Nemrég a bukaresti Liszt Intézetben újra alkalmam volt meghallgatni A kékszakállú herceg várá-t, és rájöttem, miért kellett Bartóknak annyit szenvednie. Saját maga miatt. Ez az opera ugyanis annyira kevéssé opera a megszokott értelemben – például az én „megszokott értelmemben” is, aki a kolozsvári operában nőttem fel, és leginkább a bel canto műveit hallgattam –, hogy kezdettől irritálóvá válhat azok számára, akik nem ismerik az egész tradíciót. Az angol lobogó egyik mondatával lehetne ezt a hagyománytalan, magát természetesen rendkívül hagyományőrzőnek mondó attitűdöt a legjobban jellemezni: „Ha már Strauss, akkor legyen Johann.”
Gyermekkoromban olyan szembeállítások járták, mint hogy „Kodály miért tudott érthető lenni?!”, ami persze azt jelentette, hogy „Bartókot nem értjük”, holott mint Blum Tamás írja egyik szép esszéjében: „Az ember gyakran találkozik ezzel a megfogalmazással: Nem értem ezt a zenét, ami azonban valószínűleg azt jelenti, hogy a hallgatónak nem tetszik az a bizonyos zene, s nem tud véleményt alkotni róla. Az értem vagy nem értem kifejezés nem világítja meg kielégítő módon a hallgató és a zene viszonyát.”
Még nekem magamnak is, aki felnövésem óta igyekeztem bepótolni a kimaradtakat, és Brittent vagy Eötvös Pétert is hallgatni, tehát nekem is nehezemre esett azt az agyamban lüktető, a koponyámat kalapáló zenét végighallgatni, amelyben időnként éles sikolyok tépik a dobhártyát. Ült előttem egy úr, aki végig részint segélykérően, részint szemrehányóan meredt a mellette ülő hölgyre, holott még csak ismerősök sem voltak szerintem.
Szóval: Bartók nem akart megfelelni, nem akarta meghagyni a hallgatót abban a passzív, ellágyuló kényelemben, amelyben addig ült. Ami valószínűleg azt jelenti, hogy nem tudta meghagyni benne – innen kellene hallgatnia mindenkinek, akinek „sok”. Úgy értem, ez a zene született benne, Bartókban, és ha már ez született meg, akkor miért írt volna mást?! Mint ahogy Kodály sem a hallgató kényelmére gondolt, hanem benne meg az a zene született meg.
Szó se róla, nyugodtabb maradok én is, ha a Háry-t vagy a Székely fonó-t hallgatom, s az egész magyarságomat belelátom a Balatonbaharaharahaha. De Verdit vagy pláne Puccinit is szívesebben hallgatom, mint Wagnert, mégsem gondolom, hogy az utóbbi „kisebb” zeneszerző lenne.
Értem azért a problémát: „Kodály magyar népdalokat gyűjtött”, és ez valamiféle „magyarsági bizonyítványt” biztosít a számára. De hát a művészetben kit érdekelnek a magyar igazolványok?! A tehetség az egyetlen, ami számít. Az opera pedig nem mindig melodramatikusan előadott szomorú történet, hanem olykor maga a tragédia. Ahogy növünk ki a XX. századból, egyre inkább az.
A szorosság, a szűkösség is probléma bizonyára. A Kékszakállú-ban megvalósul az a hármas egység, amelyet Arisztotelész követel meg a tragédiától. A cselekmény ugyanazon a helyen játszódik, tömör időben (néhány óra csupán), és egy szálon fut. A hallgató nem pihenhet meg, nincsenek csillámló ütemek vagy színváltozások. Olyan az egész, mint egy kínzókamra.
Ez egyben azt is jelenti, hogy a hallgató nem menekülhet el önmaga elől. Kodályban az a nagyszerű, hogy magyarnak képzeljük magunkat, és aztán már semmi gondunk nincs is. Sokkal több érzékenység kell hozzá, hogy az ember azonosítsa magát Háryval, és szembenézzen a hazugságaival, mint amennyivel egy átlagos operahallgató rendelkezik. Mint Verdi, Kodály is meghagy bennünket abban az állapotban, amelyben többé-kevésbé nyugodtan hallgatjuk egy tőlünk különböző ember szólamait.
