Karácsony délelőtt kezdődtek a fájásai. Andi ekkor már szinte teljesen biztos volt benne, hogy nem fogja tudni lemosni az ablakokat, pedig határozottan eltervezte, hogy idén tényleg megcsinálja. Tavaly nem került rá sor, de akkor ez még elfogadható volt, hiszen nem volt feleség és anya. Most viszont az, és már az anyaságának e korai szakaszán kudarcot vall ebben az elemi kötelességében. Holott reggel óta csak ezen járt az esze. Gondolkozott, tervezgette, hogyan álljon neki, de tartott tőle, hogy a nagy hasa útban lesz, vagy ne adj’ Isten a vegyszerek ártanak majd a babának, így nem merte elkezdeni. Talán épp ez a stressz indította be a vajúdást, és most lemondhat róla, hogy tiszta ablakokkal várja a Szentestét.

Férjét is hasonlóan súlyos aggályok foglalkoztatták, hiszen már csak pár óra volt hátra a szülei érkezéséig, ám ezzel mit sem törődve, Andi éppen most döntött úgy, hogy visszafekszik az egyébként délelőtt tizenegykor még mindig bevetetlen ágyba, nagyokat nyög, látványosan szenved, talán még a gyereket is képes lesz pont ezen a napon kinyomni magából. Még az sem gond neki, hogy amúgy csak január közepére lenne kiírva.

Az újdonsült nagyszülők már egyenesen a kórház felé vették az irányt, mert ha vacsora ugyan nem is lesz, az azért eltökélt szándékuk volt, hogy egy közös fotót készítsenek az unokával. Ott van az a nagy üres folt a tévé fölött, úgyhogy nem is olyan nagy baj, hogy nem kell még három hetet várni, míg rátehetnek valamit. A portán azonban nem engedték tovább őket. Persze csupa nevetséges okokra hivatkoztak, minthogy járvány van, és ez az előírás. Hát ki írja azt az előírást, ha nem maga a kórház, és amúgy meg nekik épp az első unokájuk születik, aki miatt 60 kilométert autóztak és még csak egy előzetes e-mailt sem küldött nekik az orvos arról, hogy nem mehetnek be. De most aztán várhatja a hálapénzt. Elvégre tehetnek ők arról, hogy koraszülött lett az unoka? Meg különben is, ki az a bolond, aki egy világjárvány közepén vállal gyereket? Évekkel ezelőtt megmondták az Andikának, hogy szülnie kellene, biztos az Ádika is korábban megkérte volna a kezét, ha nem csak a kifogáskereséssel lett volna elfoglalva, mint az az endometrózsa, vagy micsoda, holott mindenki tudja, hogy ez fejben dől el. Az az orvos is megmondta az előadáson a faluházban, és itt a bizonyíték: most, hogy komolyan gondolta, sikerült is neki teherbe esni. De hát ebben sem tudta meghazudtolni magát, és a járvány közepére időzítette a szülést, ráadásul három héttel korábban mint kellett volna. Régen még az ünnepléssel telt a szenteste, most viszont csak a bosszankodás van mindenen.

Éjfélre megszületett a kis Soma, habár az anyja Krisztiánnak szerette volna nevezni, hogy kicsit megtartsák az ünnep lelkületét, de Ádám sziklaszilárdan kijelentette, hogy ennek a karácsonynak már úgyis mindegy, ő mostanra elengedte, és amúgy majd lesz ünnep jövőre is, de ez a csenevész, fejletlen gyerek kizárt, hogy meg tudna felelni egy olyan magasztos név elvárásainak, mint a Krisztián. A nővér ugyan fáradhatatlanul ismételte, mi több egyenesen mantrázta, hogy megfelelőek a méretei és húsz nap eltéréssel hivatalosan nem is minősül koraszülöttnek, csak azt az apróságot nem vette figyelembe, hogy ő, Ádám az apja ennek a gyereknek, úgyhogy csak jobban ismeri, mint egy idegen. És ő tudta, hogy január közepére volt kiírva, ha viszont ennél korábban jön, ráadásul olyan apró-cseprő problémák is kizökkentik a fejlődésből, mint az ablakpucolás, akkor egyértelműen baj van.

