MEGOSZTOM

TESZT fesztiválnapló 2022/2.

A Temesvári Csiky Gergely Színház két év kényszerszünet után megrendezi a 13. Temesvári Eurórégiós Színházi Találkozót, közismert nevén a TESZT-et. Tíz országból érkeznek előadások, jeles alkotók, világot körbejárt produkciók mutatkoznak be május 22. és 29. között a Bega-parti városban. Az idei TESZT a színház-közönség / előadó-néző viszonyok újrafogalmazására, újraközelítésére fókuszál, a jel- és hívószava a találkozás. Simon Judit fesztiválnaplójának második része.

A TESZT második napján nem volt időnk unatkozni. Beszélgetni is inkább éjfél után. A délelőttök elvileg szabadok, de én naplót írok és a többi újságíró kolléga is dolgozik.

Zsuzsával, a rádiós kolléga- és barátnővel ebéd után loptunk kis időt és shoppingoltunk egy jót. Nagyon örülök az új, nyári, színes szerzeményeknek, csak a pénztárcám nyögése zavar olykor. Sütött a nap, de túl meleg nem volt, hétfőn már a város sem nyüzsgött annyira, mint vasárnap.

A színházban és környékén minimum négy nyelven folyik a szó, nagyon hiányzott már ez a kavalkád, a nyitottság és derű, ami jellemzi a temesvári színházi találkozót.

A helyi független színház, az Unfold Motion Egyesület produkcióját mutatták be a katonai laktanya udvarán. Hogy mennyire laktanya még, azt nem tudom, nem annak tűnt, egy nem túl gondozott udvaron babzsákok várták a nézőket. Egyik pesti kolléganőnek és nekem a Csiky Gergely Színház fiatal színésze elővarázsolt két széket, hogy majd fel is tudjunk állni, ha már leültünk. 

A Je suis Giselle a klasszikus balett újra- és továbbgondolása kívánt lenni több-kevesebb sikerrel, de láthatóan sok, az előadást megelőző munkával. Kortárs tánc, három jó mozgású fiatal. Az esti szakmai beszélgetésen megtudtam, hogy ez az egyesület az egyetlen, amely a kortárstáncot, balettet műveli. 

Könyvbemutató következett a színház előcsarnokában. A kötet címe Az ember tragédiája, Visky András író, dramaturg szerkesztette. Temesváron Silviu Purcărete állította színpadra Madách művét, Visky András jegyzi a az előadás dramaturgiáját. A rendkívüli előadás keletkezését dokumentálja a könyv, ami sokkal többet mond el, mutat meg fotókon az előadásról és az alkotókról, mint a szokványos rendezői albumok. A bemutatón Visky András, Mátyus Melinda és Balázs Attila, színész, igazgató elmondták, hogy a dramaturg részletes próbanaplóján kívül a kötet tartalmazza Mátyus előadás-leírását, a rendező rajzait, illetve a Demeter Kata készítette Pucarete breviáriumot, a róla szóló, George Banu írta portréesszét. Továbbá a fotók segítségével betekintést nyújt a próbafolyamatba, az öltözőkbe, a dramaturg és rendező munkabeszélgetéseibe. Visky elmondta: nem titkolt szándékuk, hogy egyetemisták is haszonnal forgathassák színházi – színháztörténeti tanulmányaikhoz. 

Este, a nagyteremben Az ember, aki csak azt tudta mondani, amit olvasott című előadást a filmrendező Adrian Sitaru írta és állította színpadra. Ezzel az előadással múltam van, amit a végén megtagadtam.

Az az igazság, nem volt nagy kedvem megnézni, láttam ugyanis online és akkor nagyon nem tetszett. Mondtm is pár ismerősnek, többek között Zsoltnak, a komámnak, aki játszik is benne. Ő beszélt rá, hogy nézzem meg mégis az előadást élőben is, mert akkor tényleg tudok véleményt alkotni. Köszönöm neki, igaza volt. Ismét rájöttem, hogy az online színházi közvetítéssel, bármennyi kamera, bármilyen tehetséges filmes biztosítja a közvetítés minőségét, mégiscsak azt látom és abból a szögből, amit mutatnak nekem. Fogalmazhatnék úgy is, hogy a felvételt készítők szemével nézek. 

Most pedig a saját szememmel néztem, fülemmel hallottam és bizony nagyon megváltozott a véleményem. 

