MEGOSZTOM

Interferenciák, fesztiválnapló 6.

Félelem\Remény alcímmel négy év kényszerszünet után, november 18. és 27. között zajlik a 8. Interferenciák nemzetközi színházi fesztivál Kolozsváron. Idén tizenegy ország tizennégy társulata mutat be előadást három helyszínen. Délelőttönként a TIFF-házban beszélgetünk az előző napi előadásokról, valamint új, színházi vonatkozású könyveket mutatnak be. Simon Judit újabb fesztiválnaplójának hatodik része.

Az Interferenciák fesztiválokon mindig vannak csemegék, különlegességek, olyan előadások, amelyekért sok száz kilométer kellene utazni, hogy tájaink színházszeretői megnézhessék. Azok, akik eljutnak, lelkesen mesélnek róluk, a világjárvány idején volt szerencsém látni néhány ilyet, persze online. (Visszasírom az időt, amikor ingyen vagy kevés pénzért, pizsamában „ültem” a világ nagy színházaiban, nézhettem nagyszerű előadásokat.)

Az idei Interferenciák csemegéje Cristoph Marthaler Nincs ötletem (Acunee idee), a svájci Théâtre Vidy-Lausanne előadása. Az Ibsen-díjas svájci rendező, zeneszerző (aki sosem állított színpadra Ibsen-drámát, de sok minden mást igen, többek között operát is rendezett) munkásságából doktorátusokat írtak, elemzéseket, igyekeztek megfejteni a színházának a titkát. A megfejtésre nem vállalkozom, felvételről láttam egy produkcióját és most a Nincs ötletem előadást, ami messze nem elég ahhoz, hogy a munkásságáról értekezzek. (Aki kíváncsi rá, annak ajánlom, a színház.net-en 1918 vele készült interjút, de a Wikipédia is felsorolja a rendezéseit). Megkísérlek írni a fesztiválon bemutatott előadásról, ami teljesen elbűvölt.

A Nincs ötletemről a párizsi színházi seregszemle beharangozójában ezt írták: „Hogyan kezdjük el megvizsgálni a hiány jelenségeit? Fogalmam sincs, feleli Christoph Marthaler, aki azonban a színész Graham Valentine és a csellóművész Martin Zeller humoros, elragadó előadásában bebizonyítja, hogy van néhány szava a témáról, bármenyire is kitér válasz elől. Ott kell lennie. Egyértelműen. De valami furcsa oknál fogva nincs ott. Egy szóról, egy információról, egy lényeges részletről, vagy valami másról, vagy bármiről kiderülhet? Ki tudja? Valójában sokféle formát és méretet ölthet. Időnként szótlanul hagy minket. Képzeljünk el például egy színészt, aki elfelejtette a szövegét. Vagy egy előadó, aki elveszíti az előadásának a fonalát. A hiányoknak szokásuk lesben állni minden sarkon. És gyakran észre sem vesszük őket. Ezek nyomán Christoph Marthaler levonja a következtetést: a hiányérzet olyan széles körben elterjedt és visszatérő jelenség, ami nem engedi magát könnyen megragadni, ezért óvatosan kell kezelnünk. Ez a legújabb produkció pontosan ezt tűzte ki célul. Hosszú távú munkatársával, Graham Valentine-nal utánajárnak a hiány okozta rés eredetének, felteszik maguknak a kérdést, hogy számszerűen vagy elszigetelten jelenik-e meg, szaglás- és ízérzékelési vizsgálatokat végeznek, és megvizsgálják annak örökletes jellemzőit. Vizsgálataik során minden lehetséges nyelvet és regisztert felhasználnak. És persze a zenét, Martin Zeller játékával csellón és viola da gambán.”

