MEGOSZTOM

Anyanyelv – apanyelv. Vagy mi a manó?

Februárban van az anyanyelvek napja. Ebben a hónapban arról tandemezünk, hogy a román nyelv, amely nekünk, kisebbségi magyaroknak, nem anyanyelvünk, de nem is igazán idegen nyelv, mit is jelent számunkra, hogyan tanulhatjuk meg. Egyáltalán megtanulható-e iskolai környezetben? Vannak-e jól kidolgozott módszerei, tantervei? S ha mégsem tanulunk meg az ország nyelvén, vajon annak mi lehet az oka? És mi a következménye?

(Tódor Erika Mária)

Egy nyelv közelségét vagy idegenségét nem az oktatási dokumentumokban megjelölt tantárgyi kategória (pl. idegen nyelv) határozza meg, hanem az egyén, a nyelvhasználó és annak viszonya a nyelvekhez. Lényegében az idegenség és a közelség fokozatait az határozza meg, hogy mennyire érezzük magunkat otthon az adott nyelvben, milyen nyelvi funkciók előhívása mentén kapcsolódunk a nyelvhez. Konkrétan, ha a baráti viszonyok, a közvetlen nyelvi környezethez való csatlakozás nyelvéről beszélünk, akkor jóval közelebb áll ez a nyelv az én és a másik közös jelentésélményeinek megéléséhez, viszont amikor az adott nyelv, például a vizsgák, a számonkérés vagy az ügyintézés nyelveként van jelen, akkor más beszédszándékok motiválják nyelvi jelenlétünket, nyelvi megnyilvánulásainkat, így jóval távolabbinak, idegenebbnek élhetjük meg. Kisebbségi létünkből fakadóan a román nyelvhez és kultúrához közünk van, de az, hogy mennyire kerül közel hozzánk, esetleg mennyire engedjük magunkhoz közel, nagymértékben függ nyelvhasználati tapasztalatainktól, a nyelvi szocializációtól, a környezet által megkövetelt nyelvhasználati viszonyrendszertől, és természetesen az egyén tanulási motivációjától.

Az iskolai környezet, a formális oktatás épp annyit tud hozzátenni a román nyelv elsajátítása esetén, mint amennyit az angol, német és más nyelvek esetében hozzátesz. Olyan szervezett tanulási keretet biztosít, ami lehetőséget ad a szókincs fokozatos gazdagítására, a metanyelvi ismeretek tudatosítására, és apró lépésekben elvezet a nyelvi kompetencia gyakoroltatásához. Természetesen a folyamat hatékonysága többtényezős, nagymértékben függ a tanítás minőségétől, a tanárok felkészültségétől, a tartalmi kínálat sajátosságától, az értékelés módjától, a mindennapi tanórai élményektől és még sok hasonló tényezőtől. A mi oktatási rendszerünkben bizony ezen a téren számos keserűség, frusztráció gyűlt fel az idők során, a változtatások – nevezhetjük őket reformoknak akár, bár nem kimondottan azok – lassan „kapnak életmagra” az amúgy is állandó hezitálás közepette működő oktatási rendszerünkben. A koherencia fenntartása nagy kihívás határozott értékrend hiányában. Az elmúlt tíz évben voltak azonban olyan fokozatos változások a román nyelv oktatása terén, amelyek a diák- és beszédközpontúbb tartalmi kínálat irányába nagy lépést jelentettek. Természetesen a szabályozásoktól a gyakorlati alkalmazásig hosszú út vezet, hiszen az alkalmazás hatékonyságát a tankönyvek, a segédeszközök, valamint a tanárok továbbképzésének hiányosságai, és a digitális térváltás is nagymértékben megnehezítette. Ennek következtében, sajnos van olyan oktatási szint – a jelenlegi 9. osztályos generációra gondolok – akiket én „reformgenerációnak” nevezek, mert az ő iskolai pályájukat a reformfolyamatok bizonytalanságai, a megkésett vagy meg nem jelent tankönyvek hiánya jellemezte, nemcsak a román nyelv és irodalom, hanem más tantárgyak esetében is. Az online oktatásban részesülők pedig az osztálytermi megértés lehetőségét is csak részben kapták meg. Összességében azt láthatjuk, hogy a forma nem elég, életet kell adni annak!

