MEGOSZTOM

Részben az egész. 25 éves az Élesdi Művésztelep

A Élesdi Művésztelep huszonötödik, jubileumi kiadása[1] kapcsán időszerűvé válik azoknak a hívószavaknak a számbavétele, amelyeket az elmúlt negyedszázad alatt használtak a formáció jellemzésére. Úgy gondolom, hogy míg ezek a metaforák, metonímiák hasznosak lehetnek bizonyos jelenségek, esetleg evidenciák kiemelésére, könnyen ki is üresedhetnek. Itt főleg három dologra gondolok. Az egyik a „zóna” szinekdochéja.[2] A másik egy jellemzés a természeti és társadalmi „érintkezésről”,[3] mint a Telep sajátosságáról. A harmadik pedig a „határ” vagy a rokon értelmű „átmenet” burjánzó metaforája.[4] Mindegyiknek megvan a maga jól érthető, elsősorban kultúrtörténeti és kulturális antropológiai érvénye. A „zóna” itt többféle, hasonló paraméterekkel rendelkező kelet-közép európai posztszocialista világkép megnevezésére szolgál (vagyis az mindegyik helyett egy). Élesd és a művésztelep környezete is dagad a posztszocialista rekvizitumoktól, a pepitában hőszigetelt tömbházak előtt lovagló színes melegítős legényektől, a régi világ építőanyagainak városi régészeti leleteiig. A művészek itt sokszor Tarkovszkij-hősök a sötét, penészes szoba egyik falát elfoglaló magánkönyvtár előtt. Az érintkező természeti és társadalmi valóság amúgy maga is egyfajta metonímia, Élesden pedig ennek jelentése igen könnyen érthetővé válik azzal, hogy végigtekintünk a hármaspataki pihenőhelyen és a nem éppen eleganciájáról, de funkcionalitásáról híres nyolcvanas évekbeli iskola helyszínein, majd végigjárjuk az osztály-/műterem és galéria-sort. A határ és az átmeneti régió képzete pedig szinte triviálisan érthető. Aki Várad felől Kolozsvárra zarándokol, az szembesül az élesdi főúttal, a Kis- és Nagyállomással, egyszerre érzi az Alföld laposságát és a Révi-szoros vadregényességét. Szembesül a román, magyar és szlovák emberek együttélésével a feketeerdei sziklák alatt, átjárja a centrum és periféria közötti út folytonos és sohasem változó köztességének hangulata. Kérdés persze, hogy meddig? Meddig találunk ihletet az állandó átmenetben, változtathatatlan köztességben, pszeudo-nyugat-balkáni, elkésett vagy talán ki sem alakult fogyasztói társadalmakban, a régi polgári rend és az új szocialista rendezettség együttes felszámolódásában? Véleményem szerint nem sokáig.

Sokkal nehezebb azonban kiüresíteni azokat az élesdi művészeti produktumokról szóló beszámolókat, amelyek éppen ezek létrehozásából indulnak ki. Az élesdiek „elsősorban” olyan „festők”,[5] akik nem feltétlenül törődtek a 20. század piktoriális irányzatai közötti szakadékokkal és ezek közötti átmenetekkel. Hanem megpróbálnak mindenből, ha lehet minél többet létrehozni. Azt vizsgálják, hogy mennyi potenciál van még ezekben a nem itt feltalált, de művelésre szoruló műfajokban. Ahogy a Telep történetét összefoglalva Incze Mózes mondta az első generációról: a társult művészek elsősorban helyet kerestek maguknak ahhoz, hogy a hivatalos kereteken túl is munkájukat végezzék. És épp ez ma is döntő. Mivel az egyszeri (vagy inkább: általános) élesdi művész elsősorban művészeti párhuzamokat keres, művészeti források után kutat, sem a konkrét társadalmi-politikai kritika, sem pedig a fennálló rend megváltoztatásáról szóló narratívák nem válnak repertoárjának részévé. Hogy a helybeli táj, vagy a bizonyos perspektívából „nyugat-balkáni” vidék „folyamatos átmenetének” képzetei a művészeti termés részévé válnak, nem csoda. De sokszor nem is több egy olyan társadalomtörténeti diagnózisnál, amelynek csak és kizárólag akkor kell helyet adni, amikor arra feltétlenül szükség van. A természeti és társadalmi kontextus mindig adott, de érdemes annak sajátos relevanciáját műalkotásról műalkotásra megvizsgálni.

Előfizető vagyok, belépek!

Az Újvárad folyóirat támogatóinak különleges tartalmakkal kedveskedünk, melynek előnyeit Ön is élvezheti, amennyiben regisztrál.

Előfizetői csomagok: 3 hónap – 15 lej, 6 hónap – 25 lej, 12 hónap – 50 lej