Hogy elérjek addig a nem várt napsütötte sávig, Z.-ig
Mózes Attila
A.-ban születtem 1988 szeptemberében. Az élet úgy hozta, hogy a szerelmem is ebben az évben született a szomszédos utcában. A lakótelep mellé épített játszótéren eldöntöttük, hogy együtt fogjuk végigjárni az ábécé betűit.
C. városban együtt jártunk óvodába, s amikor nagycsoportosok lettünk, megtörtént az első csók. Egy szerepet játszottunk, ő volt az elrabolt királylány, én pedig a legkisebb királyfi, aki megmenti őt a sárkánytól. Már az első próbán tudtam, hogy az előadáson, mikor ott lesz mindenkinek minden rokona, nem csak látszatból fogom megcsókolni. Hanem igazából, úgy, ahogyan a tévében láttam és ahogy a szomszéd fiú a barátnőjét a parkban: jobb kezével erősen belemarkol a lány fenekébe, bal kezével a nyakát lágyan simogatja, egyszerre megadva a lánynak a biztonság és a gyengédség érzését. Én is így tettem a szerelememmel. Nem lepődött meg, ő is legalább annyira várta, mint én. Nem így Sárika néni, aki azonnal felrohant a színpadra, mindent leállított és elnézést kért a szülőktől. Apám mindenki előtt színlelt felháborodást mutatott, otthon megveregette a vállam és annyit mondott:
– Most már tudom, hogy az én fiam vagy.
Nekem sem kellett több biztatás, másnap nyilvánosan megfogtam szerelmem kezét a játszótéren. Az ő szülei sem vették komolyan a szerelmünket, családaink jóban voltak, inkább azon aggódtak, hogy mi lesz majd, ha összeveszünk.
D.-ben még mindig gyerekszerelem volt, E.-ben kezdtünk felnőni. A gondok F.-ben kezdődtek, éreztük mi már, hogy nem olyan a város, mint azelőtt, hirtelen rideg lett minden. Nem egyszeriből történt, csak a felismerés jött gyorsan. F. város polgármesteri hivatala előtt sétáltunk, beráncigáltam a szerelmemet, felvonszoltam a házasságkötő terembe, az alpolgármester állt középen, Fazekas Miklós, két oldalt a szüleink. Egy gyűrűt húztam elő, nem mondhatott mást csak igent. G. felé stoppoltunk, egy katonai terepjáró állt meg, beültünk hátra. G.-be a nászutunkat terveztük, de félúton a tizedes kilökte a szerelememet, engem meg elvitt szolgálatra. Mit tehettem volna? Gépfegyverrel kényszerítettek.
Három év múlva H. városban találkoztam a szerelmemmel. Karcsú volt, mint mindig, haját levágatta rövidre, pedig tudta, hogy nekem tetszett úgy, ahogy volt, de ezt is megbocsátottam volna neki. Csakhogy egy idegen férfi kezét fogta a főutcán. Bámulták a kirakatokat. Jóképű volt, pénzes pasas, vastag aranynyaklánc mutatta társadalmi státuszát. A szerelmem észre sem vett. Nesztelenül fordultam vissza utánuk, nehogy meglásson:
– Miért, királylány? – mormogtam az orrom alatt, hogy szinte én is alig hallottam.
Követtem őket a városokban, koszos hajléktalanszállókban húzódtam meg, egyik városból a másikig vonatok vécéjében utaztam, miközben ők limuzinnal furikáztak és drága szállodákban aludtak.
J.-ben történt, hogy a szerelmem felkeresett a szállón. Szégyelltem magam, azt, hogy mivé lettem, nem bírtam a szemébe nézni. Ő kezével megérintette az állam, felemelte a fejem, hogy találkozzon a tekintetünk és csak ennyit mondott:
– Bocsánat.
Éreztem, őszinte. És azt is tudtam, hogy ezentúl nem fog elhagyni, mindig együtt leszünk, szeretni fogjuk egymást. Tudtam azt is, hogy meg kellene kérdeznem, mi történt közöttük a férjével, de ott, abban a pillanatban elhatároztam, hogy soha nem fogok rákérdezni, ha akarja, elmondja. Ragyogó napsütés volt aznap. Álltunk az eperfa lombja alatt, árnyékot vetett az arcára, nem bírtam ellenállni, megcsókoltam ugyanolyan vehemensen és lágyan, ahogyan legelőször a szegényes lakótelepi óvoda színpadán. Nem is tudtunk leállni, beráncigáltuk egymást a közelben lévő park egyik szegletébe és alig bírtunk egymással betelni.
Sorban jöttek a városok, boldogok voltunk, élveztük az életet, azt vallottuk, hogy nem is olyan nehéz ez, csak tudni kell, hogyan érdemes élni. És szeretkeztünk szinte mindenhol, ahol csak lehetett. M. városban tört fel belőlünk először a hiányérzet.
Egy orvos vett fel minket. Nőgyógyász volt és egy konferenciára tartott N.-be.
– Sajnos rossz hírt kell közölnöm önökkel – mondta rezignáltan – a magzat fejlődése leállt.
Sok időt töltöttünk N. városban. A doki próbált segíteni, de ő sem isten – ezt mondta végül, csak így simán: – Én nem vagyok isten, nem tudok segíteni.
– Szóval ezért hagyott ott? – kérdeztem inkább magamtól, mint tőle. Nem válaszolt, csak egyfolytában sírt.