És mégis, mire jó a román nyelv ismerete?! A fiatal generáció esetében egyszerűsítési stratégia észlelhető a nyelvek előhívásában, és ezért megfigyelhető, hogy az angol nyelvet választják a román nyelvű kortársakkal való kommunikációban is, aminek nem kimondottan a cool-ság a mozgatója, ők inkább egy olyan semleges nyelvi kódot választanak, amely egyformán idegen mindenkinek (a szakirodalomban hyperlingualism kifejezésként jelenik meg Kelly-Holmes szerzőpárosnál 2019-ben). A román nyelv ismeretének hiánya azonban elvesz valamit az otthonosság biztonságérzetéből, a megmutatkozás lehetőségéből, korlátozza azt a megismerési dinamikát, aminek köszönhetően önmagunk lehetünk a másik „árnyékában” is, miközben kisebbségi specifikumainkat nagyban meghatározza a többségi nyelvi környezet. Ezekkel vannak, akik nem szívesen szembesülnek, bár mindezek felismerése közelebb vinne önmagunkhoz. 

(Magyari Sára)

Hol vagyunk már attól az anyanyelvfogalomtól, amelyet Apáczai honosított meg a magyarban: „az anyjok tejével szopott nyelv”?! Környezetemben sok a nyelvileg vegyes házasság. Ha a szülők tudatosan nevelik gyermeküket, akkor az mindkét nyelvet jól ismeri, úgymond balansz kétnyelvűvé válik. Ilyen esetben melyik az anyanyelve, és a másik nyelv mi a manó? Ha az anyjától tanult nyelv az anyanyelv, akkor az apától tanult az apanyelv. Ez így logikus. Van olyan tudományterület, ahol használjuk is ezt a fogalmat. De az anyanyelvűség meghatározása ennél komplexebb: négyes összetevőjű – amúgy ezt a négy szempontot használhatjuk a világ sok dolgának valós meghatározásában, s így elkerülhető a szubjektivitás. Az anyanyelv meghatározásában fontos (1) az azonosulás: az egyén mely nyelvet tartja anyanyelvének. A következő szempont (2) az azonosítás: a körülötte lévők mely nyelvvel azonosítják őt kommunikációs megnyilvánulásai alapján. Ezt követi (3) a kompetencia-működtetés: melyik nyelven fejezi ki a legkönnyebben és legérthetőbben magát az ember, illetve (4) a kompetencia-megszerzés: melyik az a nyelv, amelyiken a legkönnyebben tud tanulni, fejlődni az egyén. Ha ezt a négy szempontot érvényesíteni tudjuk, azonnal eldől, kinek melyik az anyanyelve, hány nyelvet beszél anyanyelvi szinten, és az is, hogy kétnyelvű-e (ez a terminus nem két nyelv alapos ismeretét jelenti, hanem két vagy több nyelvét is) vagy valójában félnyelvű – azaz egyik nyelvet sem ismeri, nem használja magas szinten. A valóságban egyre több félnyelvű ember van körülöttünk. Ennek egyik oka, hogy a vegyes házasságban nem tudatos a szülők részéről a két nyelv átadása; másrészt a kisebbségi helyzet is felerősíti ezt a jelenséget, főként, ha egynyelvű család csemetéje kerül másnyelvű tanintézménybe, és nem fordítanak kellő figyelmet a két nyelv egymást kiegészítő, támogató elsajátítására; harmadrészt az infokommunikációs technológiák (IKT-eszközök) dominanciája.

