Az ételkihordó Az ételkihordó körbejárja revírjét, sorra tölti az eléje került vályúkat, madáretetőket. Nem szereti a tél tejlevessel leöntött csúszós útjait, s a kemencenyarakat sem szereti. Ha megkérdik tőle, mi a kedvenc étele, azt feleli, hogy a zabpehely- felfújt, az terheli meg legkevésbé a hátizsákját, plusz nem csorog és nem maszatol. Kuncsaftjai viszont feltehetően más véleményen van- nak, mert mikor mobilon jelzi ne- kik: itt az abrak, s az őzlányok, ri- góasszonyok, elöregedett rókabá- csik az alagsori vackokról, s a sok- emeletes fákon ringó fészkekből eléjárulnak, borjúpörkölt-takarmá- nyuk messzire illatozik. Belek szi- matolnak, agyak korognak, agyarak töprengnek, s az ételkihordó eloldja biciklijét egy szőke bikkfa törzsétől. alumíniumhonvágy a térben az az alumíniummal fedett gazdasági épületsor létezik legkevésbé, ahová sokáig bármikor megtérhettél. akkoriban főleg a kétféle, a mágneses és az elektromos mezők flórájának hiánya zavart. de az alumíniumtól minden kitelik, mondtad, csak a kölcsönös vonzás nem. ott, azok között a valószínűtlen színfalak mögött fogtad meg neki először. hagyta, nem érez semmit, mondta. akkor a két érintő közül az egyik alumíniumból van, mondtad, és hogy te csak a szedéstükörben látod a nőket, s mindig egy másiknak törlesztesz. meg hogy a saját gravitációra a törpecsillagoknak is joguk van. lefolyt róla, mint a vízcseppé dalmahodott pára az ablaküvegen, vagy a fattyúsor a tele oldalról: egy fémfejőszéken szeretkeztetek.
