MEGOSZTOM

Dekalog

0.5
addig már nem ér el,
nem olyan
hosszú, 
újra kellene mérni, szabni,
más formát fog kapni,
jobban hozzád tapad,
meglátod,
az lesz az ára, 
hogy fel kell adni majd.
ki-ki a maga szabadságát.

1.0
és azokban az években sokat gondoltam rád.

1.5
mert nem volt különbség.

2.0
a szőnyeget is letettük, azért még
érezni benne a vizelet savas szagát,
húgy,
de majd kikopik az emlékezetből,
néha ezt remélem.

2.5
anyám sokat köhög, de már nem sír.  
ismétli magát. a szemét dörzsöli.

3.0
sztereotip.

3.5
aztán továbblép. én is.
hogy tudja így csinálni?
ennyire egyszerűen.

4.0
én már végeztem, amivel végeznem kellett.

4.5
tüdőfibrózis.
citromfű + menta.

5.0
aztán soha többet nem mondunk igazat.
nem lehet megtenni. bizonyára bántó is.
meglehet, ebben kell,
nemcsak hogy hazugság, 
de ez lesz életünk meghatározó összetevője. 

5.5
kétezertizenhat. 
ne érezd magad becsapva.

6.0
csüngtem, mint anyám szerelmén,
lassan vettem észre, hogy az is milyen ostoba.

6.5
nyilván csalódott vagyok, 
soha nem hittem volna, aztán mégis.
én nem tudom, mi áll a döntéseink mögött,
azt hiszem, többnyire semmi, egyre inkább
ez a meggyőződésem, 
bárcsak azt mondhatnám szabadság,
de az nem ilyen, abban nincs
számítás, megalkuvás,
nincs benne elhallgatás,
nincs benne semmi olyan, amit szégyellni kellene. 
nem bánt mást.

7.0
meg lehet tenni, ki is kell használni,
mert épp megteheted, hát hogyne.
aztán ami utána jönne,
azt máshogyan kell.

7.5
mert az nem hagy semmit maga mellett
megnyugodni. olyan, mint
a diófa –
minden kipusztul körülötte, nem csoda,
hogy mikor apa meghalt 
kivágták, holott
az határ volt.

8.0
valaminek itt nagyon vége lett.

8.5
tényleg. istenigazán.

9.0
mert nem vagyunk egyformák.
szeretni sem tudunk egyformán.

9.5
ne félj. egy darabig minden így marad.
így kerül minden a helyére.
most a tárgyakról beszélek,
ahogy megtalálják régi helyüket.

10.0
erről beszélni, már nem tudok, és nem is szabad.
de hallgatni sem lehet, ott van, 
félbehagyott, szerves, apró, de hiba.
és ha más nem látja, ha ők nem látják,
mi értelme, ha csak ott minden mellett
történik meg, megy végbe.
ha úgy marad. kimondatlanul.

Bartha László Zsolt (1986, Szatmár). „A közönség, amely eddig többé-kevésbé nyugodt maradt, idegeskedni kezdett, és kiáltozásokkal, éljenzéssel fejezte ki csodálatát Partre iránt, valahányszor egy szót szólt, meglehetősen megnehezítette a szöveg megértését.” Boris Vian

MEGOSZTOM

Színész írókkal ünnepel szerdán az Újvárad

Három éve jelent meg az Újvárad irodalmi, kulturális folyóirat első száma. Ez alkalomból nyilvános felolvasással egybekötött lapbemutatót szervez kiadónk, a Holnap Kulturális Egyesület március 6-án, szerdán 18 órától a Lokálban (Nagysándor utca 1.). 

Az Újvárad vendégei: Bartha László Zsolt (1986, Szatmárnémeti) és Varga Balázs (1988, Sepsiszentgyörgy), a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház művészei, (utóbbi néhány évig a Szigligeti Színház színtársulatának a tagja is volt). Kevesebben tudják róluk, hogy mindketten verseket írnak és publikálnak hazai és külföldi irodalmi folyóiratokban. Ezúttal saját műveikből adnak elő. A felolvasások közben a szerzőket Kemenes Henriette és Szűcs László faggatja.

Szeretettel várunk mindenkit! A belépés díjtalan.

MEGOSZTOM

Az autók elrántják a volánt, te látod apámat

Hogy az van, hogy veled beszéltem videócsetben,
mondtam, majd később hívlak, Hanna itt alszik mellettem,
hagyjuk holnapra, akkor még jött anya, az anyák nem sírnak,
sokat dörzsölik a szemüket, mondta, ne menjek Szentgyörgyre,
nem mintha opció lenne, de mert meghalt Keresztes anyukája,
szóval, ha megyek, nem úgy, miattam végképp nem kell szomorkodni,
de akkor, ha nem bánnád, elmennék apámhoz, ha épp bajom van,
akkor valahogy jobb lesz, és akkor egy ajtó nyílt és egy cigány
kutyáját el kellett riasztani, megbaszom a cigányt is, a kutyáját is,
míg valahogy egy kapun át a temetőbe értem, ahol várt apám,
nincs is széle a sírnak, semminek nincs széle,
csak benne van a világban, fiatal és hallgat.
Annyit mégis, ha azokat a telekkönyveket keresném,
már ne tegyem, itt van nála, elvihetem? Nem tudom, fiam,
nem tudom, itt hogy szokás. Akkor én most mit csináljak,
de fél cipője a sárba ragadt, utánamegyek, le,
lennebb nem lehet, asics, apámnak soha ilyen cipője nem volt,
utánamegyek, utána, egy szőlőindán le, akkor hogy legyen,
nem tudom, itt hogy szokás, magenta ruhában egy szőke nő,
halott ő is, mondja, menjek vele, nekem akkor mennem kell,
apámnak is. A kebelei kanyarban sok nyúl jön szembe,
mondja egy mosolygós arcú fiú, hogy ez nem jó, nem jó,
hogy szellemekkel járok, balesetveszélyes, nézzem:
az autók elrántják a volánt, te látod apámat,
nem jó, ha vele vagy, nem szabad szellemekkel járnod.
Apámhoz cigánnyal kell mennem.

