id. Pieter Bruegel: Vadászok a hóban, 1565, Szépművészeti Múzeum, Bécs
Tamás Dénes:
A Leopold múzeum után – ahol az előző számban bemutatott Gustav Klimt festményt szemléltük – maradjunk még Bécsben, csak költözzünk át egy másik helyszínre, a sokkal nagyobb és híresebb Szépművészeti Múzeumba. Ha betérünk ide, magunk mögött hagyva a múzeum előtt elterülő hatalmas teret, az ott található régi barokk, monarchikus gőg rekvizitumait, akkor nemcsak a bécsi és az osztrák művészet nagy korszakából meríthetünk mintát, hanem elénk tárulhat az európai festészet két nagy korszaka, a reneszánsz és a barokk, mintaadó műalkotások sokaságán keresztül. Itt egyszerre láthatunk rá Tiziano, Tintoretto, Rubens, Dürer, id. Pieter Bruegel, Jan van Eyck, Vermeer, Rembrandt, Raffaello, Caravaggio, Velazquez műveire, egy olyan vizuális orgia részeként, amely a valamikori nagy festészet hatalmát és erejét mutatja fel nekünk.
Néha meg szoktam magamtól kérdezni, milyen is lehetett egy olyan világban élni, amikor a zene hallgatásához mindenképpen élő zenészekre volt szükség, amikor a képek nem álltak az emberek rendelkezésére, mivel csak a templomokban és nemesi kastélyokban voltak láthatóak? Mit jelenthetett akkor meghallgatni egy nagyzenekari művet, meglátni egy híres festményt? Esztétikai szennyezettségünk előtt milyen lehetett műalkotásokat befogadni? Letaglózó, életre szóló élmény, így tudom elképzelni. A művek aurája még a legteljesebb spektrumban tudott érvényesülni, a művészet valóban magát a világot állította fel, állította elé. Innen akár a művészetvallás kifejezést is tudom érteni. És, ami a legérdekesebb, még egy ilyen átfogó, jelentős, ugyanakkor alaposan megszűrt válogatásból – ilyen a Bécsi Szépművészeti Múzeum állandó kiállítása – is ki tudnak emelkedni művek, amelyek hosszabban állítanak meg bennünket, teljesen lenyűgöznek, magukhoz láncolnak, hogy hosszú percek után egy kicsit másképp hagyjuk el őket, mint ahogy eléjük járultunk.
Igen, vannak a vizuális kultúránknak alapművei.
Ide tartozik számomra idősebb Pieter Bruegel Vadászok a hóban című alkotása. Már témája révén is kiemelkedik a kiállítótér jellegzetes, többnyire vallásos tematikájú festményei közül. Hiányoznak a vallásos keretrendszer jellegzetes figurái róla, de még az allegorizáló, szimbolikus értelmezés fogódzói is legfeljebb részlegesen találhatók meg rajta. A kép nem allegorizál, nem szimbolizál, hanem megmutat. Ezt várom én el egy festménytől. A képi elemek megszerkesztése, a kompozíció révén mutatni meg olyasvalamit, amit másként nem tud feltárulni. Hogy a találkozás, a kapcsolódás már a percepció szintjén létrejöhessen. Ezek a képi elemek úgy irányítják a szemlélődést, hogy általa egy mélyebb összefüggésbe vonódunk bele. Ez az összefüggés valami elemit talál el bennünk, miáltal a kép belénk vésődik, és a legváratlanabb helyeken idéződik fel bennünk.
Igen, ez mind megtörténik Bruegel festményének az esetében.
Van valami letisztultság a festményben, miközben maga a kép számos elemből, részletből tevődik össze, ezért akár túlzsúfoltnak is hathat. Miközben csak arról van szó, pontosan szerkesztett, ez a szerkesztettség pedig sajátosan rendezi az elemek sokaságát. Viszonylag könnyű belépni a kép világába. A bonyodalmak később kezdődnek. Itt is fontos, ami a jó festmények esetében szinte kötelező, az elidőző szemlélődés, mert csak ezáltal tárulnak fel a festmény mélyebb rétegei.