A Kékszakállú azonban a székhez szegez, és nem engedi, hogy elfordítsd a fejed. Nem andalodhatsz el semmilyen módon. Egy lelkes zongoraművész bevezetést tartott az operához, amelyből kiderült, hogy Bartók népdalokra építette a zenéjét. Igen ám, de azok meglehetősen megváltozott formában hangzanak el, szövegszerűen nem is hangzanak el, csak az átírt, bartókosított ütemeik. Nincs menekvés.
Nem tudom, milyen az összefüggés egy zeneszerző és a zene között, amelyet ír, de Bartók emigrálásában nagy szerepe lehetett a zenéjének. Elvégre a művészet mindig a legbelül hullámzó lélek kifejeződése, egyfajta kíméletlen tükör. Bartók minden hangjeggyel közelebb kerülhetett ahhoz, hogy hajóra szálljon. Addigra már semmi önáltatás nem volt benne.
Ez a kulcsszó: az önáltatás. Bartókban egy szemernyi sincs belőle. Nem úgy indulunk el, hogy aztán néhány elalvó csillár után nyugodtan megérkezzünk. A Bartók Amerikában nyugtalan soraiban Szilágyi Domokos valószínűleg önmagával küszködött, és amikor leírta, hogy „csak az igaz, ami végtelen, / minden véges: megalkuvás”, akkor már tudta, hogy nincs sok remény a földön. Bartók hangsúlyozottan reménytelen zeneszerző.
És mégis reményre ad okot már pusztán a tisztánlátásával. Ha volt valaki, aki ennyire felismert mindent, akkor talán nem volt egyedül, hiszen akkor lehetséges. Ez a zene, amely minden nyugalmunkat szétveri, egy új világ létrehozásában érdekelt.
szeptember 29, 2021|Jakó Julianna|Hírek|Rovatok
MEGOSZTOM
Svéd regény Bartókról – magyarul
Egy svéd író, Kjell Espmark 2004-ben regényt írt Bartók Béláról. A művet egy Nagyváradról elszármazott, Svédországban élő költő, Sall (Kjall) László lefordította magyar nyelvre, a könyvet a Holnap Kulturális Egyesület adta ki. A Bartók Béla a Harmadik Birodalom ellen (eredetiben: Béla Bartók mot Tredjeriket című regényt a nagyváradi Léda-házban mutatta be a fordító, a könyv szerkesztője, Szűcs László közreműködésével.
Tizenöt éve már fordított verset Kjelltől, mesélte Sall László, a szöveg meg is jelent a Várad folyóiratban. Azt is hozzátette: a Kjellt Sellnek kell kiejteni, ezért adódott az ötlet a szójátékhoz, miszerint az ő neve a mű fordítójaként legyem Kjall. Amikor 2019 decemberében elmondta Kjell Espmarknak, aki nemcsak regényíró, hanem költő és a modern líra művelője, hogy szeretné magyarra átültetni a művet, a közel kilencven éves író nagyon örvendett, mondván, így „az ő Bartókja hazatér”. A Göteborgban élő Sall napi rendszerességgel foglalkozott a regény fordításával. Volt néhány szinte megfejthetetlen szövegrész. A fordító megjegyezte: különösen közel áll hozzá a regény líraisága. Nagy élmény volt számára a fordítás, Kjell Espmark pedig mindvégig segítőkész volt.
Annak dacára, hogy létezik egy jól kialakult svéd-magyar, illetve magyar-svéd fordítói kapcsolatrendszer, ennek a regénynek a magyar nyelvre való lefordítása furcsamód valahogy kimaradt eddig. Románul 2012-benjelent meg, Angela Marin fordította le spanyol nyelvből.
A regényfordítás kapcsán fölmerült a kérdés: az író hogyan bújik mások bőre alá, miként azonosul más gondolatvilágával, problematikájával, megértjük-e azt, amit nem tapasztaltunk meg. A fordító beszélt Bartókról mint emberről és művészről, aki feladatának tekintette a hatalommal való szembenállást. Szolidaritást vállalt a kitaszítottakkal, vállalta az „önkéntes zsidóságot” például azzal, hogy jelentkezett a nácik által elfajzottnak titulált művészek tárlatára. Bartók egyetemes művész, ikonikus figura, szerepe a modern zenében megkérdőjelezhetetlen.
