MEGOSZTOM

Böjte Beatrix: Érzések a parton

Az álmaim az otthonomról szólnak, ám sosem arról, amelyben az ébren töltött keserves óráimat töltöm, hanem egy olyan világról, amelyhez a csontjaimban érzem a kötődést. Amint álomra hajtom a fejem, az Óceán mélyéről érkezve emelkedem fel a habokba, ahol kezdetben egy vagyok az örvénylő vízzel, majd szép lassan kecses formát öltök, s meztelen ringásban csak egyet érzek: a megérkezést. A hullámok hátán vagyok igazán önmagam, s mint az álmokban megélteket általában, úgy ezt az érzést is képtelen vagyok szavakkal kifejezni. A szerelem édes karjai sem hozzák el ezt az igaz biztonságot, ahogy a való életben semmi sem. A sós vízre aztán ébredés után már csak a könnyeim emlékeztetnek, mert az álom után csak a fojtó kétségbeesés és üresség marad hátra, hiszen ismét kiszakadok abból, amely számomra sokkal inkább jelenti az életet, mint az a valóság, amelyben élek. Egy kívülálló vagyok, csak távolról szemlélő, akiben háborog az Óceán, mégsem szólal meg, és aki teli van rejtett kincsekkel, mégsem mutatja meg azokat, mert nem teljesedhetek ki egy idegen világban, abban a testben, amely oly idegennek hat. Néha csak állok a tükör előtt, némán, megfigyelek, merengek. Először a hajam simítom át, unalmasan, barnán omlik a vállamra, élettelenül. Majd önmagammal nézek farkasszemet: annyira sötét, szinte gonosz szempár tekint vissza rám, ismeretlen, halvány sugara az életnek, majd megjelenik benne valami ismerős. Cseppekben gördülnek le az arcomon, mintha csak simogatnának. Keserédes fájdalom, öröm és bánat. Élet. A számon érzem a sós könnyeket, s ahogy az alsó ajkamról a nyelvemhez ér, úgy érzem, mintha csak ennyit kaphatnék meg abból, aki valójában vagyok. Azonban rá kell jönnöm, ez nem az énem kiteljesedése, hanem a bennem élő fájdalom szól hozzám: sosem lehetek önmagam. A kezem a nyakamra helyezem, óvatosan megszorítom. Olyan gyönge. Olyan törékeny. Leveszem a pólóm, s csalódottan bámulom a felsőtestem. A női test az egyetlen, amelyben a vággyal vegyülő csodálat emlékeztet arra, hogy igenis van szép ebben az életben is. Egy szép, vékony nyak, kecses vállak, puha bőr, finom vonalak, formás idomok megtestesítik számomra az emberi lét szépségét. Az én testemben viszont nincs meg ez a kifinomultság, ez a finom nőiesség. A bal mellem sokkal nagyobb, a jobb nagyon lelóg, semmiben sem hasonlít ahhoz, amely után vágyakozni szoktam éber álmodozásaimban. A lábaimon alig van izom, rövidek, görbék, s köztük az élet, s annak teremtője, a vágy megtestesítője, amelyet eddig senkivel nem osztottam meg. Törökülésben nézem tovább magam, az ismeretlen lényt, amely nem én vagyok.
– Ez nem én vagyok! – mondom ki hangosan magamnak és a tükörnek.
Aztán eszembe jut, hogy végre kiszakadok a mindennapból, hiszen néhány napot végre ismét az Óceánnal tölthetek. Hárman megyünk, szabadok, fiatalok, akikben pezseg az élet és az erő. Legalábbis ezt kéne éreznem, de csak akkor kezdek el nyugodt lenni, amikor meglátom a hatalmas Kékséget. Egy padon találom magam, csak csendben bámulom a habokat, nem hallom mi zajlik körülöttem. Sátorban fogunk aludni, mellettünk egy világítótorony. Egy pillanatra elgondolkodom: milyen hasonlóak is vagyunk: magányosak, akik az Óceánt bámuljuk, nekünk csak ennyi jut. Arról beszélgetnek mellettem, hogy minket mennyire megbélyegez a társadalom. Nem értem miért mondják ezt, aztán meglátom, hogy egy poén kíséretében akarták felvezetni, hogy mit fogunk csinálni. A nyelvem alá helyezem, észre sem veszem, mikor érkezik meg a hatása, csak azt, hogy az Óceán végre beszél hozzám. Tudtam, hogy egy nap meg fog szólítani, akkor és ott tisztában voltam vele, hogy ezt vártam egész életemben. Gyönyörű dallamként énekel a fülemnek, miközben a szemeim előtt életre kel, s az amúgy is akaratos hullámok egyre pulzálóbb ritmust vesznek fel. A bőröm alatt is csak Őt érzem. A világ megtelik élettel, s tudom, hogy csakis Miatta, hiszen végre átszakítottam az észlelés gátját, s már érthetem minden szavát. A kezemre nézek, de a megszokottal ellentétben kék, pikkelyes bőrt látok. Hogy valóban megszólaltam-e, abban nem vagyok biztos, de a hangom helyett a hullámok dallama csendült fel, akár egy ősi muzsika, amely lágyságát nem hallhatja meg az alantas ember. Opálos köd telepedik az elmém határaira, s tudom, mit kell tennem. A világítótoronyban találom magam, mintha egy órán át másznám már a kacskaringós lépcsőfokokat. Zihálásom egyre erősödik, lépteim egyre nehezebbé válnak. A lábamnak folynia kéne, a járás már nem neki való. Lenézek, s a megtett út egy szemként bámul vissza rám, amely mintha megerősítené, hogy helyesen cselekszem. Eddig én voltam ez a magányos világítótorony, de most a fény be fogja tölteni az egész teret, s én mindenhol csillogni fogok a hullámok legszebb gyémántjaként. A szél mintha csak az Óceánt segítené, akaratosan megtépáz, de tudom, hogy igaza van: itt az ideje hazatérnem! A hívogató dallam egyre inkább szavakba formálódik, s ezek az otthon szavai. A hullámok egy karnyújtásnyira vannak, és én csak egyet akarok: ráfeküdni, mint a legpuhább ágyra, amely biztonságosan ölel egy fárasztó nap végén. Eljött az én napjaimnak a vége, de kezdődik az igazi élet. Hátra ereszkedem, s csak egy gondolatom van: végre kiteljesedhetek!

(fotó: Tölg Anna / Fortepan)