Az első réteg könnyen azonosítható. Kifulladt kutyáik csapatától kísérve, megfáradt vadászok térnek haza. A vadászat sikertelen lehetett, egyetlen tetem, egy róka himbálózik egyikük vállán. Azonban nem egy porta, egy település otthonossága várja őket, a vadászok egy völgybe ereszkednek alá, egy hatalmas tágasságba, ami egyszerre mutat fel emberi és embertelen jegyeket. Emberi a világ, hiszen épületek sora fogadja őket, egyik mellett tűz lobog, talán éppen disznót perzselnek az emberek, a befagyott tavon gyerekek sokasága játszadozik, míg a távolban több település foltja tűnik elő. Ugyanakkor, embertelen is az egész, az elterülő, hófödte táj, a balra elnyúló lezáratlan horizont, meg a meredező, éles sziklák a kép jobb felső sarkában. De ez csak az elmesélhető rész, ami még keveset árul el a festmény igazi vonzerejéről, amit a haldokló természet mélabúja jár át – ahogy a festmény egyik huszadik század eleji interpretátora mondja. Nem biztos, hogy teljesen egyetértünk vele, de hogy erős hangulata van, az biztos, sőt, azt is lehet mondani, ez a hangulat a festmény igazi tette, a hangulat pedig soha nem külsődlegesen járul hozzá egy helyzethez, hanem világfeltáró erővel bír, ahogy Martin Heidegger német filozófus számos művében felmutatta. De hol keressük ennek a hangulatnak a képi eredőjét? Ha röviden akarok fogalmazni: az emberi és az embertelen összefüggésének felmutatásában és arányosításában. Ez fogja egységbe a látványt, ez avatja remekművé ezt az alkotást.
Ami hamar nyilvánvalóvá válik: vezetve vagyunk. A képi elemek meghatározott módon irányítják a tekintetünket. Beléptetnek a képi világba. Kezdetben a vadászok csoportja mellől induló kopasz fák sora irányítja a tekintetünk, ha elindulunk a fák vonalán egy balról jobb irányba tartó átló képződik meg, amelyen ha végigmegyünk, a kép jobb felső sarkában meredező, éles sziklák csoportjára bukkanunk. A megérkező vadászok látványát ehhez a meredező sziklacsoporthoz kapcsolja az átló, amivel egy hangulati egység is létrejön. A vadászat kudarcossága a sziklák sugalmazta veszélyességgel kerül párhuzamba, egyik felerősítve a másikat. A két végpont magaslata átlósan hidalja át a festményt, miközben odalent egy másik átlót is tudunk érzékelni, ami keresztbe metszi az elsőt, ez a jégen játszadozó gyerekek látványától indul és a lapos síkságot követve tart a semmibe, a lezárhatatlanságba. Amikor a festményt nézzük, ezen a hatalmas X-en közlekedik a tekintetünk, elakadva az apró részleteken, mind erre térünk vissza, és lassan érezzük, hogy bevonódunk egy hangulatba. A kép hangulatát a képi elemek által irányított szemlélődés építi fel, az tárja fel a festmény mélyebb értelmét.
De mi lehet ez az értelem?
Milyen utat is járunk be a kép szemlélése révén?
A kietlenből, a kudarcosból haladunk a tágas fele. Láthatjuk, ahogy a kietlen, a kudarcos feloldódik a tágasságban. Nevezhetjük ezt a tágasságot a természet befogadhatatlanságának is, hisz valami olyasmiről van szó, ami meghalad bennünket. Ez a befogadhatatlanság azonban még nem idegen, nem nyugtalanító, akár viszolyogtató, mint amivé évszázadokkal később válik. Mondjuk, Caspar David Friedrich Szerzetes a tengerparton című festményén. Ezen azonban az embernek, akit szintén Martin Heidegger hátborzongatóan otthontalan lénynek nevezett, még van helye a világban. Létezik számára mérték, helyes arány, hogy visszautaljak Botticelli Tavasz című festményére. A megfáradt, kudarcos embert is befogadja a táj. És hiába érezhetjük azt, hogy ez már nincs így, ez rég elmúlt, azóta minden csak bonyolultabb, még áttekinthetetlenebb lett, a festmény a maga időtlenségében tovább sugallja ezt az összefüggést, és lassan, lassan belénk szuggerálja.
Nagyon fontos helyre tenném ezt a festményt az emberiség új templomában.
*
Radics Viktória
Ez az ember mindent tudott a maga korában és a maga koráról.
