tétel
a beszéd erőszak. annak, aki
hallja. aki a szavak elől fut.
a csend termében a nyelv az,
ami minden lépésre zeng. a padló.
fehér tér. benne egy ember,
aki nem ragyog.
ha van is rajta kívül bárki –
kontúrtalanul vész el a ragyogásban.
nevezzük ezt szorongattatásnak.
zsugorfólia, kettős természetű, mint
akármelyik határ. átmenteni
a határtalanságot lehet-e? megtartani
a szűkösségben is, mint ritkán, de
rendszeresen etetett vadat.
vagy inkább mint
magyar növénykertben a bambuszerdő,
dadog bele a hantmadár.
haldokolsz, és ez nekem fáj.
megfosztasz attól, amire készülve
visszavontam magam: a szembesítéstől.
hogy egyszer
figyelned kelljen.
nemértésed zaja elzárja füledtől
haragom kussolását.
haldokolsz.
mindketten menekülünk
a tanúságtól. én elbukom.
rejtőszín
1.
türelem kötötte kéz,
a kézben égő mécses.
az ember maga a remény.
mint leopárd a homokban,
az árva város fogságában
kering, talpát rágja por,
forró kövek,
látása a füstnek evése.
a rejtőszín csak lassú
átmenet két semmi közt,
mert ha látnak, ha nem,
a tekintet mérgező levegő.
a leopárd ezért egyszer
belemélyeszti majd fogát
őt tápláló húsba.
aki táplál – engedélyez és megvon.
aki táplál – szólásra nyílt szájba
szór kavicsot.
íze, mint futás közben
a véré.
lehet még futni?
az itt töltött idő gyilkos tétlenség,
öntözött, de szürkülő cédrusliget.
2.
a türelem maga is kéz,
makulátlan és puha.
erősödő szorításában képtelen viasz,
lángot itató sós hullám.
az ember – a remény maga,
és legjobb, ha
nincs remény.
süvölt a csend a
vaskupola-égen.
kioltják egymást
a tüzek.
különböző hasonlatok
hülyének érzem magam amikor
írok régen nem ilyen érzés
volt régen kiszakadt belőlem
ki akart törni mint a só.
most tépni préselni kell a
belülről kulcsra zárt ajtó
résein át
kihasználni a nyelvtorlasz
illékony hiátusát.
ebben a reménytelen helyzetben
hogy nincs merre forduljak
mert lyukas zsákból nem találok ki
nem
legyen mondjuk halászháló
merítőháló
nem
leginkább rákcsapda hogy
kilátok és kiférnék
kulcsra tárt ajtó
valahogy mégsem – hát így.