A következő városba egy pap vitt minket. Amolyan világi pap volt, nem csak a túlvilági létről lehetett vele beszélgetni. A szerelmemnek is rokonszenves volt, beszélgetett is vele, pedig általában hallgat az autóban, legfeljebb velem beszél. A tiszteletes felajánlotta, hogy bevisz minket a városba, egy temetésre kellett mennie a bazilikához, és annyira jót beszélgettünk, hogy meginvitált minket is a torra. Minden pénzünk ráment a lombikra meg gyógyszerekre, napok óta nem ettünk, elfogadtuk a meghívást. Ő tartotta a temetést. Sokan voltak a templomban, mindenki feketében. A szerelmemen térdig érő testhez simuló ruha volt. Testéhez simult volna, ha nem fogyott volna le, alig lehetett negyven kiló. De még így is kitűnik az emberek közül fekete, elegáns kalapjával és kisírt szemével. Három koporsó van, mindegyik nyitva. Közelebb megyünk. A szorongás, amit érzek a torkomban, egyre nagyobb. Az első koporsóban a szerelmem anyja fekszik, a másodikban az apja, a harmadikban az én apám. Apám olyan, mintha aludna, csak nem horkol. A legjobb öltönye van rajta, oroszgalléros, azért ez a legjobb, mert éltében nagyon keveset hordta, mindig azt mondta, hogy nem kap levegőt benne. A szerelmem szüleinek testrészei külön darabokban vannak behajítva a koporsóba. Autóbaleset.
– Átvészeljük – mondom kicsit magamnak is, nem csak neki a P. felé vezető gyalogúton. Egyre lassabban haladunk. Nehéz a lélegeznünk, mintha valami rátekeredett volna a nyakunkra. Azt mondja, nem bírja tovább. Megáll. A szemhéja rebeg kettőt. Összeesik. Mentő. Kórház.
Hosszú pihenés után indulok el R.-be. Nem vagyok biztos abban, hogy érdemes, legszívesebben én is feladnám, csak túlságosan gyáva vagyok az öngyilkossághoz. Közös célunk volt eljutni Zs.-be. A kezdetek kezdetén milyen szépen indult! Ki gondolta volna, hogy ide jutok. Egyedül vagyok, két dologból merítek csupán, az egyik a makacsságom, a másik, a szerelmemnek tett ígéretem, hogy együtt eljutunk Zs.-be. Elviszem Zs.-be és szétszórom hamvait a kilenckanyarulatú folyónál.
A napjaim egyhangúak. Reggel felkelek, gyalogolok néhány órát, délben pihenek, délután ismét gyalogolok. Fiatal koromban szívesen felvettek az autók, de már megöregedtem, senki sem kíváncsi a vén pofámra. És az emberek is mások lettek, nem bíznak a stoppolóban. A szerelmemmel mindig ingyen utaztunk, most ha meg is áll valaki, azt kérdi, hogy mennyit adok Zs.-ig? Amikor hallják, hogy nincs pénzem, még össze is szidnak, vagy leköpnek. Ezért inkább nem nyújtom ki a kezem, haladok szépen, lassan, gyalogosan Zs. felé. Egyszer egy útkereszteződésben találkoztam egy fiatal fiúval, eltévedt, F.-be akart menni, de Zs. felé indult. Megosztotta velem az ebédjét, én pedig elpanaszoltam, hogy senki sem vesz fel és már nem keresik a társaságom. Azt mondta, hogy a szagom miatt. S. vagy Sz. környékén az embereknek már van egy jellegzetes szaguk, amivel nem nagyon van mit kezdeni, ha parfümöt használ az ember, csak rosszabb lesz, az egyetlen megoldás, ha naponta háromszor fürdik – ezt javasolta. Rendes fiú volt, útbaigazítottam, remélem, többé nem téved el.
– Lehet, hogy igaza van, de háromszor fürdeni, az én koromban, ugyan már, azt meg minek? – mondtam magamnak, miközben lassan haladtam Zs. felé. Sovány kilométerkövek mellett lépkedtem. Zs. 22 kilométer. Puszta lett a táj, emberekkel alig találkozom. Zs. 13 kilométer. A fák kopaszok, a Nap lemenőben. Zs. 8 kilométer. Egy sziklán kell felmásznom. Zs. a hegyek között található, a város másik végében egy hatalmas folyóval. Lassan haladok. Fájdalmas a járás. Lábamról rég elkopott a cipő, talpamon bőrkeményedések és tyúkszemek. Visszeres és dagadt a vádlim. A bot, ami segítségemül szolgált, vízhólyagot tört mindkét tenyeremre. Mindjárt teljesen lenyugszik a Nap, mikor felérek a köves szikla tetejére a kilométerkövön 4-et ír. Innen már könnyebb lesz, lefelé vezet az út. De egy percre megállok. Mesebeli a táj innen fentről. Sokan meséltek már Zs.-ről, de a valóságot egyikük sem tudta megragadni. Nem is félelmetes, inkább kívánatos. Tudom, innen már nincs visszaút, ha elindulok ezen a lejtől, akkor nagyon hamar Zs.-ben leszek. Csak még egy pillanat, még egy cseppnyi gyönyör, mielőtt beteljesítem ígéretemet szerelmemnek. A Nap már majdnem teljesen lement, a szemben lévő hegycsúcsok hosszú árnyékokat vetnek a folyóra. Gyorsan esteledik. Tudom, hogy ez a pillanat nem tarthat a végtelenségig, hamarosan elérkezek Zs.-be, a folyóhoz. A vízen túl kaszáló van, benne egy ember áll. Nem látom tisztán, lehet, hogy engem vár. Én pedig átfogom ezt az egészet egyetlenegy pillantással.