Áprilisban van a magyar költészet napja és a magyar nyelv hete is. A kultúra működésének két könnyen érzékelhető aspektusa: a nyelv és az irodalom. Ez adja apropóját jelen tandemezésünknek. Meg hát az is, hogy Veszprém, illetve Temesvár magyar kulturális vonatkozásai megkérdőjelezhetetlenek. De vajon így van-e az Európa Kulturális Főváros program keretén belül is? Mi, itt élők, magánemberként, kutatóként, értelmiségiként hogyan látjuk ezt a programot a magunk városára vonatkoztatva? Vajon mit jelent ez a rendezvénysorozat a többségi magyar, és mit a kisebbségi magyar kutató számára?
(Dr. Sebestyén József – Veszprém)
Talán nem közismert, hogy az Európa Kulturális Fővárosa (EKF) címet mintegy három évtizede alapították Melina Mercouri görög kulturális miniszter javaslatára. Az esemény azóta az EU-s kultúrpolitika kiemelt „termékének” számít azzal együtt, hogy − a kultúra igen tág jelentés- és valóságmezeje miatt − az egyes EKF-címekhez kapcsolódó seregszemlék markáns fókuszeltolódást mutatnak. Hiszen a kultúra fogalma − amellett, hogy értelmezését nemzeti, vallási, művészeti, geopolitikai, társadalmi és szociológiai kontextusok határozzák meg − olyannyira nem konstans, hogy nemzedékről nemzedékre, korról korra változik. Egyszerre diakrón és szinkrón, egyetemes és lokális, kollektív és individuális. Az is jelentős szórást mutat, amit a fogalom egy adott nemzetközösségben vagy azonos kultúrkörben az egyes társadalmi csoportok szintjén képvisel.
Éppen ezért szerzőtársam témafelvetése − Temesvár és Veszprém mint kulturális főváros az értelmiségi, a kutató, a magánember megélésében − egy szubjektív, de szándékaim szerint mégis tényszerű megközelítését tudja adni a két város EKF-es ’összekapcsolhatósági vizsgálatának’ egy olyan komplex etnokulturális térben, amelyet a Kárpát-medencében a 20. század elején létrejött nemzetállamok formáltak.
Írásomat egyetlen kérdésre építem: van-e/lehet-e össznemzeti kulturális összekapcsolódása Veszprém és Temesvár magyarságának az EKF-programokban?
A tárgyilagos válasz érdekében találnunk kell Temesvárt és Veszprémet összekapcsoló kulturális gyökereket és értékeket. Ehhez vissza kell utaznunk a történelem időtengelyének azon pontjára, ahol a két város és térség azonos geopolitikai térben tudott fejlődni. A választásom 1913-ra esett, amikor az utolsó olyan helységnévtár született, amely a történelmi Magyarország teljes egészét vette lajstromba.
Temes vármegye székhelyeként Temesvár ’törvényhatósági jogú városi’ ranggal rendelkezett. Veszprém mint Veszprém vármegye székhelye – lényegesen kisebb településként – ’rendezett tanácsú város’ volt. Szentendrei Győző A Szent Korona városai című képeslap-gyűjteménye is, – amelynek hátlapján Temesvár egy részlete látható – megemlíti a jól ismert ipartörténeti tényt, hogy a bánáti főváros, mint az ország egyik legurbánusabb nagyvárosa elsőként vezette be a közvilágítást. Az 1912-ben átadott Lloyd-palota a napjainkban 300 ezres lélekszámot meghaladó eurorégiós központnak igazi közép-európai nagyvárosi képet kölcsönzött már a 20. század elején is.
Ami Veszprémet illeti – a királynék és Magyarország legrégebbi alapítású városaként – gazdasági és kulturális megtorpanás jellemezte, és 60 éves lemaradást könyvelhetett el a bánáti fővárossal szemben. Bár méretei, gazdasági és térségi súlya jelentősen elmaradt ’Kisbécs’ adottságaitól, diakrón összevetésben több mindenben megelőzte ’EKF-testvérét’, hiszen a történelmi Magyarország első egyetemi rangú felsőoktatási intézményének otthont adó városa és első püspöki székhelye. Temesvár előbb büszkélkedhetett színházzal, négy állami egyetemével pedig azóta európai léptékben jegyzett egyetemi várossá avanzsált.
