Fám Erika Halló, Juli című regényéről (Holnap Könyvek Kiadó, Nagyvárad 2021)

 Fám Erika könyve nem sorolható be egy konkrét műfaji meghatározásba, leginkább egy kísérleti, lélekelemző párbeszédregény. Rendhagyó módon jeleníti meg két negyvenes éveiben járó nő élethelyzeteit, vergődéseit, kiútkereséseit. 

Juli és Anna telefonon beszélik meg mindennapi gondjaikat, életérzéseiket, egymásra és saját magukra vonatkozó reflexióikban társadalomfilozófiai, lélektani eszmefuttatások is felvillannak. A könyv hiteles és őszinte vallomás a női lélekről, gazdag jelentésrétegekkel, egy olyan mélypszichológiai “„gejzír”, ”, melyben feltörnek az eddig elhallgatott, elrejtett érzelmek, be nem teljesült álmok és elfojtott vágyak. A szereplők mindennapjaira rányomja a bélyegét a fásultság, magánéletük rutinja, egyhangúsága, kiüresedése. A közel fél évet felölelő telefonbeszélgetések ritmusát egymás terheinek, problémáinak le- és felvétele, állapotaiknak állandó kiegyenlítődése határozza meg. A regény alaptémái: két lélek láncreakciója, rejtett kincseinek, erőtartalékainak az előcsalogatása, érzéseik ide-oda rendezgetése, a testi-lelki nyavalyáik feletti fanyalgás finom iróniájaval átszőve. A humor végig oldja a feszült, drámai helyzeteket. A rendrakás, a takarítás, a káosz megszüntetését célzó kísérletek képezik a könyv egy másik alapmotívumát. Több beszélgetés fonalát a fölösleges, szükségtelen dolgoktól való megszabadulás vágya hatja át. Élénk párbeszéd folyik arról, hogy milyen módon lehet rendszerezni, szelektálni, átszűrni a szülőktől, nagyszülőktől átöröklött mintákat. 

Hogyan tudunk reagálni a bennünk örvénylő, fájó érzésekre, feldolgozatlan traumákra? Milyen megoldási lehetőségek, módszerek lehetnek elérhetőek és eredményesek számunkra? A feldolgozatlan múlt, a transzgenerációs örökségek egyre csak növekvő csomagokként terhelik személyiségüket. Ahhoz, hogy életük kiegyensúlyozottabbá, élhetőbbé váljon, meg kell szabaduljanak szorongásaiktól, félelmeiktől. Ezért van szükség az átöröklött traumák azonosítására és az önmagukkal való szembenézésre. El kellene varrni az elvarratlan szálakat, hogy azok ne adódjanak tovább gyerekeiknek és a velük való kapcsolat is feszültségmentessé váljon. Ehhez viszont segítség kell, amelyet egymás személyében találnak meg. Egymástól kapnak erőt, biztatást, megértést. Telefonbeszélgetéseik során tudatosítják és kimondják, hogy mi az, ami hiányzik az életükből, mi az amin változtatni kellene, hogyan oldhatnák fel magányukat és mi által nyerhetnének önbizalmat. Egymás gyógyító erejére támaszkodnak. Kiderül, hogy mindketten mélyponton vannak, egyikük sem érzi jól magát a bőrében, semmi nem alakul az elképzelésük szerint. Nem érzik magukat kiteljesedve semmilyen téren, de túl vannak a negyvenen és jó volna partot érni. Az otthontalanság érzése Julinál erőteljesebb, mivel 14 éve emigrációban él Amerikában (tipikus amerikai férjjel és két gyerekkel). Egyre jobban nyomasztja az érzés, hogy képtelen beilleszkedni az ottani társadalmi szerepkörökbe, idegennek és magányosnak érzi magát. Nem tudja levetkőzni kelet-európaiságát, hiányzik az anyanyelv és a szülőföld adta biztonság (ezért is érzi jobban magát olyankor, amikor Annával anyanyelvén beszélhet). Minduntalan kicsúszik a lába alól a talaj, emigránsként, nőként és újságíróként is keresi a helyét abban az országban, ahol nem értik meg, nem fogadják el, nem érdekel senkit (a férjét sem) magával hozott múltja, személyisége. 

