Címke: esszé

július 29, 2021 | Rusu Szidónia | Esszé | Rovatok
MEGOSZTOM

Unplugged – kultúra a digitalizáció korában

Állok a szobám közepén. A nap alig-alig süt be. Szürkés színű, füstös homály tölti be a teret. Tudom, sietnem kell, megígértem, hogy tíz előtt már ott leszek. Még tegnap kiválasztottam a megfelelő öltözetet, hiszen ünnepnap ez. Igyekszem nem slampos lenni, nem kirívó, és túlzottan kimért sem. Fél óra alatt össze is szedem magam. Kulcs, pénztárca, telefon. Felkúszom az utolsó járatra, ami a városba visz. Az út nem több, mint harminc perc, nem is kevesebb. Közben van időm gondolkodni. Remélem, benn alhatok az előadás után. Ha nem, akkor vonatozhatok haza. Semmi baj, hiszen már régóta készülünk erre. A buszmegállótól szaladnom kell, hogy időben odaérjek. A bejárati ajtó előtt vár. Sötétzöld zakó, lenvászon ing van rajta. Ma különösen szótlan. Talán az izgalom, talán a majdhogynem kétéves kimaradás. Középre szól a jegyünk. Egy széknyi távolságra ülök tőle. Az egyedüllét és a közösségi élmény érzete egyszerre lesz úrrá rajtam. A harang kondul egyet. A terem hirtelen elsötétül. Mintha csak a kárpit hasadna ketté újfent. A bíborvörös, vaskos függöny a szemünk előtt válik ketté. A szentély mostmár nincsen rejtve az emberi szem előtt. Belátásunk, sőt bejárásunk is lehet. Az előadás elkezdődik.

ErvingGoffman (1922-1982) kanadai szociológus, szociálpszichológus az egyén reprezentációit színházi fogalmakkal ragadja meg. Az ember alakít. Megjelenik és megjelenít. Létezésében kiemelt szerepe van a játéknak és a homlokzatnak is, a térnek, amelyben a performanszok létrejöhetnek. Az elmúlt évtizedek számos dimenzióban mozgatták meg ezeket a színtereket, alakították át a környezetet és ezáltal az egyén működését a társadalomban, valamint a társadalom egészét is. Az információs és digitális eszközök, a digitális adatrobbanás évtizedeiben nemcsak tanúi, hanem aktorai is lehetünk ezeknek a változásoknak. A kreativitás, az alkotói attitűd, a képzelőerő és az intuitív képességek az emberiség legalapvetőbb elemei már évezredek óta.

Szinyei Merse Pál egy München melletti réten fekszik öt kirándulópartnerével. Kétszersültet, édes süteményt majszolnak. A festőt egy nő kápráztatja el csupán, számtalanszor megfesti a későbbiekben. Csinszka alakja sem ismeretlen számunkra. Múzsája lesz íróknak, költőknek, festőknek is. Mozart matematikai pontossággal komponálja az első műveit. Mai napig csodagyerekként tartják számon. Vajon a digitalizáció, a mesterséges intelligencia hogyan írja át mindezen alkotások jelentőségét? Van-e metszéspont az alkotás, a kultúra és a digitális tér között? Ha igen, akkor hogyan manifesztálódik?

Pár másodperc erejéig játsszunk el a gondolattal. Mi lenne, ha a jövő nagy zeneműveit algoritmusok, bináris kódrendszerek hosszú sora keltené életre? Ha a legújabb portrékat, vizuális művészeti alkotásokat nem közvetlenül emberi kéz, hanem mesterséges intelligencia alkotná meg? Mi lenne, ha a tér, a homlokzat áttevődne a virtualitásba? És a karosszékünkből élvezhetnénk a háromdimenziós tárlatvezetést, vagy éppen a Faustot.