Bartha László Zsolt (1986, Szatmár) színművész. „A közönség, amely eddig többé-kevésbé nyugodt maradt, idegeskedni kezdett, és kiáltozásokkal, éljenzéssel fejezte ki csodálatát Partre iránt, valahányszor egy szót szólt, meglehetősen megnehezítette a szöveg megértését.” Boris Vian

MEGOSZTOM

Bartha László-Zsolt versei

A diófát is kivágták, holott az kataszteri szempontból határ

Nem tudok írni. Mostanában nagyon nem megy. 
Meg aztán mit is kellene. Van például olyan,
hogy egy dolog mindent megváltoztat.
Kifordul a sarkából, onnan aztán a mindenkori túlélés a cél.
Egy darabig. Aztán már assem.

Mi lehet erősebb? 

Most nem tudom felvenni, a virágok,
a virágok amiket hoztál, hoztatok,
mert ugye nem egyedül jöttél, megfagytak,
a fehér már nem fehér többet, színét vesztette.
Talán nem elvesztette, hanem
egyszerűen más lett, egészen más.

Szóval, miután, mindent elrendeztél, magad után tudsz mindent,
persze maradnak apró dolgok, szóval, azután a fehér már sosem lesz fehér.
Megsárgul. Olyan, mint a régi könyvek egy antikvárium polcain. 
A diófát is kivágták, holott az kataszteri szempontból határ.
De kell a hely, persze, az ég felé építkezünk,
a felé halad minden, fel, minél fennebb.



Apa, anya hullámzik, mint a Balaton, túl mindenen


De végül úgy
tesz mintha.
Vagyis hogyan is kell,
mondanám: úgy marad,
nem érintem meg.

Életben marad.


Nem érek hozzá.

Nem lenne szabad.
A dolgok a maguk rendje
szerint kell működjenek,
és ez nem alku,
nem alkudozás,
nem tárgya.
Nem költöm fel,
ne ébredjen tudatára.

Most van egy kevés időm,
hát beszéljünk őszintén,
mint akik már rég ismerik
egymást, és valóban.
Akkor elmondom:

a Julinak gyereke lesz.
Hónapok óta késik
a menzesze.
Liliomtiprás.
Két kezével mutatja,
úgy tartja a hasát.
Van ez, amit csak
az áldott állapot
egy szakaszában
képesek csinálni,
mutatva a világnak, 
íme, anya leszek. Anya.
Úgy szedik a virágot,
úgy változtatják a helyüket,
kedvük is, persze, változik.

Változik minden. Hullámzik.

Ezen a nyáron nem voltunk a Balatonon.
Ezen a nyáron sehol sem voltunk,
nem úgy alakult. Másképp lett.

Apa sem érezte a legjobban magát,
az utóbbi időben nagyon legyengült,
elfogy belőle az erő, nem mondja,
de semmit sem kell mondania,
észrevesszük, innen már nem lehet elrejteni,
nem lehet eltitkolni. Hullámzik.

A teste hullámzik, mint a víz felszíne,
mintha beledobtak volna egy követ.

Kő.

Megzavarja a vizet,
vele együtt a testet,
akkor maradjunk egy kicsit,
zárjuk magunkat vissza a fejünkbe.

Valamit ne megoldani,
inkább csak
túl lenni.
Rajta.  



(Apámat) átemelték áttetsző madarak


Átemeltek. Át a víz felett. Többé nem támaszkodhatsz a korláthoz.
Mert segítettek. Vagy valami ilyen. 
Igazából nem tudom, hogy a dolgok
Hogy lettek elrendezve, ha egyáltalán 
El lettek, hogy
Jól lettek elrendezve,
Nem tudom. 

Aztán.
Azt hiszem, egy jó ideig így marad.
A maga szótlanságába ragadva.
Meglehet 
Ért is.  De nem felel.

Visszafojtva.
Kis vagonokba pakolva. Olyan.
Innen. Elutazva.
Tavak.
Áttetsző vizek felett.
Áttetsző madarak.

Bartha László-Zsolt (1986, Szatmár) színművész. ,,A közönség, amely eddig többé-kevésbé nyugodt maradt, idegeskedni kezdett, és kiáltozásokkal, éljenzéssel fejezte ki csodálatát Partre iránt, valahányszor egy szót szólt, meglehetősen megnehezítette a szöveg megértését.” Boris Vian