Sall László szólt arról is, hogy köszönettel tartozik a fordítás szöveggondozójának, a skandinavisztikával foglalkozó Buzás Borbálának, akivel úgy kezdődött az együttműködés, hogy néhány évvel ezelőtt egy vers bemutatásakor a hölgy kisegítette őt egy szóval. Sall sokkal karcosabbra, érdesebbre akarta fordítani a Bartók-regényt, Buzás Borbála viszont könnyebben befogadhatóvá tette a nehéz szöveget. A borítón Kiss Andrea fotója látható, a borítóterv Ozsváth Zsuzsa munkáját dicséri. Ezenkívül Izsák Júlia és Schill Beáta is segítséget nyújtott a fordítás különféle szakaszaiban.
Fotó: Kemenes Henriette
március 25, 2021|Szűcs László|Kultúra
MEGOSZTOM
Kísértetjárás a gyűjtőúton
Száznegyven esztendeje, 1881. március 25-én született Bartók Béla. A Holnap Könyvek kiadásában az év második felében jelenik meg a svéd író, Kjell Espmark Bartók Béla a Harmadik Birodalom ellen (Nordstens, 2004) című könyve Sall László fordításában. A regény második fejezetéből közlünk részletet a zeneszerzőre emlékezve.
Kjell Espmark (1930, Strömsund, Svédország) író, irodalomtörténész. Tizenhét verskötete és tíz regénye jelent meg, írt esszét és színpadi művet is. 1981 óta a Svéd Akadémia tagja. Számos nemzetközi irodalmi díj és kitüntetés tulajdonosa; a Stockholmban alapított Sorescu-díjat 2018- ban kapta meg. Műveit több mint húsz nyelvre fordították le.
Egy 49 kilós harag. Azt hiszik persze, hogy egy ordaslihegéssel el tudják fújni, hogy elszálljon az utcán s a porba hulljon. Arra nem gondolnak, hogy neki gyökerei vannak, erős paraszti gyökerei. A lázas nyomozásuk közben megfordul a fejükben, egy ilyen ellenkezésnek valószínűleg csak kell legyen valami rejtett arzenálja, ismeretlen tartaléka. De a legcsekélyebb rálátásuk sincs arra az ő kitartó munkájára, hogy felfedje a zenei történelmet. Ő azonban pont most épp ezeket a hangokat hallja közeledni. Egy emlék villan fel:
Ez egy olyan nap, amihez az ordasnép nehezen fér hozzá. Egy kicsi faluban van, oly távol amennyire emberi élet még csak lehet, Magyarország területén olyan messze, hogy az már alig Magyarország. Itt nincs sem iskola, sem templom. Az út idáig sár és pocsolya volt, ahol a rozoga kocsi elsüllyedt és az odasiető parasztok kellett kiemeljék. A szegény ló olyan sovány volt, mint a pestis allegóriája. De ő mégis elért a faluba a kis utazótáskájában a váltás ruhával, kezében a jegyzetfüzettel és hátizsákjában a fonográffal; a sárgaréz tölcsér kívül lógott. Ide érkezik meg a felvétel helyszínére, amely nyitva áll szeleknek és esőnek. A ház egy konyha és egy asztalosműhely, akkora, mint egy tenyér. A tető annyira hibás, hogy az ég jelen van a beszélgetésnél. De a falak fehérjét kijavították és a földpadlót gondosan felseperték a látogatás előtt.
Itt találkoznak a falusiak egyszerre eltöltve várakozással és kicsit rémülten a gépezettől, amely elnyeli a hangokat és talán még mást is – bizonnyal az ördög találmánya. Hozzák magukkal a zenéiket, így szólt a kérés, és ők a biztonság kedvéért a szépruháikba öltöztek. Abba, amit egy jóindulatúan bólogató városlakó népviseletnek nevez, megérintve a vásznat, elismerően mormolva a színválasztásról és a hímzésről. Egy-két férfi még a csizmáját is megzsírozta, míg a legtöbb asszony mezítláb van. Egy férfi vigyázállásba helyezi magát a tölcsér előtt és tiszteleg. Az asszonyok kuncognak, de a hangulat nyomott marad és az egyik meztelen láb zavartan vakarja a másikat.
Egész biztos könnyebb lett volna egyenként elbeszélgetni ezekkel a félénk emberekkel. De így kellett, hogy olyan sokat gyűjtsön össze, ahányat csak lehet. Csak akkor tud az egyik reagálni a többiek előadására, segíteni az emlék felszabadításában, kiegészíteni egy elfelejtett, de fontos szót vagy dallamrészletet, vagy igen, kitalálni egy teljesen új dalt, amire különben nem jött volna rá az ember. Ráadásul csak egy ilyen nagyobb társaságban lehet megérteni a zene szerepét a falu életében.