Ha közös pontokat, interetnikai kulturális összekapcsolódást keresünk az időtengelyünkön, Temesváron nemcsak Liszt Ferenc, hanem – Johannes Brahms és Johann Strauss mellett – George Enescu is fellépett. Mindkét városnak van a 18. században megépített Szentháromság-oszlopa.
Visszatérve a jelenbe, a metszéspontokat a zene és a fesztiválok jelentik, hiszen Veszprém, alig több mint 60 ezres lélekszámával, egyre érezhetőbb regionális kulturális centrumszerepet tölt be. Az UNESCO zene városa címének birtokosaként négy nagy kulturális és zenei fesztivállal, tizenegy kisebb, sport- és borászati, gasztronómiai fesztivállal, hét múzeummal és állandó kiállítással mutatkozik be.
Ha a két EKF mérlegét néhány mondatba sűrítve kellene felállítanom, azt mondanám, hogy míg Temesvárnak elsősorban a kulturális intézményei, addig Veszprémnek inkább a kulturális rendezvényei kovácsolnak némi előnyt a másikkal szemben. Ezek az erősségek, azonban amennyire megkülönböztetik, legalább ugyanolyan mértékben össze is kötik a két fővárost, hiszen Temesvár is büszkélkedhet több évtizedes múltú művészeti, ifjúsági és diákrendezvényekkel, filmes és népzenei fesztiválokkal, mint ahogy Veszprémben is láthatunk meggyőző számú kulturális intézményi bázist.
Ami számomra – dévai születésű és veszprémi–balatonfüredi polgárként élő magyar számára – össznemzeti kulturális összekapcsolódást jelent, az a temesvári nyitórendezvény szimbolikus székhelye, a román, a magyar és a német színházi társulatnak is otthont adó „kultúrpalota”. Temesvár – a szabadság városaként – nemcsak 1913-ban volt multikulturális szellemi (és ipari) központ, hanem ma is tökéletes példája soketnikumú közösségek értékteremtő együttélésének. De az első magyar várost építő, bajor nemzetiségű Boldog Gizella személye is ugyanezt az értékteremtő, közös építkezést állítja elénk példaként.
A büszkeség mellett hiányérzete is van egy erdélyi–anyaországi, kettős identitású keresztény magyar értelmiséginek, ami abból fakad, hogy a két EKF-város között nem érzékelhető a kulturális kapcsolatfelvétel, a kulturális nyitás, a közös program- és rendezvényszervezés igénye.
Mégis hiszem, hogy ebben az összetett kulturális közegben sajátosan kozmopolita, mégis jellegzetesen nemzeti, ugyanakkor dominánsan lokális koncentrálódást tapasztalhatunk meg pannóniai és bánsági magyarként, polgárként egyaránt. Hiszem, hogy ugyanez elmondható a román, a német, a szerb, a horvát, a bolgár ajkú uniós polgártársainkról is. De ahhoz el kell látogatnunk egymás városába, még akkor is, ha arra a két EKF nem ösztönöz.
(Magyari Sára – Temesvár)
Már nagyon vártam, hogy Temesvárom kulturális főváros legyen. Évek óta készült a város, készültem én is. 2017-ben vezettem egy csoportos kutatást a Magyar Tudományos Akadémia Domus szülőföldi ösztöndíj pályázat támogatásával, melynek témája Temesvár vélt vagy valódi multikulturalitása volt, hiszen az EKP-projekt egyik kulcsszava a város sokat emlegetett többnyelvűsége és többkultúrájúsága. Akkori eredményeink is bizonyították: látványában multikulturális jegyeket mutat, de a mindennapokban két kultúra él egymással párhuzamosan. Dominánsan a román, szórványosan a magyar. A kettő között pedig nincs valódi átjárás, valóságos kapcsolat.
2021-ben kellett volna kezdődnie a programsorozatnak, de a járványhelyzetre való tekintettel elhalasztották, így az idén lettünk kulturális főváros. Talán túlságosan is vártam ezt az évet. Talán az elmúlt években többet változott a világ, mint gondoltam volna. Talán a projektet vezető csapat nem elég felkészült. Talán nem megfelelő végzettségűek. Talán kényszerhelyzetben vannak. Talán? Talán!