Nem magában látom ezt a festményt, hanem az életmű többi remekének gyűrűjében és abban a régmúlt korban, a XVI. században. 2019-ben volt szerencsém megtekinteni a nagy bécsi Bruegel-kiállítást (ahol műveinek a fele ki volt állítva), és azóta is Bruegel-forgatagot látok, ha rá gondolok.
A vadászokkal együtt trappolunk a hóban és térünk a völgybe. A három vadász és a kutyafalka vezeti a tekintetet a befagyott tóhoz és tovább, a németalföldi képbe belopott Alpok felé, meg aztán a másik irányba, a szomszéd falu és a lapály felé. A tekintet be fogja járni körkörösen az egész nagyméretű festményt, hogy majd a madarakkal is repüljön. Bruegel legtöbb nagyméretű festménye a tekintet ilyen körözését teszi lehetővé; itt is, ott is megállapodunk, elnézünk egy-egy részletet, és megyünk tovább, bejárjuk a kisvilágokat.
Bruegel minden tudott a maga mikrokozmoszáról, jól ismerte a paraszti és a polgári életet is (főként az előbbi érdekelte), ezért állítom, hogy teljes világképpel rendelkezett. Nagyon otthon volt a természetközeli, falusi világban, és fel is tudta mérni, a világszemlélete kritikai volt, vaskos humorral megértővé oldva. Hihetetlen szeme volt, kíméletlenül látott, szatirikusan és realisztikusan. Amikor ma elképedve nézem a festményeit, világ-érzetem támad: hogy az ő számára kerek, teljes és telített volt a világ, ami az otthona volt. Arthur E. Imhof történész „elveszített világokról” ír: számunkra már nem jön így össze a világunk, nem látjuk az összefüggéseket, mint ők, a régiek, és a mikrokozmoszok ma nem illeszkednek be a makrokozmoszba. Bruegel úgy szerkesztette meg a képeit, hogy ebből kitűnik, ő bizony összefüggő komplexitásként élte meg a saját világát. Ezt mi már valamennyien elvesztettük, parcialitásokat, szilánkokat érzékelünk, amiből nem épül fel a nagy egész, és legfeljebb a szobánkban érezzük otthon magunkat. Számunkra a világ inkább olyan, mint egy lelassított robbanás, ezerfelé szétrepül minden. Nem győzöm csodálni, ahogy a nagy Bruegel-festmények zsúfoltsága mégis a koherenciát teszi láthatóvá! Minden embernek megvan a helye, a pozíciója, a relációja az eszközökkel és a többiekkel. Ezt nevezte Ivan Illich „konvivialitásnak”. A Bruegel-festmények zömében az emberek együtt élnek, egymással, az állatokkal, a rekvizítumaikkal, a természettel, a falujukkal. A konvivalitás ebben a mára „elveszített világban” szükségszerű, magától értetődő volt, életelem, -alap. Ez alól is van kivétel, például A mizantróp c. festmény és a Két leláncolt majom a magány szerencsétlenségét ábrázolja, de a nagy remekműveken együtt lélegzik a falu, még ha vannak is kirekesztettek, bolondok, koldusok, betegek, mindennemű különcök – ők is a közösség részei.
Bruegelt nézve visszasírom a konvivialitást, a minden rendű s rangú emberek összetartozását ennek feszültségeivel, ellenségeskedéseivel, harcaival egyetemben. Az emberiség ma már nem tudja megélni a mindennapokban, hogy mi, emberek a természet ölén, a falunkban, a városunkban és a makrokozmoszban együtt vagyunk, összeköttetésben állunk, együtt dolgozunk, alkotunk és rombolunk.
Bruegel, mint ezen a festményen is, rendszerint kiterjeszti a falu világát, ezért csempészte a kép jobb felső sarkába az Alpokat, ezért festett máskor is imaginatív tájképeket, melyben a hazai és az idegen (járt Olaszorországban és hegyes vidékeken) egységet alkot. A természetet ő magába itta, Karel van Mander, aki a kortársa volt, ezt így fejezte ki: „Utazásai közben sok tájképet festett természet után, ezért azt beszélték róla, hogy amikor az Alpokban időzött, minden hegyet és sziklát lenyelt, hogy hazaérkezése után vásznakra és fatáblákra köpje őket”. Ebből az izgalmas megfogalmazásból is kitűnik a testies szemlélet, mely Bruegelre oly jellemző: ő végre, a vallási-metafizikai látásmódot odahagyva, az emberek, a falu testét látta meg éles szemmel. Nem mintha a képzelete tétlen lett volna, sok más festményén tobzódik a szürrealizmus, de nem úgy, ahogy azt a vallás megkívánja. Ez is egy csoda, ahogy nála a realizmus, a groteszk és a szertelen szürrealizmus találkozik.
