Eurydiké
Amióta nem láttalak, a szomorúság
ráncokkal gyűrte idegenné arcodat:
labirintusai az időtékozlásnak.
Terünk és időnk kettéhasadt,
mint a fesletté viselt vászon.
A hiány kígyómarásnyi sebhelyem marad:
memento - lehettem volna boldogabb.
Amíg nem látlak, az emlékezés
időtlenné simogatja bennem arcodat.
Kipányvázott tegnap: kút vagy, forrás vagy,
utóíze egy lehetett-volna-boldogságnak.
Amilyenné szerettelek,
úgy senki más nem láthat:
érinthetetlen, tiszta,
kacagó pataknak.
Látkép
Tanulópénzem a csalódás, a szégyen.
De tudom már azt, hogy az élet a bérem
a bátorságért, amivel hívatlan beléptem
oda, ahol vakok vezetnek, süketek dalolnak,
ahol sötétségből születik mindig a holnap.
Azt hittem sokáig, a boldogság érem,
ami nyakamban csüng majd, ha célom elérem,
és látja majd mindenki, hogy aki itt áll,
tudta-e követni, amit a Törvény diktál,
vagy elbukott valamelyik paragrafusnál.
Szegény bolond, te valami bájitalt ittál?
Tanulópénzem a csalódás, mesterem a kétség:
megértettem már, hogy a valóság csak lépték,
s aki nézi, annak mindig mást mutat a térkép.
De ha egyszer is láttál szépnek, a kínok megérték.
Bizalom
sarokig tártad az ajtómat
itt maradok
mondtad
és beleremegtek a falaim
mint egy földrengés
átrendeztél mindent
bennem
így lettem magamban otthon
bezártam mögötted az ajtómat
de ablakaim nyitva
hagytam
karcsú szép madaram!