„„Most elveszítettem a fonalat, amibe kapaszkodtam 14 éven át. Te jó ég, én már 14 éve itt vagyok Amerikában, a nagy jólétben, a szerencsében, egy idegen nyelvű férjjel, aki csak 2 szót tanult meg ezalatt az idő alatt magyarul. “Szia” és “köszi”. Na, ezekkel a szavakkal kell, azt hiszem, elbúcsúzzak tőle,  ezekkel a szavakkal kell elbúcsúzzak ettől a helytől, ettől a világtól, ettől az életérzéstől és szembenézzek  a hazugságaimmal és valóban, csak ennyit kell mondjak: köszi! Szia! Ennyi volt. Nem fogadott be ez a világ, mert én sem voltam képes befogadni ezt a világot. Na, de miket beszélek, haza nem tudnék menni és itt maradni sem tudok. Egy légüres tér ez az egész.” .” (40. oldal)

Mindezek ellenére keresi az elfogadást, önelfogadást, az önmegvalósítás lehetőségeit és a boldogság röpke illúzióit. 

Anna viszont otthon van, Kelet-Európában él, megvan számára a nyelv és a szülőföld biztonsága, de mindezek ellenére idegennek és otthontalannak érzi azt a világot, amelyben él. Élete kiüresedett, házassága közönnyé csupaszodott. Kétségbeesetten próbál helytállni nőként, feleségként, anyaként, de egyre inkább elidegenedik önmagától, férjétől és gyerekeitől. Nem érzi jól magát, belefulladni látszik a mindennapi rutin unalmába, kényszerébe. Elkeseredetté válik. De menekülésképpen ott van egy oázis, a barátnőjével való telefonbeszélgetés békés szférája. A közös sziget, a közös tér biztonsága. Egy hangnyira, egy gombnyomásnyira vannak egymástól, a bármikori elérhetőség lehetőségének a gondolata mindkettőjüket megnyugtatja. Az életük egyre inkább egy lélekkeringővé, baráti összefonódássá válik. Hangjukkal ölelik át egymást, szavaikkal képeznek közös erőteret. Nem ítélkeznek, nem fogalmaznak meg egymással szemben elvárásokat, nem követelőznek, hanem élet-kapaszkodókat, megoldásokat nyújtanak egymás számára. Próbálnak kikaparni valami fontosat mindennapjaikból, megtalálni magukban a még elviselhetőt, elfogadhatót, számba venni, hogy mit tudnak még adni környezetüknek. Megfogalmazzák, hogy mi az,  amitől boldogabbak lehetnének, finom iróniával reflektálnak arra a kérdésre, hogy milyen lehetőségei vannak egy negyvenes éveiben járó nőnek a lelki kiüresedés és a hiány feloldására, valamint az önmaguk és a társadalom által felépített falak lebontására.

„„Mert csak a pozitív, a szép és a jó kell mindenkinek. A negatív emberek elől mindenki menekül, és senki nem akar negatív lenni. Te miért nem szereted magad amikor le vagy pukkanva, miért nem vagy hálás az életnek, hogy megadta neked ezt  vagy azt a lehetőséget? Ha a jó dolgokra figyelnél, akkor sokkal jobban élveznéd a kicsi jót is, és nem vágyakoznál valami iszonytató nagy dologra. Miért nem tudjuk így látni a világot? Mert így tanítottak, ez a séma, ezt diktálja a közvélemény, a hagyomány, ez a trendi és akkor neked is úgy kell csinálni? És akkor megszabadultunk megint minden felelősségtől, mert mindent rányomtunk az őseinkre, a körülményeinkre és már-már sorszerűen látunk mindent. Gyere próbáljuk meg egy kicsit élvezni ezt a nagy semmit, amiben benne vagyunk, te is  és én is és ne akarjunk mindig kimászni.”(.”(71. oldal)