MEGOSZTOM

Ösztön – Őszi nosztalgiaszüret az Erdélyi Művészeti Központban

I. Erdélyi Képzőművészeti Seregszemle, 2021

Szűk három évet ért meg az a kiállítássorozat (2017. január 27-én nyílt az első, és 2019. november 15-én zárult le az utolsó; összesen 19 egyéni és 5 csoportos tárlat), amelynek keretein belül az EMŰK kurátorai a sepsiszentgyörgyi Lábasház emeleti kiállítóterében erdélyi, Erdélyben élő vagy erdélyi kötődésű fiatal (a 25 év fölötti és 50 év alatti korosztályhoz tartozó) művészek munkásságát vagy munkásságának aktuális állapotát tükröző, esetenként éppen első, bemutatkozó anyagát szedték kiállítási rendbe egy-egy egyéni vagy csoportos tárlat erejéig, természetesen mindezt úgy, hogy közben a már névre (vagy hírnévre) szert tett művészeknek sem maradtak adósai. 

Az Erdélyi Művészeti Központ munkatársaként Madaras Péter kurátor az utóbbi két évben aktívan kutatta, követte az ötven év alatti, Erdélyben született, erdélyi kötődésű magyar képzőművészek munkásságát, mely kutatás eredményeként egy 132 nevet tartalmazó adatbázist hozott létre. Ebből kiindulva, egy szubjektív válogatás nyomán került a meghívottak listájára a jelen kiállításon szereplő harmincöt alkotó neve. 

A Lábasházban szervezett kiállítások szellemiségének folytatásaként megálmodott triennálé első kiadása (az ezelőtt három éve Hit és szabadság cím alatt megrendezett tárlatot tekinthetjük nulladiknak), az Ösztön című seregszemle célkitűzése egyrészt az, hogy számvetést készítsen a felhívásban megszólított alkotók munkásságának jelenlegi állapotáról, keretet és lehetőséget biztosítva alkalomról alkalomra a célzottan meghívott művészek számára, hogy megmutassák aktuális alkotói tevékenységük gyümölcsét, másrészt pedig az, hogy a kiállítás által egy többé-kevésbé átfogó képet alkosson az erdélyi korszellem különböző képzőművészeti megnyilvánulásairól. Ennek tükrében a kiállítás címe vagy hívószava is eléggé szabadon értelmezhető, tág fogalom ahhoz, hogy minden meghívott művész szabadon alkothasson, a saját gondolati és képi világával könnyen rá tudjon csatlakozni, vagyis a cím semmilyen szinten nem megkötést, korlátozást takar, sőt sokrétűsége révén inkább a korlátok nélküli, szabad alkotásra biztat.

Az alkotói tevékenység az emberi létnek az a területe, ahol az ösztöni késztetésre válaszolva az Id és az Ego együtt, szabadon lubickolhat a tudatalatti zavaros vizeiben úgy, hogy a végén megtisztulva, szárazon tündökölve emelkedjen ki az Ember, ezáltal újrateremtve önmagát és a világot, mintegy megismételve a teremtés és pusztulás örökös körforgását a saját mikrokozmikus dimenziójára átméretezve, így próbálva megkerülni a felettes én cenzúráját, hogy azon felülkerekedve kiszabaduljon az igencsak rövid szavatosságú porhüvelye által szabott szigorú és szűk korlátok szorításából.