A technológiának köszönhetően az információ eddig nem ismert halmazai tárulnak elénk, elődeinkhez képest minden eddiginél nagyobb terjedelmű, színesebb, határokon és kontinenseken átívelő kulturális terméket fogyaszthatunk. Mindezt olyan módon, hogy gyakorlatilag el sem kell hagynunk a szobánkat. A globalizált világban a technológia fejlődése összezsugorította és átalakította a teret. Virtuális sétákat tehetünk múzeumokban, szimfonikus koncertet hallgathatunk a fürdőkádból, színházi előadást hanyattfekve a kanapén. Ugyanakkor interaktívan részt vehetünk az alkotói folyamatokban. Pillanatok alatt üzenetet küldhetünk a kortárs kedvenceinknek. A közösségi médiában kedvelhetjük a Dragomán György főzőskönyvében írt recepteket. Sőt, ha kedvünk tartja, fotóval is igazolhatjuk, hogy mi is elkészítettük az édeskés, vajban pirított spárgát.

Ezekben a terekben megszűnik a territoriális változó. A színterek és a bourdeaux-i mezők, melyben a cselekvők saját habitusuk által vezérelve folytatják a játszmáikat egy kézzel megfoghatatlan, kódok és algoritmusok közé zárt térben kapnak új helyet és jelentőséget. Hogy ennek milyen etikai vonatkozásai vannak? Hogy jó-e vagy sem, illetve hogyan alakítja át a kultúrához való viszonyt? Erre a válaszok pont annyira képlékenyek, mint a kérdések maguk. Ebben a történetben, ha az emberi oldalt nézzük, akkor releváns kérdéssé válik, hogy a jövő kulturális aktorainak milyen képességekre és készségekre lesz szükségük ahhoz, hogy a digitális világba bevéssék a lenyomatukat.

(tovább…)
július 27, 2021 | Lakatos-Fleisz Katalin | Esszé | Rovatok
MEGOSZTOM

A ház és a csipkebokor

Szél van. Kintről borogatás, csattanás hangjai. Sietni kell, minden mozdítható tárgyat biztos helyre menteni a vihar útjából. Nem lehet olvasni, dolgozni, egyáltalán semmit sem lehet csinálni ilyenkor. A szélvihar minden idegszáladat leköti. Feszült figyelemmel készenlétben állsz. A tűz lobogásához hasonlatos zúgást hallgatod. Mert szél és tűz ugyanúgy beszél.

Mondják, itt síkvidéken a szélnek nagyobb az ereje, gyakrabban is tör ki szélvihar. Ez valóban így van. Erdélybe beljebb haladva, Kolozsváron nem emlékszem orkánra, szélviharra. Egyáltalában jégesőre, nagyobb villámlásra sem, az elemek semmilyen tombolására. Nagyvárosban amúgy is másképp van. A nagy hideg vagy meleg, leszakadó esők elől mindig bemenekülhetsz egy klimatizált szupermarketbe, látva, hogy bent a csillogó díszlet most is ugyanaz, megnyugszol, a kinti nagyidő különben sem olyan komoly, mindjárt elmúlik.

Nem véletlen, hogy a Bibliában annyiszor szerepel a „ne féljetek”. Mert az élet igenis félelmetes. Nem a holnaptól való félelem értelmében, ami arra késztet, hogy alaposan „bespájzolj” és megvedd a harmincadik kütyüt, amire sosem lesz szükséged. Inkább olyan értelemben, ahogy a Biblia mondja: félni az Istent. Ami Mózest arra késztette, hogy elnémuljon és levesse a saruját az égő csipkebokor előtt. De nem csak ez a félelem létezik. Legalább olyan erős az élethez való megunhatatlan és megszokhatatlan vonzalom. Olyan ez, mint egy bizonyos állatfajhoz: kutyához, macskához vagy lóhoz való atavisztikus vonzódás. Amikor órákig el tudsz nézni egy ablakkeretben mosakodó macskát, próbálsz kicsikarni tőle valami emberi gesztusra hasonlító mozdulatot, aminek aztán nagyon megörülsz.

