, ami az élethez szükséges, folyók indái fonják körül és messzi hegyormok idéznek fagyot, telet, zöld legelők tavaszt. Ám a bolygó mégis akkora, hogy az álmodó kényelmesen ráülhet, és saját teste nem tűnik parányinak. A bolygó alatt a beláthatatlan világűr. Ez már nem felülnézet, mert nem látni onnan semmit. A mindenség mégsem iszonyat, mert van egy talpalatnyi hely, egy belátható, érthető és megismerhető világ, melynek megtartó ereje otthon. Ott, ahol anélkül csak az iszony volna.

Második rész: Emberek, életük és haláluk

A szerető találkozása a feleséggel

Helyszín a szerető gyermekkora: ő maga, idő és tér együtt regresszálnak. A megboldogult nagyszülők házába beköltözött az enyészet. Árnyékos gangok, szűkülő folyosók vezetnek fel a tornácra, onnan nyílik a sötétséget és múltszagot nyelt ház, ahol egykor még a nagyszülők römiztek, és aminek a szerető most a gyomráig hatol. Ennél mélyebbre már sem időben, sem térben nem lehet hatolni, tökéletes rejtekhely a tiltott szerelem elől. Ám a szerető ösztönös rejtőzködésében, menedékkeresésében nem gondol arra, hogy a múltba csak befelé lehet menni, kifele nem, és ha az ember mint védtelen kölyökállat, beszorul egy sarokba, ott előbb-utóbb rátalálnak. A legveszélyesebb hely a menekülésre, szabadulás megkísérlésére: a múlt. De az ösztön ezzel sosem számol: a félelem, fájdalom és szégyen pedig legtöbbször az ösztönt hívja elő. Szégyelli, hogy szerető, szégyelli fiatalságát. Rátelepszik a feleség kora, a leélt évek, amik ellene és ifjúsága ellen dolgoznak, és rátelepszik saját múltja. A sötétséget nyelt ház szorításában egyszeriben megjelenik a feleség, levelet tart a kezében: a férj írta. Különös, és mégsem: szerető-feleség, két külön szó. Ám a férj mindkettőnek férj, a szerető társasága önmagában még nem ruházza fel új névvel. Férfiból egy van, nőből kettő, és amiből kettő van, ott az egyiknek értelemszerűen másodiknak kell lennie, amiből viszont egy, az mindig első. Szégyent lélegzik a gyermekkori emlék-lakás, és a szerető nem akarja elolvasni a férj feleségnek írott levelét. Az asszony leteszi egy poros íróasztalra, reméli, hogy a másik elolvassa, de az tudja, hogy sosem merné elolvasni azt, amit már úgyis tud. – Most én jövök – szól a feleség, majd hátat fordít, és távozik. „Most én jövök”, visszhangzik az álom terében, és a szeretőt fojtogatja fiatalsága fölött érzett szégyene. Tudja, hogy maga mögött kell hagynia az egykori lakást, és csak akkor hagyhatja maga mögött az idősebb asszonyt, a bűnös viszonyt, és az események fölött érzett viszolygást. A múltba menekülni hiba volt, csak még több iszonyt szült. Le kell vetkőzni a szégyent, de „Most én jövök”, a feleség szavait már nem lehet. A levél ott marad a házban – így íródik bele megannyi félresikerült döntés az elfeledettnek vélt múltba, így nyeri értelmét a most az akkorban.

Harmadik rész: Rítusok

Temetés, három kérdés

A város gyászmenetté változik. Az álmodó véletlenszerűen találja ott magát, idős nagyanyja kíséretében. Nem tudni, kit temetnek, a szertartás szigora viszont mindenkit köt: fegyelem és feketén kígyózó sorok. A gyászolók egy kriptába tartanak, ahol elvégzik a rituális szertartást, amiről kiderül, hogy nem is temetés, hanem a csontok átforgatása és kérdezés. Nemzedékek találkoznak a halál-veremben, a nagyanya mellett az anya is megjelenik. Három nő áll a fehér csontok fölött, a kérdezés joga az anyánál, aki átadja azt az álmodónak. A kérdezés lehetősége zavarba ejtő, talán nem is élnek vele. Kifele a város visszaváltozik várossá, oszlik a gyászmenet. Kígyózó sor helyett fekete foltok szaggatják fel a teret. Az álmodó megérinti öreg nagyanyja arcát, ami egy pillanatra mintha viaszból lenne. Az anya, a közbenső nemzedék nincs jelen, csak a két szélső. Együtt sétálnak haza, fölöttük egy időtlen tekintet.