Ugyanakkor igazságot kell szolgáltasson az egyéni forrásnak, összekapcsolni a rögzített hangot életkorral, nemmel, foglalkozással, esetleges iskolázottsággal, gazdasággal és hírnévvel a faluban. Az a cél, hogy amennyire csak lehet, rekonstruálja a nagy szőttest, amiben a zene csillog.
Az egybegyűltek kutatnak az arcában. Bolondot akar csinálni belőlük, belőlük és az ő zenéjükből? Bizalmatlanok ezzel a Budapestről érkezett finom úrral meg az ő ármányos masinájával szemben. Ha azt hiszi, hogy lenyelik az ő magyarázatát, hogy azért van itt, hogy összegyűjtse az ő egyszerű zenéjüket… Ó, dehogy, tudjuk mi azt, mondják néhányan az idősek közül. Biztos a fővárosból küldték, hogy újabb adókat vessenek ki rájuk. Rá akarja venni őket, hogy beszéljenek és megmutassák, mi van nekik otthon, hogy eldönthesse, a hatóságok mennyit tudnának még kipréselni belőlük. Trágyabeszéd, mondja az egyik ifjabb, nem értették még meg? Arról van szó, hogy egy új adót vessenek ki éppen az ő zenéjükre. Azért próbálja ez az úr az ő szegény dalaikat valami kincsnek feltüntetni. De nem fog sikerrel járni! Nem, ezeknek az embereknek nincs semmi tapasztalata a külvilágról. Olvasni sem tudnak. De tudnak énekelni.
Azonban először haza kell küldje a falu büszkeségét, egy zenészt, aki olyan ügyesen hegedül, hogy bent járt a mezővárosban és a kávéházban játszott. A falusiak döbbenten hallják, hogy a finom úr cigányzenésznek nevezi. És ahelyett inkább az ő egyszerű zenéjüket akarja hallani. Szokatlannak tűnik. És kicsit kínos. Egy felnőtt férfi mégsem kezdheti el dúdolni azt, amit a nagymamája énekelt neki, amikor az ölében tartotta. Már annak lehetőségétől is ég az arc, hogy így kicsúfolja magát az ember.
Lesz majd néhány öregasszony, akik kitesznek magukért ebben a pár órában, ha már amúgy is meghívták őket és az idősebbek még egy vagy két pohár pálinkát is kaptak. Kicsit egyenetlen, nyekergő hangjukon énekelnek, miközben a férfi a felszerelésével a töredezett tetőn keresztül komolyan figyeli az eget. És a fecskék cikázó röptét szólamból szólamba: időtlen fúga.
A nyugtalanság mindaddig nem enged, míg le nem játszotta az első felvételt és akik énekeltek, hallhatják hangjukat. Egy hetven körüli férfi megígéri most, hogy holnap is énekel, ha a vendéglátás ugyanolyan nagyvonalú lesz, mint ma. És egy fiatalabb férfi előlép hegedűjével és eljátszik egy búskomor melódiát váratlan pentatonikus ugrásokkal.
Bartók el van ragadtatva. Ez a zene Magyarország, ezek az elkopott hangok, amelyek megfűszereztek néhány lakodalmat és tompítottak néhány temetést, de amelyeket soha nem vettek komolyan. A gyökerek.
Ez a kemény munka itt távol a parasztok között nagyobb örömöt okozott neki, mint eddig bármi más. A kérdés, hogyan tudja majd megőrizni az illatokat és az érdességet ezekben a dallamokban, amikor elválasztotta őket a falutól és mezőktől. A kíséret dolga lesz megpróbálni visszaállítani az összefüggést, amiből a zenét kiszakították. Az ő művészete lesz az, ami újra kell teremtse ezt a keretet: a ló marjának melege és az eke hangja amint hozzásúrlódik a kőhöz, a leányok kacaja a patakról, a szél, amely a búzatáblák fölött örvénylik, a lehajtott fejek a nyitott sír körül, az üröm illata, amint összemorzsolódik az énekes izzadt tenyerében.