Ez az élet legelsősorban a tiszta természetben, a táj emberen kívüli képében látható. Hogy ezt a tiszta természetet – életet ‒ minden félelmével és vonzerejével átéld, íme a következő recept. Végy egy régi házat – lehetőleg vályogból vagy fából – egy viszonylag ritkásan lakott falu szélén. Összkomfort kizárva. Költözz bele, lakd be. Jó, ha az öregség is jelen van a házban egy idős szülő személyében. Fontos, hogy peremen, a falu szélén legyen ez a ház, tágas mezők szomszédságában, hogy betölthesse azt a védelmező funkciót, ami minden háznak elsődleges szerepe. Ne csak hétvégi ház legyen, éld meg itt a mindennapokat. Ragyogó nyárvégeken innen indulj el szerencsét próbálni, és zimankós decemberi estén ez a ház fogadjon be újra. Az első néhány évben ez a ház elsősorban menedék. Később, ahogy múlnak az évek, az idő is hozzád csatlakozik. Bármit csinálsz a házban, végzed a napi tennivalókat, az idő, mint árnyék, követ. Lakótárssá válik. Néha a jelenléte erősebb, néha háttérbe vonul. Júliusi délutánokon az ablakon betűző napfényben, ahogy a vázába állított liliomokon játszik, ott van ez az idő. A költözéstől számított húsz év. Mellbe vág, letaglóz a felismerés. Olyan ez, mint amikor az udvaron álló mohos kőkútba nézel, és lent a mélyben feldereng egy arckép. Apró és kivehetetlen. Talán a te arcképed.

(tovább…)
július 3, 2021 | Tompa Andrea | Esszé | Rovatok
MEGOSZTOM

Az elhallgattatás gyakorlata (cancel culture)

Itt, ezek a sorok, amelyeket most írok, alkalom lehetnének arra, hogy én magam is az elhallgattatás gyakorlatának (nem vagyok hajlandó kultúrának nevezni) tárgya legyek, vagy én magam is létrehozhatok valakit céltáblaként és elhallgattatom. „Kiírom” őt, ami kevesebb, vagy formailag, nyelvileg szelídebb a lejáratásnál, célja az, hogy az a bizonyos másik fogja be. Ne szólaljon meg többet, szégyellje magát, maradjon csendben, ha azt vallja/hiszi/gondolja/írja, amit. Félelmetes szituáció, akár alanya, akár tárgya vagyok az elhallgattatásnak. Ehhez persze az kell, hogy itt én hatalom legyek, és nyilván valamelyest vagyok is. Ahogy az, aki engem netán elnémítana, szintén – mondjuk olyan következményekkel, hogy kirúgnak a munkahelyemről, kizárnak különböző szervezetekből, netán nem írhatok bizonyos lapoknak, pld. az Újváradnak. Olyan óvatosságra int ez a helyzet, hogy már-már ne mondjak semmit bizonyos dolgokban, irtóra vigyázzak, de legjobb, ha hallgatok. Félelmetes eszköz a kezemben és a másokéban. Arra kényszerít, hogy mondataim mögött felelősen, meggondoltan legyek jelen. De akkor ez inkább nyereség, nem?

Az elhallgattatás gyakorlatának egy amerikai elnököt is felemészteni képes dimenziójára 2021. január 6-án jöttem rá. Este volt már, amikor férjem rámutatott a képernyőjére: betörtek a Capitoliumba, mondta, és hirtelen a képekből semmit nem értettem, a helyet sem tudván azonosítani, még nem volt vége a görögös dráma félévnek az egyetemen, ahol tanítottam, az idők és terek összecsúsztak. A fotón egy festett arcú, szarvakat és szőrös jelmezt viselő férfit láttam. Miféle mém ez? – kérdeztem, és máris dühös voltam, hogy ilyen hülyeség miatt szólított asztalához. Percekbe telt, míg felfogtam, hogy Amerikában vagyunk, éppen most, betörtek a Trump-hívek a Capitoliumba. És letiltották az elnököt a Twitterről és a Facebookról. A Twittert amúgy sosem néztem, csak őmiatta, főleg az amerikai választások közeledtével. Az elnöki fiók zárlatának feloldása nem történt meg, sőt, a napokban a volt elnök újbóli letiltása is megtörtént, amikor létrehozta új weboldalát. Beszédét meghallgattam még aznap és felfogtam, hogy a tömeget mire is szólította fel. Képtelen vagyok békében lenni ezzel a szituációval, amelynek minden összetevője ennyire bonyolult: hogyan jut el egy elnök idáig, hogy egy közösségi platform (ami hogyan jut el odáig, hogy ekkora hatalommá váljon) letiltsa?

