MEGOSZTOM

Az elhallgattatás gyakorlata (cancel culture)

Itt, ezek a sorok, amelyeket most írok, alkalom lehetnének arra, hogy én magam is az elhallgattatás gyakorlatának (nem vagyok hajlandó kultúrának nevezni) tárgya legyek, vagy én magam is létrehozhatok valakit céltáblaként és elhallgattatom. „Kiírom” őt, ami kevesebb, vagy formailag, nyelvileg szelídebb a lejáratásnál, célja az, hogy az a bizonyos másik fogja be. Ne szólaljon meg többet, szégyellje magát, maradjon csendben, ha azt vallja/hiszi/gondolja/írja, amit. Félelmetes szituáció, akár alanya, akár tárgya vagyok az elhallgattatásnak. Ehhez persze az kell, hogy itt én hatalom legyek, és nyilván valamelyest vagyok is. Ahogy az, aki engem netán elnémítana, szintén – mondjuk olyan következményekkel, hogy kirúgnak a munkahelyemről, kizárnak különböző szervezetekből, netán nem írhatok bizonyos lapoknak, pld. az Újváradnak. Olyan óvatosságra int ez a helyzet, hogy már-már ne mondjak semmit bizonyos dolgokban, irtóra vigyázzak, de legjobb, ha hallgatok. Félelmetes eszköz a kezemben és a másokéban. Arra kényszerít, hogy mondataim mögött felelősen, meggondoltan legyek jelen. De akkor ez inkább nyereség, nem?

Az elhallgattatás gyakorlatának egy amerikai elnököt is felemészteni képes dimenziójára 2021. január 6-án jöttem rá. Este volt már, amikor férjem rámutatott a képernyőjére: betörtek a Capitoliumba, mondta, és hirtelen a képekből semmit nem értettem, a helyet sem tudván azonosítani, még nem volt vége a görögös dráma félévnek az egyetemen, ahol tanítottam, az idők és terek összecsúsztak. A fotón egy festett arcú, szarvakat és szőrös jelmezt viselő férfit láttam. Miféle mém ez? – kérdeztem, és máris dühös voltam, hogy ilyen hülyeség miatt szólított asztalához. Percekbe telt, míg felfogtam, hogy Amerikában vagyunk, éppen most, betörtek a Trump-hívek a Capitoliumba. És letiltották az elnököt a Twitterről és a Facebookról. A Twittert amúgy sosem néztem, csak őmiatta, főleg az amerikai választások közeledtével. Az elnöki fiók zárlatának feloldása nem történt meg, sőt, a napokban a volt elnök újbóli letiltása is megtörtént, amikor létrehozta új weboldalát. Beszédét meghallgattam még aznap és felfogtam, hogy a tömeget mire is szólította fel. Képtelen vagyok békében lenni ezzel a szituációval, amelynek minden összetevője ennyire bonyolult: hogyan jut el egy elnök idáig, hogy egy közösségi platform (ami hogyan jut el odáig, hogy ekkora hatalommá váljon) letiltsa?

(tovább…)
MEGOSZTOM

Irodalom a járvány idején

Azon töprengek, igazuk van-e azoknak, akik azt jósolják, hogy a koronavírus egyszer s mindenkorra megváltoztatja az életünket, és hogy többé semmi sem lesz olyan, mint azelőtt, sem a szeretet, sem a gyűlölet, sem a hit, sem a kétely, sem az összefogás, sem a széthúzás. Talán még az isteni jóság és az ördögi gonoszság is megváltozik, egyik sem lesz annyira határtalan, mint eddig, és viszonylagossá válik, amit abszolútnak hittünk? Őszintén szólva, nem hiszek semmiféle megújulásban a járvány után, legfeljebbb az orvostudományra lehet hatással ez a szörnyű tapasztalat. Meg persze abban reménykedhetünk, hogy szűnik végre a mizantróp gyanakvás, miszerint a másik ember minden bizonnyal rosszat akar nekünk, amikor túl közel jön hozzánk, vagy amikor éppen lecsúszik az orráról a maszk. Vagyis nemcsak társadalomban, hanem társaságban is fogunk élni ismét. Nem lesz változás ezek szerint, csak legjobb esetben visszaváltozás. Lenne ugyan szükség radikális fordulatra, de ezt nem a koronavírus fogja meghozni. Hogy miért? Hiszen annyi karanténnapló vagy karanténvers született körülöttünk, hogy már ez is arra vall, új helyzet van. Igen, a bezártság kétségtelenül befolyásolta írási-olvasási szokásainkat. Meg aztán felszínre jött a betegségtől való rettegés számos hordaléka, áltudományos teóriák, összeesküvés-elméletek ömlenek nemcsak a Facebookról, hanem a rádióból vagy televízióból is. Nem beszélve a járvány legveszedelmesebb következményéről, hogy a vészhelyzet ürügyén immár alkotmányosan ellenőrizhet, korlátozhat és büntethet minket a hatalom, és végre van észszerű magyarázata, hogy miért nem engedhetnek „szájkosár” nélkül kóricálni minket. Talán valóban ez a legaggasztóbb az egészben. Nem a meg-megroppanó egészségügyi rendszer, nem a körülöttünk ólálkodó fertőzés, hanem a populista hatalommegtartási technikák kiterjesztése és tökéletesítése mindenfelé a mi kénytelen-kelletlen hozzájárulásunkkal. Hiszen senki sem akarja kockára tenni az életét cserébe az ilyen-olyan szabadságjogokért úgymond. Különben is teljes szabadsága csak Robinsonnak volt a maga szigetén, és neki is csak addig, amíg Pénteket maga mellé nem vette.

        Még sincs igazán új helyzet, úgy gondolom. A járvány csupán felgyorsította azokat a folyamatokat, amelyek a megváltozott nyilvánosság – Facebook stb. –hatására teljességgel átértékelték az életünk mindennapi, vaskos, kézzelfogható világát, és virtuálissá tették a környezetünket. Behatárolt fizikai létünk látszólag határtalanná lett az online térben. Azt is mondhatnám, hogy a járvány következtében csak fájóbban, kínzóbban szakadt ránk az igazság: nem vagyunk szabadok a való világban, és ehelyett kedvünkre kalandozhatunk az interneten. Kedvünkre? Jól tudjuk, hogy nem így van, a virtuális térben legalább annyira manipulálhatók vagyunk, mint a valóságosban, csak éppen nehezebben vesszük észre az online manipulációt a képek, adatok, vélemények szüntelen kavargásában. Van hát változás máris, csakhogy ezt nem a járvány okozza. A pandémia, mint a lakmuszpapír, csak lilára festette ezt a koronavírus előtt, alatt és után is egyaránt terjedő fertőzést, a szabadsághiányt.

(tovább…)