Az az egyedi ebben a zenében, hogy egyszerre kötődik pont ehhez a vidékhez a köves falusi utcájával és tömény trágyaszagához és egyetemes szabad vándorlásában az önkényes országhatárok fölött – hol román, hol magyar, hol szlovák. Mint a növények, melyek magvait a szél hordja és hol itt, hol ott eresztenek gyökeret, de egyfolytában árulkodnak a rokonságról a térképek dühösen piros határvonalai fölött.
A ház, amiben éjszakára elszállásolták természetesen jobb állapotban van, mint az asztalos kunyhója. Az egyik szobát kapja meg, ép tetővel, frissen mosott ablakkal és egy nyitott kemencével, amennyiben szükség lenne rá, míg a család a kisebbik szobában húzza meg magát.
Éjszakai kísértetjárás. Soha korábban nem történt még ilyen vele, de soha korábban sem volt még ennyire közel a legvégső határhoz.
Egy mormogás és morajlás a szobája, mintha a falu összes nyugtalan lelke mind őt keresné miközben a szél rezegteti a házat és rázza és zörgeti az ablakokat. Lábujjhegyen az ajtóhoz megy, kikukucskál, hogy megnézze nem az alvó családtól jönnek-e a hangok. Bár valaki halkan horkol, a többiek nyugodtan alszanak a sötétben. Óvatosan bezárja az ajtót és abban bízik, a szobájában lévő hangok nem zavarják majd az alvókat. Pirkadatig ébren fekszik és ezeket a hangokat hallgatja, amik hol jajgatnak és zsémbeskednek, hol kuncognak, mint, amikor egy jó történet megül, hol egy hízelgő dalt dúdolnak, amit ő még soha nem hallott, hol fenyegetnek és figyelmeztetnek, hol meg élénk, de csendes vitába kezdenek. Mikor annyira megvilágosodik, hogy meg tudja különböztetni a tárgyakat a szobában, felkel. A kísértetjárás töretlen intenzitással folytatódott. Olyan mintha a holtak a nyitott kemence köré gyűltek volna.
Ekkor érti meg.
Kezével benyúl a füstharangba. Érzi, ott egy vaslemezből készült füstelzáró. Kijjebb húzza és néhány rozsda pehely hullik a kezére. A hangok elhallgatnak.
Beljebb tolja a lemezt és a hangzavar ismét elkezdődik. Ha kihúzza a remegő membránt, modulálhatja a hangokat, amelyek elhallgatnak, amint teljesen kihúzza a füstelzárót.
A jelenségnek megvan tehát a természetes magyarázata, amiről nevetve mesél a házigazdáknak a reggelinél. Nem értékelik az előadását. Nem, inkább ellenségesen tekintenek rá. Ők tudják, miben hisznek. A halottaktól, akik viharos éjszakákon jönnek és üzennek, nem szívesen válnak meg. Az úr összerakhatja a műszerét és hazautazhat. És vigye magával a magyarázatait.
Döbbenten teszi félre csészéjét. Nem az ő reakciójuk, hanem a saját gyanútlan butasága miatt. Természetesen, igazuk van. Ő az, aki száraz racionalizmusával a józan ész ellen beszélt.
Soha nem gondolt még a múlt tehetetlenségére. Hogyan tudnának a holtak szóhoz jutni az utókorban, hogyan tudnának egyáltalán elérni minket, túlélőket, ha nem keresnének minden nyílást, amin átnyomják magukat, minden kicsi hajszálat, ami gyaloghídként szolgálhat, minden kicsi bogarat, ami a hátukon tudná átvinni őket a határon. Nem tudta volna elképzelni azt a lehetőséget, hogy egy agyonrozsdásodott füstelzáró lemez, egy, amilyen érzékeny ugyanannyira törékeny kis műszerként szolgálhatna, mint kommunikációs útvonal az élők világába. Rövidlátó értelmével figyelmen kívül hagyta, hogy a holtak kerestek minden alkalmat arra, hogy az unokáik – vagy az idegen látogatók, ha más nem adódott – néhány percre felfogják legalább maradékait annak az életnek, ami egykor az övék volt. Az ő kutató hangjaik megtalálták ezt a műszert, melynek vibrációi közvetíthették szellemi vágyódásaikat, panaszaikat és figyelmeztetéseiket az utókornak, annak az utókornak, melyből ők ki vannak zárva.