Szegény Ádi. Érezte, hogy ebből már nincs visszaút, és elhatározta, hogy felelősségteljes férfiként fog viselkedni. Ahogy eddig is. Hiszen nem hitegette Andit eljegyzéssel, meg házassági tervekkel. Megmondta, hogy csak akkor venné el, ha véletlenül teherbe esne, amire lássuk be, nem sok esély volt. De megtörtént, és ő most derekasan vállalta az ezzel járó terheket még úgy is, hogy a gyerek sajnos túlnyomórészt Andi génjeit örökölte, ami egyértelműen megnyilvánult satnya termetében, mélabús, bamba, üres tekintetében és a puszta tényben, hogy még a születést, ezt az elemi folyamatot, amit az Isten szerelmére, minden, de minden épeszű gyerek normálisan végig tud csinálni, ő még ezt is képes volt elszúrni.

Somán később is rendszeresen mutatkoztak a visszamaradottság határozott jelei, minthogy azon túl, hogy idejekorán világra jött, semmi egyéb nem sikerült neki a kortársait megelőzően. Legalább három hetes volt, mire a méretei elérték egy tisztességes újszülöttét, majd több mint egyéves koráig fel sem állt, kizárólag négykézláb közlekedett és hiába mondták, mi több, ordították a szülei, hogy ne nyúlkáljon a konnektorba és ne szórja tele virágfölddel a nappalit, ő képtelen volt megérteni ezeket az egyszerű és észszerű intelmeket.

Ádám szenvedett. De ki ne tört volna meg ilyen teher alatt, miközben nap nap után szembesült azzal, hogy a szomszédban élő Franciska normális gyereket tudott szülni, és széles csípője, ami egykor pont hogy távol tartotta Ádámot, most olyan csábítóan ringott a babakocsi mögött, hogy férfi legyen a talpán, aki ellen tudott volna állni neki. De ki okolhatná a nyughatatlan férfilelket, amely evolúciós ösztönként törekszik a fejlődésre minden téren? Mert ahogy egy véletlen fogant gyermek génjeit, úgy az ösztönöket sem lehet megregulázni, ám ő őszinte és végletekig korrekt ember lévén mindent elmondott Andinak azután az éjszaka után.

Soma szülei elváltak, de ahogy az egyéb dolgokhoz, úgy feltehetően ehhez is hetek, sőt hónapok kellettek, mire lassú észjárásával fel tudta fogni. S ahelyett, hogy örült volna újdonsült mostohatestvérének, akire példakép gyanánt is tekinthetett volna, ő továbbra is a lázadás útját járta. Ennek egyik kicsúcsosodása volt, mikor a nadrágjába vizelt éppen az óvodai kirándulás napján, amivel apját olyannyira feldühítette, hogy az a kétheti látogatásokat havi egyre ritkította.

– Csalódás. Minden nap csalódás vele – magyarázta Franciskának döntését. – Úgy képzeltem, hogy focizni, meg autót szerelni fogok a fiammal. De ezzel nem lehet, semmire sem jó. A múlt hónapban is próbáltam, de csak mindent elejt meg tönkretesz.

– Próbálkozni kell – felelte együttérzőn. – Nem – vágta rá Ádám határozottan –, itt már az nem elég. Vannak dolgok, amiket el kell engedni. Mi a jobb neki: egy apa, akinek soha nem érhet fel az elvárásaihoz, vagy a szabadság, hogy lehet bármi? El kell őt engedni. Nekem még lehet másik fiam, ő viszont nem fog megváltozni. Andi elrontotta őt már a születése pillanatában, és azóta is folyamatosan.