(tovább…)
június 25, 2021 | Markó Béla | Esszé | Rovatok
MEGOSZTOM

Irodalom a járvány idején

Azon töprengek, igazuk van-e azoknak, akik azt jósolják, hogy a koronavírus egyszer s mindenkorra megváltoztatja az életünket, és hogy többé semmi sem lesz olyan, mint azelőtt, sem a szeretet, sem a gyűlölet, sem a hit, sem a kétely, sem az összefogás, sem a széthúzás. Talán még az isteni jóság és az ördögi gonoszság is megváltozik, egyik sem lesz annyira határtalan, mint eddig, és viszonylagossá válik, amit abszolútnak hittünk? Őszintén szólva, nem hiszek semmiféle megújulásban a járvány után, legfeljebbb az orvostudományra lehet hatással ez a szörnyű tapasztalat. Meg persze abban reménykedhetünk, hogy szűnik végre a mizantróp gyanakvás, miszerint a másik ember minden bizonnyal rosszat akar nekünk, amikor túl közel jön hozzánk, vagy amikor éppen lecsúszik az orráról a maszk. Vagyis nemcsak társadalomban, hanem társaságban is fogunk élni ismét. Nem lesz változás ezek szerint, csak legjobb esetben visszaváltozás. Lenne ugyan szükség radikális fordulatra, de ezt nem a koronavírus fogja meghozni. Hogy miért? Hiszen annyi karanténnapló vagy karanténvers született körülöttünk, hogy már ez is arra vall, új helyzet van. Igen, a bezártság kétségtelenül befolyásolta írási-olvasási szokásainkat. Meg aztán felszínre jött a betegségtől való rettegés számos hordaléka, áltudományos teóriák, összeesküvés-elméletek ömlenek nemcsak a Facebookról, hanem a rádióból vagy televízióból is. Nem beszélve a járvány legveszedelmesebb következményéről, hogy a vészhelyzet ürügyén immár alkotmányosan ellenőrizhet, korlátozhat és büntethet minket a hatalom, és végre van észszerű magyarázata, hogy miért nem engedhetnek „szájkosár” nélkül kóricálni minket. Talán valóban ez a legaggasztóbb az egészben. Nem a meg-megroppanó egészségügyi rendszer, nem a körülöttünk ólálkodó fertőzés, hanem a populista hatalommegtartási technikák kiterjesztése és tökéletesítése mindenfelé a mi kénytelen-kelletlen hozzájárulásunkkal. Hiszen senki sem akarja kockára tenni az életét cserébe az ilyen-olyan szabadságjogokért úgymond. Különben is teljes szabadsága csak Robinsonnak volt a maga szigetén, és neki is csak addig, amíg Pénteket maga mellé nem vette.

        Még sincs igazán új helyzet, úgy gondolom. A járvány csupán felgyorsította azokat a folyamatokat, amelyek a megváltozott nyilvánosság – Facebook stb. –hatására teljességgel átértékelték az életünk mindennapi, vaskos, kézzelfogható világát, és virtuálissá tették a környezetünket. Behatárolt fizikai létünk látszólag határtalanná lett az online térben. Azt is mondhatnám, hogy a járvány következtében csak fájóbban, kínzóbban szakadt ránk az igazság: nem vagyunk szabadok a való világban, és ehelyett kedvünkre kalandozhatunk az interneten. Kedvünkre? Jól tudjuk, hogy nem így van, a virtuális térben legalább annyira manipulálhatók vagyunk, mint a valóságosban, csak éppen nehezebben vesszük észre az online manipulációt a képek, adatok, vélemények szüntelen kavargásában. Van hát változás máris, csakhogy ezt nem a járvány okozza. A pandémia, mint a lakmuszpapír, csak lilára festette ezt a koronavírus előtt, alatt és után is egyaránt terjedő fertőzést, a szabadsághiányt.

(tovább…)