Kutatóként is, magánemberként is rosszul érintett, mikor a program hivatalos honlapján (timisoara2023.eu) – még januárban – igen helytelen magyarsággal jelentek meg szövegek. És hiányos történelmi információkkal. Mire eljött a hivatalos megnyitó (február 17–19.), már csak kétnyelvű lett az oldal: román és angol. Itt élőként különösen felkaptam a fejem azon szövegre a honlapon, mely szerint örvendenek a szervezők, hogy Temesvár megértette, a multikulturalitás nemcsak nemzeti és vallási kisebbségeket jelent. Nem fejtik ki, vajon még mire, kikre gondolnak. Ebben az összefüggésben viszont értem, miért csak kétnyelvű a hivatalos oldal. A multikulturalitás a Romániai Magyar Lexikon meghatározása alapján azt jelenti, hogy el kell ismerni a nem domináns kultúrák létét is, deklarálni kell ezek egyenlőségét a domináns kultúrával, továbbá lehetővé kell tenni a nem domináns kultúra jelenlétét, tükröződését a nyilvános térben, például a nyelvhasználat, vallásgyakorlás, szokásmegélés által. Mindezek függvényében úgy tűnik, hogy a multikulturalitás normatív jellegű: az együttélés minimuma kell(ene), hogy legyen.
A másik kulcsfogalom, amire építették a pályázatot: a fény motívuma. A mottóban is ezt találjuk: Shine your light – Light up your city! (Ragyogjon a fényed – világítsd meg városod!) A fény motívuma szó szerint és átvitt értelemben is kapcsolható a városhoz: 1855-ben, a monarchiában először itt indult be az utcai gázvilágítás, majd Temesváron kapcsolták fel először az elektromos közvilágítást 1884-ben. Gyakran nevezik a várost a legek városának: itt kezdték meg az ország első hajózható csatornájának, a Béga-csatornának építését (1828), Bolyai János itt jelentette be elsőnek a világon a nem euklidészi geometria felfedezését (1823), s 1989-ben innen pattant ki a politikai változások szikrája is.
A fény, mint emberi szemmel látható sugárzás, energia jelentésű elsődlegesen, átvitt értelemben viszont a tudás, az élet, a megismerés, az igazság, a szellemi tevékenységek, értékek jelképe. Izgalmas kérdés, hogy Temesvár a kulturális főváros programban hogyan jeleníti meg, hogyan értelmezi a multikulturalitást és a fényt. Az elsőre már kaptunk egy lehetséges választ a hivatalos honlapon. A második kulcsszó viszont érdekes megvalósításokat mutat – egyelőre.
Ki kell mondanunk, manapság a város elsődlegesen műszaki, technikai, informatikai tudásáról ismert. A látvány fontos szerepet kapott a programsorozatban, bravúrosak a fényjátékok, izgalmasak a megvilágított épületek, a fénylő utcák, a drónok használata. Valóban szemet gyönyörködtető.
Ugyanakkor – visszatérve a multikulturalitáshoz – egyre több magyar szervezet vezetőjétől hallom, hogy a magyar vonatkozású programok kevésbé vannak jelen, többen panaszkodtak a finanszírozások átláthatatlanságára, illetve az elutasított támogatásokra. A helyi közösség vezetői szerettek volna egy Székely László kiállítást szervezni. Székely László Temesvár főépítésze volt a múlt század elején, a mai központi városkép még mindig az ő munkáját dicséri. Érthetetlen, hogy egy ilyen témájú projektet miért utasítottak el.
Kutatóként talán most érzem először a térvesztés fájdalmát. Nem vagyok az a kisebbségi nyavalygó típus. Kós Károly szavaival, az ahogy lehet magatartása jellemző inkább rám, de azt tapasztalom, hogy a kulturális főváros program mégis rávilágít arra: itt, most nincs túl sok helyünk. Inkább nehéz szívvel járom mostanság a várost. Sokszor kiábrándultan jövök el egy-egy eseményről. Annak viszont örülök, hogy az idelátogatók ezt nem nagyon veszik észre.
Szép ez a város. Sokszínű. Többszempontú. Csalogató. Nyitott és nyugatias. Ha kell, fénylik, ha kell, árnyékos. Van, amikor melegít és van, amikor megperzsel. De néha úgy érzem, ez már nem a mi Temesvárunk…