Szimfónia

A zene rítusa az álomban, ami a valóságban el nem képzelhető és meg nem fogalmazható. Az álmodó meghallja a tökéletes szimfóniát, ami ott és akkor keletkezik. Rögzíteni nem lehet, ellenáll bármiféle megörökítési kísérletnek: még emlékezni sem lehet rá az ébrenlétben. Ébredés után az álmodó csak annyira fog emlékezni, hogy álmában hallotta a tökéletes szimfóniát. Az álomban a zene nem pusztán a hallás számára érzékelhető: zenévé lesz a tér és az álom ideje is. Ez az, ami a valóságban már nem felfogható, és ennek megfelelően nem is foglalható szavakba. A tökéletes szimfónia felszámolja az érzékelés töredezettségét, és amíg betölti az álom terét, az álmodó megéli azt, hogy minden egy.

Sátáni lakodalom

Ezen a lakodalmon minden az érzékekről szól. Az egybekelésnek nincs szellemi tartalma, de még csak azt sem tudjuk, hogy kik kelnek egybe. Hatalmas a tömeg, és az esemény lényege a féktelen tobzódás. Az asztalok roskadoznak a megannyi fogástól, melyek nem is annyira ételek, mint inkább hibátlan műalkotások. Mindent elnyel a zaj, a tömeg telhetetlen őrjöngése. Bárhová téved az álmodó tekintete, nem lel nyugalomra: pattanásig feszülnek az érzékek, lehetetlen számukra megnyugodni. Az esemény csak a felszínen ünnep, az ünnepnek az alapja ugyanis a tartalom. Ám itt az érzékek élményén kívül nincs tartalom, és a menyegző pontosan ettől ördögi: az ünnep, az alkalom álruhája alatt tulajdonképpen pusztítás: nincs szellem, minden csupán anyag. Ördögtől való lakodalom, ahol a jegyes pár olyannyira jelentéktelen, hogy az álmodó meg sem pillantja őket. Az érzékek idővel kifáradnak, a féktelenség óhatatlanul unalomba fullad. Innen már csak menekülni lehet, és az álmodó menekülőre is fogja: az asztalokon, át a megannyi tökéletes műalkotáson, bokáig a mértéktelenség habzásában. A távolban üres országút dereng.

Negyedik rész: Test

Vér

A vér az, aminek hiánya lüktető űrt hagy maga után: így válik a veszteség testi élménnyé. Az álmodó sosem volt még ennyire test, mint ebben az álomban. Ez a test pedig megnyílik, és a résen keresztül szivárogni, folyni, majd patakokban kezd ömleni a vére. A test lüktet, amikor rés keletkezik rajta, és ez a lüktetés őrjítővé válik a vérzéssel. A látvány semmihez sem hasonlítható, szép és megnyugtató, miközben a veszteség csak úgy lüktet a bőr alatt, és minden vörös. Teljes disszonancia. Az álmodó nézi, ahogy elveszíti a vérét, azt, ami annyira a sajátja, hogy annál már semmi nem lehetne inkább az övé. A felismerés, hogy elveszíti azt, ami csak őt illeti, gyásszá nemesíti a félelmet. Gyászolja a vérét. Ébredés után a reggel újabb felismeréssel érkezik: ha az ember valamitől nagyon nem akar megválni, noha nincs más választása, akkor a lényében valahol úgyis utat tör magának az, ami távozni akar. És a rés, a távozás valahol megnyugtató, ám közben lüktet, olykor az elviselhetetlenségig dübörög.