I. Erdélyi Képzőművészeti Seregszemle, 2021

Szűk három évet ért meg az a kiállítássorozat (2017. január 27-én nyílt az első, és 2019. november 15-én zárult le az utolsó; összesen 19 egyéni és 5 csoportos tárlat), amelynek keretein belül az EMŰK kurátorai a sepsiszentgyörgyi Lábasház emeleti kiállítóterében erdélyi, Erdélyben élő vagy erdélyi kötődésű fiatal (a 25 év fölötti és 50 év alatti korosztályhoz tartozó) művészek munkásságát vagy munkásságának aktuális állapotát tükröző, esetenként éppen első, bemutatkozó anyagát szedték kiállítási rendbe egy-egy egyéni vagy csoportos tárlat erejéig, természetesen mindezt úgy, hogy közben a már névre (vagy hírnévre) szert tett művészeknek sem maradtak adósai. 

Az Erdélyi Művészeti Központ munkatársaként Madaras Péter kurátor az utóbbi két évben aktívan kutatta, követte az ötven év alatti, Erdélyben született, erdélyi kötődésű magyar képzőművészek munkásságát, mely kutatás eredményeként egy 132 nevet tartalmazó adatbázist hozott létre. Ebből kiindulva, egy szubjektív válogatás nyomán került a meghívottak listájára a jelen kiállításon szereplő harmincöt alkotó neve. 

A Lábasházban szervezett kiállítások szellemiségének folytatásaként megálmodott triennálé első kiadása (az ezelőtt három éve Hit és szabadság cím alatt megrendezett tárlatot tekinthetjük nulladiknak), az Ösztön című seregszemle célkitűzése egyrészt az, hogy számvetést készítsen a felhívásban megszólított alkotók munkásságának jelenlegi állapotáról, keretet és lehetőséget biztosítva alkalomról alkalomra a célzottan meghívott művészek számára, hogy megmutassák aktuális alkotói tevékenységük gyümölcsét, másrészt pedig az, hogy a kiállítás által egy többé-kevésbé átfogó képet alkosson az erdélyi korszellem különböző képzőművészeti megnyilvánulásairól. Ennek tükrében a kiállítás címe vagy hívószava is eléggé szabadon értelmezhető, tág fogalom ahhoz, hogy minden meghívott művész szabadon alkothasson, a saját gondolati és képi világával könnyen rá tudjon csatlakozni, vagyis a cím semmilyen szinten nem megkötést, korlátozást takar, sőt sokrétűsége révén inkább a korlátok nélküli, szabad alkotásra biztat.

Az alkotói tevékenység az emberi létnek az a területe, ahol az ösztöni késztetésre válaszolva az Id és az Ego együtt, szabadon lubickolhat a tudatalatti zavaros vizeiben úgy, hogy a végén megtisztulva, szárazon tündökölve emelkedjen ki az Ember, ezáltal újrateremtve önmagát és a világot, mintegy megismételve a teremtés és pusztulás örökös körforgását a saját mikrokozmikus dimenziójára átméretezve, így próbálva megkerülni a felettes én cenzúráját, hogy azon felülkerekedve kiszabaduljon az igencsak rövid szavatosságú porhüvelye által szabott szigorú és szűk korlátok szorításából.

Mindazonáltal szem előtt kell tartanunk azt az ugyancsak és felettébb fontos jellemzőjét is az alkotói folyamatnak és a műalkotásnak, hogy sohasem lehet célja a magamutogatás, önfényezés, vagyis a már elkészült mű független az alkotójától, önálló létező, amely egymagában is megállja a helyét, nem tolmácsol, hanem önmagáért, önmagáról „beszél”, s bár produktum, azaz teremtve lett, mégsem termék. A műalkotás, technikától függetlenül, egyszerre teremtő és teremtett, cél és eszköz. Termés, mely egyszerre hordoz magában múltat, jelent és jövőt. Akárcsak egy gyümölcsös fáinak a termései, az itt kiállított művek is egyértelműen magukon, magukban hordozzák alkotóik egyéni vonásait, és miként a gyümölcsből mindig pontosan ki lehet következtetni a fát, amelyen termett, így az alkotások egyedi hangjában, anyagában, hangulatában, témaválasztásában, formai megoldásaiban is könnyen felismerhetjük alkotóikat. A gyümölcsöskert párhuzamnál maradva elmondhatjuk azt is, hogy a nagy műfaji vagy éppen műfajokon belüli – egyéni látásmód, eszközhasználat és technikai megoldások mentén osztályozható, csoportosítható – változatosság és sokszínűség ellenére közös vonásuk, hogy mind a gyökereik által ugyanazon talajba kapaszkodva, annak tápanyagait átlényegítve jöttek létre.