MEGOSZTOM

Unplugged – kultúra a digitalizáció korában

Állok a szobám közepén. A nap alig-alig süt be. Szürkés színű, füstös homály tölti be a teret. Tudom, sietnem kell, megígértem, hogy tíz előtt már ott leszek. Még tegnap kiválasztottam a megfelelő öltözetet, hiszen ünnepnap ez. Igyekszem nem slampos lenni, nem kirívó, és túlzottan kimért sem. Fél óra alatt össze is szedem magam. Kulcs, pénztárca, telefon. Felkúszom az utolsó járatra, ami a városba visz. Az út nem több, mint harminc perc, nem is kevesebb. Közben van időm gondolkodni. Remélem, benn alhatok az előadás után. Ha nem, akkor vonatozhatok haza. Semmi baj, hiszen már régóta készülünk erre. A buszmegállótól szaladnom kell, hogy időben odaérjek. A bejárati ajtó előtt vár. Sötétzöld zakó, lenvászon ing van rajta. Ma különösen szótlan. Talán az izgalom, talán a majdhogynem kétéves kimaradás. Középre szól a jegyünk. Egy széknyi távolságra ülök tőle. Az egyedüllét és a közösségi élmény érzete egyszerre lesz úrrá rajtam. A harang kondul egyet. A terem hirtelen elsötétül. Mintha csak a kárpit hasadna ketté újfent. A bíborvörös, vaskos függöny a szemünk előtt válik ketté. A szentély mostmár nincsen rejtve az emberi szem előtt. Belátásunk, sőt bejárásunk is lehet. Az előadás elkezdődik.

ErvingGoffman (1922-1982) kanadai szociológus, szociálpszichológus az egyén reprezentációit színházi fogalmakkal ragadja meg. Az ember alakít. Megjelenik és megjelenít. Létezésében kiemelt szerepe van a játéknak és a homlokzatnak is, a térnek, amelyben a performanszok létrejöhetnek. Az elmúlt évtizedek számos dimenzióban mozgatták meg ezeket a színtereket, alakították át a környezetet és ezáltal az egyén működését a társadalomban, valamint a társadalom egészét is. Az információs és digitális eszközök, a digitális adatrobbanás évtizedeiben nemcsak tanúi, hanem aktorai is lehetünk ezeknek a változásoknak. A kreativitás, az alkotói attitűd, a képzelőerő és az intuitív képességek az emberiség legalapvetőbb elemei már évezredek óta.

Szinyei Merse Pál egy München melletti réten fekszik öt kirándulópartnerével. Kétszersültet, édes süteményt majszolnak. A festőt egy nő kápráztatja el csupán, számtalanszor megfesti a későbbiekben. Csinszka alakja sem ismeretlen számunkra. Múzsája lesz íróknak, költőknek, festőknek is. Mozart matematikai pontossággal komponálja az első műveit. Mai napig csodagyerekként tartják számon. Vajon a digitalizáció, a mesterséges intelligencia hogyan írja át mindezen alkotások jelentőségét? Van-e metszéspont az alkotás, a kultúra és a digitális tér között? Ha igen, akkor hogyan manifesztálódik?

Pár másodperc erejéig játsszunk el a gondolattal. Mi lenne, ha a jövő nagy zeneműveit algoritmusok, bináris kódrendszerek hosszú sora keltené életre? Ha a legújabb portrékat, vizuális művészeti alkotásokat nem közvetlenül emberi kéz, hanem mesterséges intelligencia alkotná meg? Mi lenne, ha a tér, a homlokzat áttevődne a virtualitásba? És a karosszékünkből élvezhetnénk a háromdimenziós tárlatvezetést, vagy éppen a Faustot.

A technológiának köszönhetően az információ eddig nem ismert halmazai tárulnak elénk, elődeinkhez képest minden eddiginél nagyobb terjedelmű, színesebb, határokon és kontinenseken átívelő kulturális terméket fogyaszthatunk. Mindezt olyan módon, hogy gyakorlatilag el sem kell hagynunk a szobánkat. A globalizált világban a technológia fejlődése összezsugorította és átalakította a teret. Virtuális sétákat tehetünk múzeumokban, szimfonikus koncertet hallgathatunk a fürdőkádból, színházi előadást hanyattfekve a kanapén. Ugyanakkor interaktívan részt vehetünk az alkotói folyamatokban. Pillanatok alatt üzenetet küldhetünk a kortárs kedvenceinknek. A közösségi médiában kedvelhetjük a Dragomán György főzőskönyvében írt recepteket. Sőt, ha kedvünk tartja, fotóval is igazolhatjuk, hogy mi is elkészítettük az édeskés, vajban pirított spárgát.

Ezekben a terekben megszűnik a territoriális változó. A színterek és a bourdeaux-i mezők, melyben a cselekvők saját habitusuk által vezérelve folytatják a játszmáikat egy kézzel megfoghatatlan, kódok és algoritmusok közé zárt térben kapnak új helyet és jelentőséget. Hogy ennek milyen etikai vonatkozásai vannak? Hogy jó-e vagy sem, illetve hogyan alakítja át a kultúrához való viszonyt? Erre a válaszok pont annyira képlékenyek, mint a kérdések maguk. Ebben a történetben, ha az emberi oldalt nézzük, akkor releváns kérdéssé válik, hogy a jövő kulturális aktorainak milyen képességekre és készségekre lesz szükségük ahhoz, hogy a digitális világba bevéssék a lenyomatukat.