Mindazonáltal szem előtt kell tartanunk azt az ugyancsak és felettébb fontos jellemzőjét is az alkotói folyamatnak és a műalkotásnak, hogy sohasem lehet célja a magamutogatás, önfényezés, vagyis a már elkészült mű független az alkotójától, önálló létező, amely egymagában is megállja a helyét, nem tolmácsol, hanem önmagáért, önmagáról „beszél”, s bár produktum, azaz teremtve lett, mégsem termék. A műalkotás, technikától függetlenül, egyszerre teremtő és teremtett, cél és eszköz. Termés, mely egyszerre hordoz magában múltat, jelent és jövőt. Akárcsak egy gyümölcsös fáinak a termései, az itt kiállított művek is egyértelműen magukon, magukban hordozzák alkotóik egyéni vonásait, és miként a gyümölcsből mindig pontosan ki lehet következtetni a fát, amelyen termett, így az alkotások egyedi hangjában, anyagában, hangulatában, témaválasztásában, formai megoldásaiban is könnyen felismerhetjük alkotóikat. A gyümölcsöskert párhuzamnál maradva elmondhatjuk azt is, hogy a nagy műfaji vagy éppen műfajokon belüli – egyéni látásmód, eszközhasználat és technikai megoldások mentén osztályozható, csoportosítható – változatosság és sokszínűség ellenére közös vonásuk, hogy mind a gyökereik által ugyanazon talajba kapaszkodva, annak tápanyagait átlényegítve jöttek létre.

E sorok megírásakor még csak reprodukciók, sőt egyes alkotások esetében csupán leírás által, egyenként ízlelgethettem a megrendezendő tárlat munkáit, azonban jól ismerve Madaras Péter kurátor leleményességét, minden apró részletre kiterjedő alaposságát, figyelmességét, lelki szemeimmel már elképzelem azt a teret, amelyben ezen alkotások, azok gondolati és képi világa – látszólagos, a csoportos kiállításokra oly gyakran jellemző heterogén szín- és formakavalkádja – egy oszthatatlan és megváltozhatatlan egésszé fonódik majd egybe.

Már feldereng előttem az a térben és időben bejárható valóság, ahol egymástól nagyon különböző alkotók és alkotásaik egymással párbeszédben, harmóniában vagy épp ellentétben, de mindenképp egymást erősítve lépnek színre.

Itt és most Rizmayer Péter öko-filozofikus töltetű, vizuális eszmefuttatásainak – melyekben a bensőnket átszövő és mindent körülölelő, egybefogó természeti tájat és annak elemeit helyezi piedesztálra, nyújtja ki a végtelenbe – mintegy absztrahált tükörképei is lehetnének Köteles Róbert Pál monokróm, gondos aprólékossággal kivitelezett, festett-karcolt, végtelen fraktáldimenziókra emlékeztető domborrajzai; vagy Gáspár Szilárd lélek-tengerének, elemi erők által felkorbácsolt hullám- térlenyomatai mintegy háromdimenziós visszhangjai a Belényi Szabolcs – Borostyán című festményén kavargó inda- és levélmotívumoknak, amelyek álomkép-látomása új anyagra és formára talál, majd átlényegül, testet öltve Pokorny Attila keleti bölcsességekre jellemző, halk szavú, szerény és alázatos tájbeavatkozásában (Szél).

Láthatjuk Herman Levente laza könnyedséggel és megkérdőjelezhetetlen mesterségbeli tudással szinte egy szuszra, egy lendületből, viszont gondosan összeválogatott, kifakult, poros emlékek archívumából előkotorászott töredékekből született és hozzá hasonlóan – igaz más üzenethordozó anyagban megfogalmazva – Ferencz S. Apor múltba révedő, múltat megidéző, néha édeskésen ironikus, szomorkásan vicces, képzettársításos, kortárs zsánerképeit vagy Kis Endre hasonló hangulatú, kicsit szürreális, kicsit pop-artos ízű montázsolt olajképeit, sőt akár Madár Réka szintén a valóságfelettivel kacérkodó kollázs-festménye is beilleszthető e sorba, ám ha igazi szürreális képi világra vágyunk, azt is megtaláljuk Fazakas Barna jellegzetesen egyéni, vibráló, rendkívül plasztikus ecsetjátéka nyomán a feszülő vásznak felületén életre hívott alkotásokban. 