Mi nézők, a szoba – talán ebédlő – nagy ablakain át figyeljük a családot. Négy testvér. Filozofálnak életről, halálról, lelkiismeretről, szabad akaratról és annak hiányáról, valamint az abortuszról, azaz kinek joga, ha joga egyáltalán eldönteni a gyermek vállalását. Nekem kicsit konyhafilozófiaként jön le a beszélgetés, még akkor sem ugrom ki a bőrömből, amikor a rendező szakos öccs a vizsgafilmjének szereplőivé tenné az aszatalt körül ülőket. A díszlet felső része vetítőtővászon, ahol más szögből, pontosabban hátulról veszi a kamera a szereplőket, ekkor látjuk azoknak a színészeknek az arcát, akik háttal ülnek a nézőtérnek. A kameramann, a stáb az ajtóban, illetve az „udvaron állnak, mozognak”, nincsenek elrejtve. Real time-ban közvetítenek. Eldönthettem, hogy színházat vagy filmet nézek. Én hol ezt néztem, hol azt, annak függvényében, melyik színész beszélt. Megérkezik a ház tulajdonosa, aki visszanyerte a bíróságon az ingatlant és kiderül, a testvérek bérlők, a nőgyógyász apjuk valamikor 89 előtt feljelentette a nő anyját, mert abortuszra ment hozzá. Körvonalazódni kezd, hogy az egyik testvér miért nem képes szabadon beszélni, és miért tudja mégis megtanulni a „szeretlek” szót. Kezd kiderülni, mitől frusztált, enervált az egyik lány, miért a bigott vallásosságban keres menedéket a másik, és miért a családjával készítené el a filmjét a kisebbik fiú. A tulajdonost leütik és a társalgási dráma átcsap bohózatba, amikor a színészettel, a színészekkel kapcsolatos kérdések fogalmazódnak meg, immár nem a színpadon, szóban, hanem bennem, a nézőben. Mikor léphet ki a színész a szerepéből? Lehet-e „civil” a színpadon? Mikor ő valójában, és mikor, hogyan azonosul a szerepével? Pompás színház a színházban jelenetek követik egymást, a társulat igazgatója is megjelenik, jól letolja a filmeseket, amiért hátulról veszik a jeleneteket, és véget akar venni az előadásnak. Igen, színházban vagyunk, amit látunk, az játék, így tessék nézni, ja persze, hogy problémákat jelenít meg, ez a dolga. 

Sajnos az előadásnak ezzel még nem lett vége, de nem baj, a hibái és inkonzekvenciái ellenére is élveztem, csak az elején unatkoztam egy picikét. 

A Kovács András Bálint budapesti színikritikus vezette szakmai beszélgetésen kiderült, hogy a csak olvasni tudás ritka, de létező betegség. 

Alig ért véget a temesváriak előadása máris indultunk megmászni a három emeletet, ami legalább öt átlagosnak felel meg, hogy a Festőműhelyben megnézzük a Bitolai Nemzeti Színház előadását. Megjegyzem, a kardiológusom tapsolna örömében, hogy naponta legalább egyszer megmászok ennyi lépcsőt. 

A macedóniaiak Urbán András rendezésében mutatták be a History of Motherfuckers című előadást. A műsorfüzetben anyaszomorítónak fordították a cím második szavát, lehet, hogy szótárban is így jelenik meg, de nem pontosan ezt jelenti, úgyhogy én inkább nem írom le a magyar változatot, nehogy káromkodásnak tekintse a facebook, amikor megosztjuk ezt a szöveget.

Az alap Shakespeare Coriolanus című tragédiája, amit és akit Urbán szerint senki nem szeret. Lehet valami igaza, nagyon ritkán kerül színre. Persze az angol dráma csak ürügy, hogy az alkotók a demokráciáról és annak hiányáról, az autokráciáról, a népről, a politikusokról, a hatalom birtokosairól, a háborúkról, elnyomásról beszéljenek harsányan, szóban és dalban, látványosan és hatásosan. Kemény politikai és politikus színház emberi jogokról, embertelen hatalomról. Urbán színháza, az alapszövegtől függetlenül mindig mai Kelet- és Közép-Európáról szól, mai hatalmasokról, a manipulációról, igénytelenségről. Minden túlzás, s a néha szerintem fölösleges ismétlések ellenére nekem tetszett az előadás. Hatását pedig bizonyítja, hogy utána sokan és sokat beszéltünk, vitatkoztunk róla, ami számomra arra a következtetésre jutott, hogy mindnyájan meg vagyunk…, nem mondom ki, pedig ki kellene.