2021 márciusában majdhogynem 70 millió dollárért kelt el egy digitális kollázs, mellyel az alkotó, Mike Winkelmann, David Hockney és Jeff Koons után a harmadik legértékesebb kortárs művészként van számon tartva. Beeple Everydays: The first 5000 days című elárverezett kép bárki számára digitálisan elérhető nagyon magas minőségű felbontásban. A különlegességét és egyediségét, valamint a birtoklási jogát egy NFT nevű, kriptovalutához hasonló technológiának köszönheti, mely mintegy védjegyet biztosít a digitális fájlnak.

Tehát aktuális és izgalmas arról beszélni, hogy a digitalizáció hogyan írja felül vagy hogyan írja magába az eddig ismert kulturális elemeket és azok értékesítési mechanizmusait? Az embernek, mint alkotó lénynek hogyan alakul át a szerepe ebben a térben? Hogyan reprezentálhatja magát? Mennyire fontos a kultúra online manifesztációja? Milyen az élmény? A digitális nomádok és digitális bennszülöttek világában a kultúra milyen tereken valósulhat meg? Hogyan éri el leginkább a közönséget?

A centrum a prosperitás, a jóllét színtere, míg a periféria ennek szolgáltató és kiszolgáltatott rendszere. Hogyha a kultúra digitalizációjának szemszögéből vizsgáljuk a kérdést, akkor a kultúrafogyasztást a hozzáférés-nem-hozzáférés (inforich-infopoor) dichotómia jellemzi leginkább.

Az alkotás, legyen az írott szöveg, képzőművészet, színházi mű, zene, az emberi lélek rezdüléseinek a kivetülése. Ennek eszközei és színterei a tér-idő által korlátoltak, és az idő múlásával alakulnak, felértékelődnek, vagy éppen feledésbe merülnek. Az, hogy ezeket manapság akár egy digitális felhőben is tárolhatjuk, az információhoz hozzáférhetünk gyorsan és viszonylag könnyen, az erő- és hatalomviszonyokat is átalakítja a társadalmi berendezkedésekben. Immanuel Wallerstein világrendszer elméletében, bár gazdasági szempontokat vesz figyelembe, Európát, és magát a globalitást is egy centrum-periféria hatalmi struktúrában értelmezi. A centrum a prosperitás, a jóllét színtere, míg a periféria ennek a szolgáltató és kiszolgáltatott rendszere. Hogyha a kultúra digitalizációjának a szemszögéből vizsgáljuk a kérdést, akkor a kultúrafogyasztást a hozzáférés-nem-hozzáférés (inforich-infopoor) dichotómia jellemzi leginkább. Bár, ahogyan fentebb említettem a kulturális elemek mindenki számára elérhetőek a világhálónak és a digitális fejlődésnek köszönhetően, viszont mégis számos társadalmi csoport a periférián marad. Ennek az okait számos szocio-demográfiai és habitusbeli változó is meghatározza. Ami igazán lényeges szempont, az az alkotók centrum vagy periféria helyzete. Ahogyan a fenti példák során is láthattuk, egy művész, vagy egy kultúraszervező manapság számos új készséggel és képességgel kell rendelkezzen, ahhoz, hogy felvegye a piaci versenyt a virtuális világban. Így marad a kérdés lezáratlanul: vajon az elkövetkező évtizedekben inkább analitikus, algoritmusgyártó alkotókra lesz szükség, akik megfelelő képzelőerővel, intuícióval, ugyanakkor digitális készségekkel is rendelkeznek?

A lelkem egy festmény, alabástrom testbe zárva. A lelkem egy festmény komplex hálózatok és nyílt forráskódú rendszerek között. Az alakításom halovány a vaskos függöny mögött. Az előadásnak lassan vége. A közönség feláll. A lámpákat felgyújtják. Szinte óramű pontossággal egyszerre mozdulnak a kezek. És ha több száz ember állva tapsol, akkor az angyalok is elmosolyodnak odafönn.

Felhasznált irodalom:

Goffman, E. (1990): A homlokzatról. In: Síklaki I. (szerk.): A szóbeli befolyásolás alapjai. Budapest, Tankönyvkiadó, II. köt. 3-30.

Immanuel, W. (2010): Bevezetés a világrendszer-elméletbe. Eszmélet Alapítvány / L’Harmattan Kiadó, Budapest

Nyári, K. (2020): Igy szerettek ők. Magyar irodalmi szerelmeskönyv. Corvina Kiadó, Budapest.

Pierre, B. (2013): A művészet szabályai. Az irodalmi mező genezise és struktúrája; ford. Seregi Tamás; Budapesti Kommunikációs és Üzleti Főiskola, Bp.

Rab, Á. (2007): Digitális kultúra. A digitalizált és digitalis platformon létrejött kultúra