Ezen a festményen az odaképzelt hegyormokkal együtt is a realizmus győzött, a „kis jégkorszak” egy késő délutánjába csöppenünk – és el sem tudjuk képzelni, hogy hogyan éltek akkor az emberek az éhezés, a hideg, az árvizek, a háborúk és a ragályok szorításában. Bruegel más képein beleshetünk a házakba is, itt a „nyilvánosság” terét látjuk, a közteret, ahol a jégen a gyerekek játszanak és a felnőttek ütik el az időt, télen kevesebb a munka, bár láthatunk tüzelőt hordó kocsit és rőzsét cipelő asszonyt, talán disznóperzselésre készülődő emberkéket is (ámbár sertés nincsen). Az éhséget a zsákmány nélkül (mindössze egy ehetetlen rókával) hazatérő három vadász és a kókadt, sovány kutyák, meg az előtérben látható ványadt bokor érzékelteti. A kudarcot vallott vadászok kullognak, ezzel szemben a falu népe nem hagyja magát leteperni a hideg által. Ez a falu mozgalmas, összetartó, és életet ad a kemény télnek. (A képről árad a hideg levegő.) Miért olyan szép annak a madárnak a röpte a kép jobb oldalán? Azért, mert azt sugallja, hogy mindennek ellenére, a dermedtség ellenére mozgunk, élünk, sőt vigadunk! Én nem „a haldokló természet mélabúját” olvasom le erről a képről, hanem a dermedtségből való kimozdulást. Ha megnézzük a lábnyomokat, érezhetjük a ropogós, roppanós hó fagyát és jégen csúszkálás vígságát is. A túlélést.
Két szomszéd falut is látok a távolban. Ezek az emberek nincsenek egyedül! A közösségi terek Bruegel sok festményén szerepelnek, emberszag, embermeleg van nála majd’ mindenütt. S vele csaták, vérontás, kórság is. A festő éles szemmel és morális attitűddel figyelte meg a társadalmi életet; mint Van Mander írja, az emberek „Mókás Pieter”-nek nevezték, és vigyorogtak a képein, hisz a morál nála humorál. Azért tudtak nevetni a szarkazmusán, mert érezték, hogy a mester velük van, és mindez róluk szól. A Bruegel-festményekről mindenesetre az is látszik, hogy akkortájt jobb humorérzékük volt az embereknek, mint ma.
Imhof írja az említett könyvében, hogy őseink többsége nyolcvan-kilencven százalékban falusi-paraszti világban élt. Következésképp, teszem hozzá, Bruegel képein a saját őseink életébe pillanthatunk bele, csodálkozhatunk el rajta vagy hüledezhetünk akár, és egyszersmind a képzeletviláguk is föltárul. Gazdagabb volt az imaginációjuk, mint a miénk, mondhatom. Ahhoz, hogy valamicskét el tudjuk képzelni az akkori világot, a régvolt mindennapok történészeinek (ilyen Arthur E. Imhof) munkáiba is bele kellene merülni, vagy például Karel van Mander „Hírneves németalföldi és német festők élete” című könyvébe (1604). Nagyon-nagyon más minden, mint ahogy mi élünk és gondolkodunk.
Id. Pieter Breugel fiatalon, a negyvenes éveit taposva hunyt el, mégis mindent tudott addigra életről-halálról. Hát, zseni volt. Én is ott látom az ő festményeit – talán pont ezt, nehéz eldönteni – „az emberiség új templomában”, ahogy oly szépen fogalmaztad. Nemcsak a nagyszerű kompozíciók, a feltáruló gyönyörű tájak és az emberkalandok miatt, hanem mert szédületes érzés belemerülni a múltba. Én meg szeretném ejteni a jelen trónfosztását. Nemcsak a saját múltamból akarnék ezt is, azt is begyűjteni a szívem és az agyam kamráiba, hanem az emberiségéből is.
