Helyet követel
Helyet követel bennem a sötétség.
Árnyékok úsznak a véráramban,
szerte a testben, burjánzik, megtapad,
mint borostyán, mint repkény,
ha kimetszed, lecsupaszítod,
az egész fal rád szakad.
Már csak ez tartja egyben, ez takarja el,
rothadó test, málló vakolat.
Röntgenképek, mágneses rezonanciák,
aprólékos átvilágítása a testnek.
Hogy ne maradjon egyetlen zug sem
rejtve, titkon a szentnek
szélesre tárni minden ablakot,
leszaggatni a poros sötétítőket,
felhasítani bőrt, zsírt, az élő szövetet.
Könyékig turkálni a traumákban,
a megfelelési kényszer,
a megélt testiség ambivalenciája,
felforgatni a dohos szekrényeket,
figyelni, ahogy a fénypászmákban táncolnak
a felkavart elfojtás mikroszemcséi,
anyád őrjöngése és apád káromkodása.
Egy tökéletes gömbforma a jobb petefészken,
három másik sötétlő folt a balon.
Gerincsérv, zsibbadó végtagok,
pohár alján felejtett kocsonyás anyag,
romlott hús és penész lepte köret,
beázott mennyezet, beszakadt padló.
Rég elpusztult növények, családi kép,
kimerevített hamis pillanat,
nyirkos hideg, nyikorgó lépcsőforduló, pinceszag.
Mélyre ásni, kiskanállal kaparni meg
a gennyes részeket, kimetszeni a holt anyagot,
a burjánzást, ami helyet követel bennem, benő,
mint a repkény, a borostyán egy régi ház falát.
Ahogy egy nőnek
Amikor egy pillanatra elfelejted,
aztán meglepődsz,
hogy odabent alszik a gyermek,
te meg már a tizedik cigarettát
gyújtod titokban, lopva-félve,
hogy rajtakap Apád és felpofoz,
mint mikor nem értél haza időben
vagy rosszul szótagoltál.
Meglepődsz, hogy te már megint a régi úton,
pedig már máshová fizeted a lakbért.
Kis késsel piszkálod az elemes autó csavarját,
és arra gondolsz, most felnőtt lettél,
venni kéne végre egy csavarhúzót,
hogy ne mindig más férfiak
mondják meg, mikor, mi
a helyes döntés, út, válasz.
Mert apád is mindig mindent jobban tudott,
és mindig mindenkinek igazabb igaza volt
nálad, hiába szólt odabent a sziréna,
és hiába mondtad volna,
hogy cseszd meg, hadd próbáljam meg
egyedül elcseszni, majd helyrehozom.
Szikszalag, szerotonin, altató.
Júniusban az autózaj elé lépsz,
de ráeszmélsz, hogy van egy fiad,
visszalépsz, a szemüveges pasi őrülten dudál,
aztán hazamegy és elmeséli,
hogy valami őrült luvnya majdnem
az autó elé vetette magát,
de az utolsó pillanatban, hálistennek.
És a pszichológus azt mondja,
az értékeid nincsenek rendben,
mert az elfogadás, az acceptare, az két irányú,
ha te engem, akkor saját magadat is,
de én csak azt tudom,
hogy fésüljem szépre a hajamat
és hogy két számmal kisebb nadrágot hordjak,
amíg bíborvörösre súrlódik a bőr
a combon és a térd hajlataiban,
hogy ne lássa senki, én tudjam csak,
hogyan kell gyűlölni a testet, a húst, a hájat,
pedig így harminc fölött már igazán
megtanulhattam volna a méreteimhez
megfelelően öltözködni.
de minek.
Holdfogyatkozás
Magaságyásokat tervezel, paradicsomot,
csupa fényes, gömbölyű életet.
Szagosat, egészségeset,
tápanyagban, vitaminban
és nevetésben gazdag jövőt.
Repkénnyel és borostyánnal benőtt
falaimat letakarítod,
hozzáértéssel és türelemmel
javítod ki a repedéseket.
A kiszáradt gallyakat lemetszed,
helyükre igazítod a kilazult léceket,
madáretetőt akasztasz a körtefára,
csupa napfény, csupa csivitelés.
Szikkadó harmat és lüktető megújulás.
Aztán ránk borul az este, majd az éjszaka.
S amíg te az ágyásokról álmodsz,
én egyenként tépem ki a palántákat,
varjakkal szedetem fel az elszórt magot,
mésszel és sóval szórom fel a földet,
a fák gyökerét lúggal öntözöm,
repedéseimből puszta kézzel
kaparom ki a friss vakolatot.
A kert madarainak tojásait összetöröm,
és titokban elköttetem a petevezetékeimet.
Bánáti Hanna (1986, Beszterce) szülővárosában érettségizett, jelenleg egyetemi oktató Németországban.
