MEGOSZTOM

TESZT – más szempontok 2.

A Temesvári Eurorégiós Színházi Találkozó, közismert nevén a TESZT idén ünnepli 15. születésnapját. Mivel kamaszkorát éli, mi más lehetne a központi témája, mint az Another Point of View (Másik szempont). Ennek jegyében 11 ország 24 előadását láthatjuk, amelyek az európai színházi életet legfrissebb irányzatait képviselik. Koós Csenge, a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem másodéves teatrológia szakos hallgatójának fesztiválnaplója. Második rész.

A TESZT második napján a látogatók három programon vehettek részt. A bondage-technika workshopon, amit Boshi Nawa koordinált nem jutottam el, mert átfedésben volt a horvát Kerempuh Megyei Szatirikus Színház A makrancos hölgy c. előadásával, amit mindenképpen szerettem volna megnézni. Jól tettem. A nap utolsó „néznivalója” a Taverna Miresia volt. Az előadás Mario Banushi rendezésében, az Athéni Epidaurus Fesztivál társulatával készült.

A makrancos hölgy tiltakozás a nők ellen elkövetett erőszak ellen,” – mondta a Katát alakító színésznő, Linda Begonja a szakmai beszélgetésen. Nem okozott ezzel nagy meglepetést, olvasható, könnyen követhető, egyes vélemények szerint kissé didaktikus előadás volt. Én nem ezt a szót használnám, de nem is vitatkozom vele. A makrancos hölgy – hogy megint csak a fent említett színésznőtől idézzek – réteges volt. Ha valaki didaktikusnak érezte, annak valószínűleg az az oka, hogy nem csak a történet állt több rétegből (intertextuális darabot vittek színpadra, az eredeti Shakespeare mellett más szövegekkel és különböző történelmi adatokkal fűszerezve) hanem a technika is, amellyel azt nekünk megmutatták. Kommunikáltak velünk nézőkkel, többet beszéltek „kifelé”, mint egymás között, komikusak voltak. Emellett elképesztő brutális jeleneteket is eljátszottak, de nem éreztem azt, hogy átlépik a határaimat, nem akartam becsukni a szemem, mert az elmémre sikerült hatniuk: biztonságos közegben éreztem a színészt, tudtam, hogy nem fog megsérülni és ettől képes voltam felfogni a mondanivaló valódi súlyát. Például: Angliában a nőknek évszázadokig (egészen a 20. század közepéig) tiltott volt „makrancosnak” lenni. A patriarchális társadalom elnyomása olyan szélsőséges nőgyűlöletre épült, ami európai embernek felfoghatatlan lehet, de az okozott sebek nem gyógyulnak be, ezek is ugyanolyan transzgenerációs traumák, mint a háborúk, csak erről nem sikk beszélni. Kiderült a szakmai beszélgetésen, hogy a társulat tagjai közül nem mindenki ért egyet az előadás által felvázolt problémával. A Petrucchiot alakító színész kifejtette, hogy nem érti, miért kell külön a nők elleni erőszakról beszélni, amikor az erőszak ugyanolyan rossz, bárkin követik is el. Igaza van. Majd kifejtette azt is, hogy ő semmiféle nemi alapú megkülönböztetéssel nem találkozik, hiszen a színház igazgatója is nő, az előadás rendezője (Selma Spahić) és dramaturgja (Emina Omerović) is nő. Elmondása alapján, ő nekik bármit megtesz, mert: 1. gyönyörűek, 2. okosak – „szerelmes lett beléjük”. Hát kedves Olvasó, én azt gondolom, pont emiatt van szükség az olyan előadásokra, mint A makrancos hölgy. Mert egy nő lehet bármilyen magas pozícióban, az első dolog, amivel dicsérik, a külseje. És ha egy férfi megtesz neki valamit, az azért van, mert „beleszeretett”. Nem lehet, hogy pont ezért didaktikus az előadás? Mert a társadalmunk vakfoltja az, hogy a nők a mai napig elnyomva élnek, hiába rendelkeznek egyforma jogokkal? A családon belüli erőszak is elnyomás, akkor is, ha „nem látszik”, vagy nem akarjuk, akarják észrevenni. Szavakkal is lehet sebeket okozni, nem csak ököllel, vagy korbáccsal. 

A nap második előadása a Taverna Miresia, egy nonverbális előadás. A rendező, Mario Banushi saját gyászfeldolgozása. Ezt a személyességet intim térbe, egy fürdőszobába helyezte a rendező, a szakmai beszélgetésen szakrális térnek nevezte. Megindító a kép, melyet elénk tár: a legbelsőbb személyes terünkbe is betolakodik a gyász, nem lehet előle elbújni. Akkor ér minket utól, amikor a legkevésbé számítunk rá: például akár kis- és nagydolgaink elvégzése közben. 

Eget rengető szomorúság uralkodik a színpadon, még a zuhanyból is eső esik, fürdővíz helyett. Első perctől értem, mi az előadás célja, várom a váltást, várom az akciót – hiába. Ahogyan a gyászolók elállatiasodva mocskolják be magukat és vonaglanak a színpadon, az jut eszembe, hogy a gyász vajon érzés, vagy ösztön?

A rendező végignézi a színpadról, ahogyan családja női tagjai szélsőséges érzelmi állapotban próbálnak valamit kezdeni a halott édesapa/férj hiányával. Négy nőt látunk lemeztelenedve, feltárva előttünk a színpadon nem megszokott, különleges testüket. Jól esne látni az ilyesfajta test reprezentálást, de a diszkomfort-érzetem nem hagyja. Látom, ahogyan a férfi rendező végignézi a nem annak nevezett, de erotikus pillanatokat, mindezt persze azzal a bizonyos egetrengető szomorúsággal. Szeretném, ha ő nem lenne a színpadon. Prűdnek érzem magam. De a képi világ remek képzelőerőről tesz tanúbizonyságot. Szívesen látnám ezt inkább fotókiállításon.

Mindent összevetve, a második napon is sikerült a lelkesedésemet és a kíváncsiságomat fenntartani. 

Folytatjuk