Ha a kisebbségi létünkre gondolunk, akkor a vélt vagy valós anyanyelvünk mellett (fölött, alatt) megjelenik a másik nyelv is. Amely az ország nyelve. A hivatalos nyelv. Iskolában kötelező a tanulása. A felnőtt létünk boldogulása, sikeressége, az önérvényesítés múlik azon, hogy milyen szinten beszéljük ezt a nyelvet. Ezt nevezem én hazanyelvnek. A hazám nyelve. Minden ideológiától mentesen: az otthonom nyelve ez, a kinti környezeté, a szomszédoké, az ügyintézésé. Mert kint másképp beszélnek. Ebben a kettős helyzetben ott van az ember, aki társas lény, aki döntéseit főleg érzelmi alapon hozza meg. Ma már tudjuk, hogy a legtöbb döntésünk érzelmi motiváltságú, és nem értelmi alapú. Ráadásul az ember bizonyos bináris oppozíciók mentén észleli a világot, de így működik a társadalom, az egyéni és csoportos világlátás is. Ez azt jeleni, hogy az ember mentálisan megteremt egy olyan valóságot, mely egymást kiegészítő ellentétpárokon alapszik: azaz sarkítva a környezete jó–rossz, szép–csúnya, mienk–idegen stb. A pozitív értékek mindig a mi csoportjába tartoznak, így tehát az, ami a miénk, az jó, szép, értékes, ami pedig az ők csoportjába tartozik, az negatív értékek mentén szerveződik. Ezt a hozzáállást tapasztalom gyakran a magyar és a román nyelv esetében, pontosabban szembeállításában. Vannak olyan közösségek, ahol nem illik megszólalni románul. Ahol csúnyán néznek rám, ha az üzletben az ország nyelvén kérdezek. A másik oldalról meg gyakran halljuk, hogy az anyanyelven – magyar nyelven való megszólalás okoz sérelmet az egyénnek. Ettől függetlenül én úgy tapasztalom, a román nyelvhez másként is lehet viszonyulni. Az ismerete csak előny. 

Ma azt is gyakran hallom, hogy nem lehet románul jól megtanulni bizonyos régiókban. Mert az utcán nem hallják a nyelvet, azaz nem működik a nyelv természetes elsajátítása, amely főleg a gyermekkora jellemző. Azt is gyakran mondják, az iskola nem tanít meg románul. Érdekes. Mikor én iskolás voltam, elsős korunkban idegen nyelvi módszerekkel tanultuk a románt: más volt a követelményrendszer, más a tankönyv. Csak második osztálytól kezdtünk el írni-olvasni románul, majd harmadiktól zárkóztattak fel a román anyanyelvű követelményekhez. Ez valamikor az 1980-as évek elején volt. Nem tudom, akkor hányan tanultak meg románul, de nekem segített. Én főleg iskolás koromban sajátítottam el a nyelvet, mert sem otthon, sem a közvetlen környezetemben nem volt honnan magamba szívnom. Igaz, sosem tiltottak szüleim a romántól. Sokat olvastam ezen a nyelven is, és rettenetesen sokat szótáraztam. Tízedikben talán az egyetlen voltam, aki elolvasta Sadoveanu Frații Jderi c. majd ezer oldalas regényét – szótározva. Valószínűleg ekkor tanultam meg a nyelvet.

Ma már vannak tantervek, tankönyvek, amelyek a román, mint második nyelv tanítását segítik olyan módszerekkel, ahogyan az idegen nyelveket tanítjuk. Mégis gyakran halljuk, hogy végül – azaz 12 év nyelvtanulás után sem sikerül a román érettségi vagy csak nagyon nehezen.

Érdekes kutatásaink vannak a nyelvelsajátítás témakörében: a nyelvtanulás nemcsak a kognitív (megismerési) szféra eredménye, hanem az érzelmi hozzáállásé (affektív) is. Ha baj van a motivációval, ha valamilyen érzelmi blokk áll fenn egy nyelvvel kapcsolatosan, akkor azt nem tudjuk megtanulni, vagy csak nagyon keservesen. Valami ilyesmi tapasztalható közösségi szinten a románnal kapcsolatosan is. És ez elszomorít. Mert fiataljaink egyre kevésbé törik magukat megtanulni az ország nyelvét. Hamarabb tanulnak meg angolul, németül, olaszul – és mennek is külföldre boldogságot vadászni. Itt egyre kevesebben maradunk. A hazanyelv fogalma teljesen ismeretlen sokak számára itthon. Más ország nyelvét pedig szívesebben beszélik odaát – idegen nyelvként. S nem is veszik észre, hogy gyerekeik számára az anyanyelv szépen lassan más lesz, mint az övéké. Nem az anyjok tejével szopott nyelv, nem is apjuktól tanult, és nem a hazájuké, hanem egy országé, ahol inkább a pénzszerzés nyelvének elsajátítása lesz a lényeg. De vajon az-e a lényeg?

Tódor Erika Mária (1973) tanár a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem csíkszerdai karán. Kutatási területe a kétnyelvűség, nyelvi tájkép, nyelvpedagógia; a magyar diákok számára készített román nyelv és irodalom tantervet kidolgozó bizottság tagja.