Belényi Szabolcs, Betuker István, Csóka Szilárd Zsolt, Gagyi Botond, Juhos Sándor, Kuti Botond, Kudor Duka István, Todor Tamás által a – bevált lipcsei és drezdai recept mintájára felépített – kolozsvári festőiskola is hangsúlyosan képviselteti magát, bár az itt kiállító művészek már más idők és ideák szelétől megihletve koptatják az akadémista precízióra hegyezett, de attól bátran el-elkalandozó ecsetjeik szőrét. Ők már nem nyugati trendszetterek keleti különlegességekre hangolt szájízének kénye-kedvét lesik, ironikus fölénnyel prédikálva a szocialista dicsőség hanyatló örökségének romjain, hanem befele fordulva, magukban kutakodnak formák és tartalmak után, majd ezeket egyéni szűrőiken áteresztve, legbensőbb visszhangkamráikban megjáratva, felerősítve igyekeznek felfedezni, megtalálni a festészet régi és új, de mindig aktuális hangjait, így hozva felszínre az ősi és mai, mélyen munkálkodó erők örök érvényű igazságait.

Nyilván a kolozsvári egyetem grafikaműhelyében érlelődött és edződött alkotók sem maradnak el festőtársaiktól, munkásságukkal öregbítve nagy múltú iskolájuk nevét, bár nyelvezetükben, technikai megközelítésükben, téma- és anyagválasztásukban sokkal szélesebb spektrumon elevenedik meg gondolatviláguk, alapos szakmai felkészültségük és az általuk választott műfajokban való, biztos kézről árulkodó mesterségbeli tudásuk összetéveszthetetlenül magában hordozza alma materük egyedi kézjegyét. Ennek köszönhetően érezzük, hogy Léstyán Csaba rangos díjakkal is elismert, mesteri virtuozitással kivitelezett, klasszicizáló hangulatú, de tematikájukban nagyon is aktuális kérdésekre rávilágító levonatai; Szabó András egyedi technikájú, baljós, nyomasztó hangulatot árasztó, viszont textúrákban gazdag, izgalmas, monokróm, szinte szemünk előtt szertefoszló, aztán újból összeálló grafikái; Sárosi Mátyás Zsolt enyhén groteszk, meggyötört, egy posztindusztriális és posztapokaliptikus világban szellemként lebegő, expresszív figurái; Filep Norbert konok elszántsággal és szinte mérnöki alapossággal, konstruktivista-minimalista szellemben faltól-falig kitöltött papíron zengő indigószimfóniája; vaSSSándor rétegekből felépülő tér-AnyaJegy installációja a maguk műfaji és tematikai sokszínűségükben mind egy tőről fakadnak, jelezvén ezzel a kolozsvári képzés akadémista szigora mellett annak nyitott jellegét és sokoldalúságát is. Ez talán még hangsúlyosabban észrevehető a szobrászok munkásságában, munkáik sokféleségében. Míg Dobribán Melinda az új anyagok adta plasztikai lehetőségeket próbálja kislányos könnyedséggel és játékossággal harci rendbe állítani, addig Gáspár Szilárd szó szerint megküzd az agyaggal, Makkai István Mező dimenzió című akváriumba zárt növényinstallációja kifinomult gondolatiság és sokrétű értelmezési lehetőségek hordozója, míg Gergely Zoltán a legszigorúbb értelemben vett hagyományos módon, a nagy mesterek nyomdokain járva, kortárs-reneszánsz szobrászként vésővel, kalapáccsal lehel lelket az anyagba.

