Vezércsel (The Queen’s Gambit) , 2020,Netflix)
Walter Tevis azonos című regénye alapján a forgatókönyvet írta és a filmet rendezte: Scott Frank
Fényképezte: Steven Meizler
Szereplők: Anya Taylor-Joy, Bill Camp, Moses Ingram, Isla Johnston, Christiane Seidel, Rebecca Root

Egyszerre megmagyarázhatatlan és teljesen érthető, miért és hogyan kerülhetett a Vezércsel (The Queen’s Gambit) a Netflix őszi nézettségi listájának élére. A hétrészes minisorozatba fogalmazott sportfilm-könyvadaptáció a maga egyszerűségével és viszonylagos kiszámíthatóságával együtt ellenállhatatlanul beszippant, miközben elkápráztat és messzire repít. Ja, és a sakk szabályait sem kell ismerni hozzá.

Beth Harmon (Anya Taylor-Joy) anyja tragikus halála után gyerekként kerül egy lepukkant árvaházba, ahol megismerkedik a sakkal – és a drogokkal. Mindkettő a menekülést jelenti számára, de míg a nyugtató tablettáktól inkább függ, a sakkjátékot teljes mértékben képes uralni. Előbb iskolai versenyeken, majd nemzetközi megmérettetéseken bizonyítja páratlan tehetségét, miközben örökbe fogadják, és bár karrierje töretlenül ível felfelé, időről időre drog- és alkoholmámorba menekül, közben szép csendben felnő. A szinte mindvégig lineárisan elmesélt, bildungsroman-szerű cselekmény első hallásra sem izgalmasnak, sem különlegesnek nem hangzik, mégis az utóbbi évek egyik legkerekebb és leguniverzálisabb tévéfilmjének gerincét adja, erőteljes alakításokkal és szemgyönyörködtető, a legnagyobb filmdrámákhoz méltó díszletekkel-jelmezekkel megtámogatva. A Vezércsel lelkét elsősorban főszereplője adja, akinek a megfejthetetlen, némiképp emberfölötti Bethet szerethető figuraként sikerült megfognia, aki minden idegensége és titokzatossága mellett tökéletlen és esendő.

Bár a sakk nem kifejezetten látványsport, a sorozat másik erőssége, némiképp meglepő módon, éppen a sakkjelenetekben rejlik. A feszes, pergő vágásnak és a színészi arcjátéknak köszönhetően nézőnek semmilyen előzetes ismeretre nincs szüksége ahhoz, hogy a játék drámai pillanatait megélje, hogy lélegzet-visszafojtva várja, mi lesz az ellenfél következő lépése, és Beth Harmonnal együtt élje meg a diadalt és a csalódást. A Vezércsel ezért, a látszat, vagyis a túlesztétizáltnak is joggal bélyegezhető külsőségek ellenére, elsősorban sportfilm, egy bajnok „felemelkedése és felemelkedése”, és ez az, ami a leginkább működteti. A cselekmény motorja Beth mániákus vonzalma a sakkhoz: álmában is játszik, képzeletben futtatja le a következő meccsek minden lehetséges kimenetelét, agyban folyamatosan a világot jelentő 64 kockát osztja-szorozza. Az egyébként is erőteljes vizualitású film egyik alapeleme ennek a képi megjelenítése: amikor a gyermek Beth az árvaház sokágyas hálószobájának plafonján mozgatja a nyugtatók előidézte, fejjel lefelé lógó képzeletbeli bábukat, vagy később, amikor felnőttként játssza le előre fejben a fontosabb mérkőzéseket, mi is úgy érezzük, értjük, még ha nem is a játék belső mechanizmusait, de azt, hogy az ő kezében a sakk olyan fegyver, amellyel senki nem céloz nála pontosabban.

A sakkvilág a férfiak világa, legalábbis a film idején, a 60-as, 70-es években az volt, de a Vezércsel nem poros, leereszkedő girl power-történet, amelyben a nőjogi harcos kikéri magának az elnyomást, és bebizonyítja, hogy lehet ő is „olyan jó, mint egy férfi”. A film elegáns és érett feminizmusa épp abban rejlik, hogy a dickensi mese központi alakjának nőisége természetes, organikus, erőfitogtatásra nincs szüksége, hiszen tényleg mindenkinél jobb, és nem kér bocsánatot sem azért, mert rendet vág a sportág kisebb-nagyobb sztárjai között, sem azért, mert mindezt faarccal, tökéletes frizurával és elképesztő ruhatárral teszi. Úgy lesz ő a világverő legkisebb királyfi, hogy közben egy pillanatig sem magyarázkodik amiatt, hogy ő valójában királylány.

Bár a meghökkentő fordulatok javarészt elmaradnak, a precíz rendezésnek és a fényűző operatőri munkának, díszleteknek és jelmezeknek, illetve a főszereplőn kívül itt fel nem sorolt mellékszereplők hibátlan alakításainak, a Vezércsel összesen csaknem hét órára képes a székhez (kanapéhoz) szegezni a nézőt. Sterilsége ellenére a szív sem hiányzik belőle, hiszen Beth, bár bizonyos értelemben jégkirálynő, nem zárja ki életéből a többi embert. Leginkább azokkal képes megtalálni a közös hangot, akik hasonlóan éreznek a sakk iránt, mint ő: a gyermekkori árvaház pincéjében lakó gondnok bácsival (nem) ápolt kapcsolata, aki először ismertette meg őt a játékkal, amely később az életét fogja jelenteni, az utolsó epizódra a film legmeghatóbb pillanatává épül fel. Összességében a trükkök és cselek nélküli, üdítően lineáris, klasszikus dramaturgiára épülő, akció-, szuperhős- és CGI-mentes, kifogástalanul megkomponált Vezércsel nemcsak a Netflix-felhozatal, hanem az utóbbi évek egyik legkellemesebb televíziós meglepetése.