H. Varga Gyula emlékére 

(1947–2021)

„Édes lányom, apád Debrecenben van, a Kenézy kórházban (…). Vasárnap este hoztak be, két nehéz nap után kedden-szerdán már intéztem a dolgokat. December 8. még messze van, küldjed a kérdéseket.” – Gyula (2021. november 24.)

Édes lányomnak szólított, pedig nem vagyunk rokonok, én pedig Gyula atyámnak őt. 2014 őszén ismerkedtünk meg Egerben egy szemiotikai konferencián. Ő volt a házigazda, aki a diópálinkájával kényeztetett minket, én meg az „erdélyi nyelvészlány”, aki a Bega-menti gátak jeleivel varázsoltam. Azonnal barátság lett belőle: valami olyan, mint a mentor és a tanítvány között, mint apa és lánya között, mint a többségi és a kisebbségi között. Mindig mellettem, mögöttem, előttem volt. Ha kérdeztem, válaszolt; ha kértem, teljesítette; ha ő kért, én is igyekeztem.

Utolsó kötetem lektorának kértem fel 2021 tavaszán. Örömmel vállalta, és hihetetlen gyorsasággal olvasta, véleményezte, javította, segítette a könyvet. Az ő ajánlásával visszük ma is a könyvbemutatókra.

Tudományos munkássága szerteágazó: nyelvész, kommunikáció-kutató, pedagógus, szemiotikus, oktatásszervező. A nevéhez fűződik a kommunikációs készségfejlesztés, kommunikáció-oktatás; egyetemi tanterveket dolgozott ki a témában, illetve kommunikációtanár mesterszakot hozott létre, mely egyedüliként működött az egri Eszterházy Károly Katolikus Egyetemen. Tanított a besztercebányai Bél Mátyás Egyetemen is 14 évig, segítve a szlovákiai magyar felsőfokú oktatást jelenlétével, munkájával.

A nagytudású szakemberben mégis embersége fogott meg: tisztasága, egyszerűsége. A professzori allűröktől mentes valódi tudós ember, aki elsősorban ember: férfi – férj, apa, nagyapa. Aki mindig szeretettel emlegette a „volt menyasszonyát”, akit bűbájos hölgyként írt le – és aki valójában a felesége volt, gyermekei édesanyja. 

Gyulát mindig ingben, nyakkendőben láttam. Az az igazi, régivágású úriember volt – egyenes derékkal, udvariasan szólva, segítőkészen állva az emberek között. Jókedvű ember volt, derűs életszemlélettel. Nagyon jó érzéke volt ahhoz, hogy akkor bátorítson, mikor a legnagyobb szükség volt rá. Gyakran írt nekem: kitartásra, helytállásra biztatott. Megerősített feladataimban, de figyelmeztetett is – vannak sorsok, amelyeket nem lehet elkerülni, csak kibírni; és vannak helyzetek, amelyekkel nem kell foglalkozni, csak átlépni rajtuk.

Tavaly november végén kértem fel, hogy tandemezzünk egyet januárban. Azonnal igent mondott, bár már kórházban volt. Levelezésünkből kitűnt – készült. De nem sietett, csak rendezte a dolgokat. A szöveget leányának diktálta, így került el hozzám – időben. Még úgy is, akkor is minden mondat a helyén van. „Könnyed, de velős, szakszerű és érthető. Pont ilyet szerettem volna.” – írtam neki november 29-én, utolsó levelemben. Karácsony előtt jött a hír: 2021. december 22-én, 74 éves korában elhunyt.

Aznap elővettem a levelezésünket. Újraolvastam minden sorát. A méltatásaiból újra erőt meríthettem, és megerősített abban a hitemben, hogy vannak még hiteles emberek, akiknek a szavai és tettei összhangban vannak, akik egy kicsit még világítanak, akik mutatják az irányt. Akiknek gondolatai, tanításai, viselkedése itt marad velünk. Velem. Hogy tudjuk, merre is van az irány…

„Már 7 fogadott »gyerekem« van, minden este imádkozom értük. Érted is…” – írta régebben egy Facebook üzenetében. 

Érted is! Én is. Emléked legyen áldott!

Magyari Sára