Szintén a hagyományos szobrászat jeles képviselőjeként a Magyar Képzőművészeti Egyetem egykori diákja, jelenlegi tanára, Polgár Botond ezúttal nem az általa preferált kő kemény anyagát bírja szóra, hanem engedékenyebb és múlékonyabb anyagokba ültetett, Kányádi csillagként ragyogó személyiségét megidéző szoborinstallációval hív bennünket az időről, a létről és az elmúlásról gondolkodni. Hozzá hasonlóan Nicu Barb is az enyészet romboló-teremtő erejének melankolikus szépségét próbálja tetten érni absztrakt színfoltjaiban. Baász Orsolya esendőségüket kendőzetlenül, őszintén megmutató, groteszk, mégis szerethető figurái a fősodrú, digitálisan agyonkozmetikázott, hamis emberkép ellenpontjaként irányítják figyelmünket a látszatok függönye mögé. Bodoni Zsolt élénk, a vászon mögül színes fényekkel meg- és átvilágított paca-színfoltok könnyed táncával idézi meg egy más valóság dimenzióját Csillag István grafikáihoz hasonlóan, utóbbinál azonban a fény pác-fátyol maszkolás kapurésén világít felénk hívogatóan a papír felületéről, hogy átsurranjunk az általa felvillantott sejtelmes-titokzatos térbe. 

Incze Mózes barokkos hangulatú festményei az ember eredetéig visszanyúlva és az ebből adódó kettősségre rávilágítva boncolgatják az ember és állat közti tagadhatatlanul szoros kapcsolat révén felvetődő hasonlóság-másság kérdéskörét. A kettősség gondolatát járja körül egy egércsapda szerkezetét használva kiindulópontként Szigeti Gábor Csongor gondosan megtervezett és betonvasból megépített magáncsapdája. Elemeinek geometrizált-antropomorf rajzolata átírja a teret, és ezáltal ejti csapdába a térérzékelést. Vajna Rákhel Anna munkáinak középpontjában az emberi test áll. Kísérletező szellemben készült, ellentétekre épülő, igencsak népes has-párna variációi egyszerre idéznek fel bennünk otthonosan kényelmes és nyomasztóan kellemetlen helyzeteket, emlékeket. 

Szilágyi Rudolf vegyes festészeti technikákkal a különböző anyagokkal és azok felhasználhatóságával kísérletezve fogalmazza meg a táblakép adta keret lehetőségein belül, szinte nyers ösztönös festői gesztusok által az emberek egymás közti, valamint saját környezetükkel való bonyolult viszonyrendszerének a benne kialakult benyomását.

Izsák Előd négy absztrakt kompozíciója vérbeli konceptuális mű. Az alkotó személyes életélményének, pontosabban alvás-ébrenlét ciklusainak megfigyeléséből kiinduló, statisztikusokat megszégyenítő száraz, gépies, „a tudatos szerkesztést, illetve a szabályszerűséget nélkülözni kívánó” képalkotások. 

Fenntarva a szubjektív látásmódból adódó (félre)értelmezés jogát, virtuális kiállítástúrám végéhez érve, e nem mindennapi szín-, forma- és ötletkavalkád kanyargó ösvényét bejárva lassan összeáll a tér-kép, amint gondolataim is elcsitulnak, és helyüket elfoglalja az élmény által ébresztett nosztalgia-hangulat melankolikus csendje.

Őszi nosztalgikus hangulat ez – számomra legalábbis –, amely bujkáló ugyan, viszont jelenléte lépten-nyomon felfedezhető és érezhető az alkotásokban egyenként és együttesen is, ezáltal mintegy kötőanyagként tartva egybe a tárlat anyagát. Ám ez nem egy dicső múlt iránti nosztalgia, hanem egy letűnőfélben lévő, hangsúlyosan emberközpontú, egyetemes értékrend utáni ösztönös vágyakozás megtestesülése. A kiállított műveket szemlélve annak a fajta, jellegzetesen emberi ösztönös gesztusnak az ismételt megnyilvánulását láthatjuk, amely a legelső ősművésznek a barlang falán, foggal darált földpigmenssel megörökített kéznyomától a ma alkotóinak modern technikák és anyagok által biztosított, kifogyhatatlan eszköztárával létrehozott alkotásokig mind az emberi lét mulandóságának tudatosulásából fakadóan próbál valami maradandó, létezésünket visszaigazoló nyomot hagyni.