Hát nem ezt kereste ő a gyűjtőútja során? A rezgő lemez csak megadott számára egy kulcsot ahhoz, amit ő értelmével már eddig is tudott, de még nem látta be az érzékeivel.
A múlt kereste az utat a hegedűhúrok rezgéséhez, hogy eljusson a hallók birodalmába és végső erőfeszítéssel közvetítse a zenét, ami meghökkenti az előadót. A holtak voltak azok, akik megtalálták az utat a parasztasszonyok nyekergésébe, kicsit jajgató hangszálaikba és adtak az éneklőnek nemcsak egy nosztalgikusan felismerő csillogást, hanem a tanácstalan aggodalom fuvallatát: honnan jönnek a váratlan, páratlanul tapasztalt hangok? Ezekből az ideiglenes, kicsit tehetetlen médiumokból lépett elő a holtak csodálatos zenéje.
De a gyaloghíd a múltból a mi időnkbe keskeny volt és bizonytalan. Csak a legszükségesebb tudott átkelni. És pont így léptek át ezek a dallamok a határon – kopáran, ridegen, megfosztva minden megterhelő adaléktól, de ugyanakkor zavartalanul, igen gyakran még humorisztikusan is.
Az ő feladata mindehhez kettős volt. Először is, a beszámolójában, amennyire ez csak egy embernek hatalmában áll, a lehető legpontosabban leírni ezt a zenét. Minden egyes variációt vissza kell adjon – minden egyes változat egy másik elhunyt volt, aki szóhoz akart jutni. Az akríbiának kérlelhetetlennek kell lennie – ezt követeli meg az alázatosság. Ez után a felvétel után szeretettel és tisztelettel kell beillessze ezeket a hangokat a saját zenéjébe. Ellenőrzött szenvedéllyel – igen, ahogy Nietzsche mondja: „a távolság pátosza”. Hogy megadja a múltnak az őt megillető helyet a saját művészetében. És teret adni a zenéjének, hogy saját gyökereiből emelkedjen.
Ezt a boldogságot, ezt a felhőtlen boldogságot! A gyűjtőmunka, a találkozás a parasztokkal és a zenéjük tanulmányozása lett a módja, hogy kilépjen saját szűk énjéből, hogy végre kilépjen saját magából.
Az ordasnép gyanút fog. De nem ismerik az ő gyökereit. Vagy behatolhattak az ő emlékképei közé? Volt-e valahol a múltjában itt-ott ordas szőr vagy ürülék elszórva? Az igaz, hogy amire ő emlékszik… mintha valamelyest megritkítva, de az a szürke elvonatkoztatás eljutott volna az ő fejébe is. Tán csak nem arról van szó, hogy beszivárognak a visszaemlékezéseibe vagy még el is foglalják azokat? Bénító egy gondolat!
Pillanatnyilag úgy tűnik, mindössze az a szándékuk, hogy nevetség tárgyává tegyék. Könnyű gúnyt űzni ebből a mániákus gyűjtögetőből, aki egyfolytában magával cipeli a cigarettás ládáit a világ összes felgombostűzött bogaraival, pillangókat vadászik, mint egy gyermek és elragadtatottan vásárol rikító falvédőket, ügyetlen fafaragásokat, paraszti kerámiát. És most meg egy rakás elfeledett dal a puszta holtágairól számára a kultúra legkiválóbb terméke. Tulajdonképpen nevetséges. Arról nem is beszélve, ez a kis 146 cm magas kutató, hogyan végzi terepmunkáját öltönyében, nyakkendővel és kalappal és felöltőjével a karján. És ne feledkezzünk meg a kis puha bőr csizmákról sem. Az, ami felkelti a megszállók gyanúját az ez a kis sétapálca, amitől soha nem válik meg.
Ha lecsavarja a pálca fogantyúját hát valóban – a jámbor kutatónak hirtelen egy éles tőr van a kezében.
Akárhogy is, most ott vannak és szimatolnak a múltjában. Szerencsére a nevetségessé tevés jegyében. Hallja a megvető megjegyzést: Na, hogy is volt azzal a beszélő füstelzáróval abban a falusi házban? Emlékszik-e rá valóban?
Természetesen emlékszik… Nem, most hirtelen nem is tudja már.
De a kérdés közömbös. Hogy egy igazi emlék vagy egy utólagos kitaláció nem számít. Végső soron védekezésének mégis erre a képre van szüksége, a szegény parasztok között eltöltött boldog napokra.