A színpadon fehér falak, barna ajtók, egyik üveges, a rendezői balon üres „szoba” a háttérben egy fűtőtesttel, itt a zenész játszik a hangszerein. A férfi ki- be jár az ajtókon, egyik előtt próbál valakit meggyőzni, hogy engedje kirabolni magát, a postaládát igyekszik ügyetlenül kinyitni, a játék többször ismétlődik, mintha zenei hang lenne, bemegy a szomszédhoz kölcsönkérni főzéshez valót. Minden tárgynak, cselekménynek szerepe lesz a későbbiekben – Csehov jut eszembe, akinél, ha az első felvonásban megjelenik a pisztoly, az utolsóban elsütik, de persze semmi köze ennek az előadásnak az orosz íróhoz. Sokkal közelebb áll az abszurdhoz vagy a dadaizmushoz, illetve önmagához. Humor és líra, kifejező csendek, vicces jelentek, zenei humor, halandzsa szónoklatok, egy vers a múlt század közepéről (vagy nem is akkorról), lassú mozdulatok, magány. Hiányérzet valami miatt, ami történhetett múltban vagy meg sem történt. Korkép napjaink Európájáról.

Mi marad az életünkben, mi ömlik ránk, mit őrzünk meg magunknak mindenáron?

A falon elhelyezett postaládából elkezdenek hullani a bibliák, igaziak vagy éppen egy gasztro- vagy más bibliának nevezett könyvformájú akármik. A férfi beleolvas egyikbe-másikba, érzem, az igazit keresi.

Később reklámújságok, szórólapok ömlenek a postládából, és még ezekben is keresi a szépséget, az értelmeset. Amikor valamit talál, megtanulja mondani, hátha így értéket nyert. A zenész szomszédjával osztja meg a gondolatait, talán kettesben oldódik a magány, de nem. Még a kommunikáció sem működik. Elvesznek, értelmetlenné válnak a szavak. Humoros és döbbenetes az angol nyelvű szónoklat, ami lehet a fűtőtest javítását leíró szöveg, de az ismétlődésekből ítélve inkább politikai szónoklat. Politikai halandzsa, blabla. Ismétlésekkel, hogy beépüljön a tudatokba, hogy manipuláljon. Én is kezdem ismételni, próbálom memorizálni. Állj, színházban vagyok, előadást nézek, de nem tudok szabadulni, nem tudok „lejönni” a színpadról. Amikor húzza hevederekkel a fotelt, hogy leülhessen gondolkodni, olvasni szívszorító. Meg vicces.

Az egész előadás vicces és szívszorító. És szép. Igazából esztétikai színház. Megkomponált, finom, elegáns, kegyetlenül igaz.

A zene, a mozgás, a szó harmóniája.  A hiány, a magány, a keresés szimfóniája. Egyszóval Marthaler.

A következő előadás gyökeresen eltér az előbbitől.

Örkény Istvántól a Tóték a Gyulai Várszínház és a Beregszászi Illyés Gyula Nemzeti Színház közös produkciója elérte a nagykorúságot. Vidnyánszky Attila közel húsz ével állította színpadra. Úgy tudom, a mellékszereplők változtak, az Őrnagy, Mariska, Tót maradtak a régiek.

A rendező groteszk bohózatként állította annak idején színpadra, humoros „görög” kórussal. Szűcs Nelli (Mariska) játéka töretlenül friss, nem érződik rajta az idő múlása, süti a rántotthúst és kínálja, sőt osztogatja a közönségnek. A többiek játékán már valamelyest fogott az idő.

Amikor Vidnyánszky színpadra állította, egy nagyon kor- és újszerű előadás volt harsányságában, humorában, üzeneteiben. A rendező a kolozsvári előadás beharangozójában megjegyzi: „A ma problémái nagyrészt ugyanazok, mint a Tóték keletkezésének idején voltak. Örkény alapkérdéseket boncolgat. Az emberi természet nem változik, és az a viszonyrendszer, melyet a darab felvázol, abszolút átültethető a mába. Ez a nagy művek, a klasszikusok sajátja.” Ebből a szempontból érvényes az előadás. Nevetni lehet és átérezni a kisember sorsát.

A darab tartalmát mindenki ismeri, erről tehát ennyit.