Meghaltál, barátom, mégis, pedig mondtam, hogy ne tedd. Ne még, mert látod, önző vagyok, élő vagyok, és tele, tele önzőséggel, az élet sistergő tüzével. Mert tűz az élet, és a világ víz, mindig csak víz. Az élet ellen való.
Hát lásd, önző vagyok, végtelen önző, halálig az. Még a halálodba is belefut, belefolyik az önzőségem. Az énesség, hogy sajnálom, főleg a szavakat sajnálom, amiket kigondoltam neked, de te már elmondani nem hagytál.
Mert nézd csak, jó volt tehozzád az az ember. Jó, a te megbízód, kevéske kenyérkeadód, hogy hívott, hogy dolgozz. De sose szólt elsőre, ha mégse kellettél. És te mentél reggel, mentél, hogy az anyja, az öreganyja mellett téblábolj egész nap kicsike pénzért, tűrd, hogy számolgat, méricskél egész nap az öreglány, hogy jaj, mennyibe kerül a kenyér, a tej, a tejföl, az ételbe való, s vele, hogy te, igen te, mennyibe kerülsz neki. De olykor kimentette a fia, ki a károgásból, mert ment hozzá tehelyetted, ment szívesen, és ment volna többet is, és tán épp’ ebbe halt bele. A nagy igyekezetbe, hogy tehelyetted menjen, mert spórolós volt világ életében, a szarát is megette volna, ha nem lett volna olyan büdös. És nem csak a fillérekért ment, de nem ám, barátom, hanem mert életet nyert tebelőled, büszkeséget az anyjánál alig fiatalabb faszarágó. Mert ha nem kellettél, ha reggel előbb ért oda tenálad, kiállt a tornácra, és bele, beleüvöltötte a világba, belezengte büszkén és győztesen, hogy ma nem köllesz, Jani. És te ezt nevetve mesélted nekem, nevetve, igazi, vérbeli komikusként. Mert nem lőtted le a poént, nem. Belehelyezkedtél a szerepébe, a kicsinyes, a vérfagyasztóan lelketlen férfi szerepébe, az agyatlanul spórolós állatéba, és komolyan adtad elő az állást, a faszi állását a tornácon, és a bődületét. Hogy ez az én házam, én váram, én anyám, én garasom verése a fogamhoz. S csak aztán, aztán nevettél. És velem nevettél barátom, velem, mert én értettelek, mert én nem közülük való voltam.
És most meghaltál, barátom, és sajnálom, lásd, én is csak a szavakat, amiket már soha teneked. Hogy légy hálás, köszönd meg a faszinak, amit rendszeresen tett veled, hajolj meg előtte és távozz, mintha egyetlen nagy, egész életre elegendő ismeretet kaptál volna tőle. Mert ha meggondolod, ezt adta. A világ kulcsát adta, a kódot, aminek a segítségével bármit lefordíthatsz itt. Hogy nem köllesz, ma nem köllesz, Jani. És lehet, hogy holnap se, lehet, hogy holnap nemcsak te nem köllesz, de más se. Mondom, barátom, a varázsló igét súgta meg neked, a mesés pusztulás igéjét, amiben élünk. Élnünk kell, barátom, miközben olykor, vagy egyre gyakrabban azt mondják, nem köllesz. Hát ezt akartam még neked mondani. Ezt, és neked, mert te még tudsz rajta nevetni, te még látod a tragikomikum végén a komikumot, míg olykor én már nem nagyon. Csak a nevetésed hallom, de azt se sokáig, lehet. A nevetésedet, a muszájt, hogy muszáj rajta nevetni, muszáj, hogy nem köllünk és mégis élünk. Élünk nemlegesen, gyatrán, valahogy. A nemköllés ellenére, barátom. És te, te még el tudtad választani a búzát az ocsútól. Tudtad, melyik a héj, és melyikből lesz a liszt és a kenyér. És most már te, csak te. Maradtál a búza nekem, a gőgöt, a pénzt nevető ember. Az ember, aki ki meri nevetni a pénzeset, a pénzes embert. Azt, akin a megélhetése múlik. Mert nem megélhetés ez, igazad van, barátom, nem. Csak függeszkedés, csak csimpaszkodás a létbe, összezárt szájjal és csikorgó fogakkal.
És ne mondd nekem, hogy az asszony. Hogy az elvált feleséged volt, akivel egy házban kellett maradnod. Aki elvált tőled, de akivel mégis együtt. Együtt kellett élned, de azért meghalni? Azt nem, azt mégsem. Pedig legutóbb azt mondtad, így mondtad, megöl, megöl téged az asszony, majd meglátom. Meg, ha fekete zászló lesz kirakva a házadra, mert tiéd, legfőképp a tiéd volt az a ház, mert te raktad téglánként és ablakonként és cserepenként a fedelét. Mikor még erős voltál és fiatal, talán szép is, vagy legalább az asszonyodnak tetsző. De aztán hirtelen, mondtad is annak idején, Istenem, alig egy éve csak, hogy mért papa lettél. Hogy mért ide rakta papa ezt a szart, és aztán te, te vetted magadra otthon, a szart, igen a szart, hogy te, a szar, miért is vagy ott? Miért, ha már rokkantnyugdíj se, a rokkantnyugdíj se óv meg téged a családi viszálytól, a folytonos marakodástól. Pedig te mentél, indultál reggelente, mint régen. Öltöztél és borotválkoztál, és friss voltál, de sokszor hiába, mert munka az nem, csak ritkán jött elébed kitárt karokkal. S mikor rájött, hogy már így is jó vagy neki, jó, mert a gyerekek felnőnek, jó, mert van, mert lesz legalább kihez szólnia neki. És kért is téged, kért a kibékülésre, és kérdezte is tőled, hogy hogyan, mivel tudná jóvátenni azt a sok szurkapiszkát, amivel téged próbált elűzni a házból, kiűzni a pusztába.
Ami neked sose volt puszta, ami neked az élet volt mindig, a kenyérhez jutás a családnak, a családodnak, s csak aztán, csak utoljára teneked. Igazad van, barátom, igazad, hogy ez a nő azt hitte, elég, ha mondasz valamit. Elég, ha ő tehet érted valamit a saját külön bejáratú békéjéért általad. A te megbocsátásod által. Mert akkor barátom, neked van igazad, neked, hogy azt mondtad, nem kell. Nem kell teneked semmiféle jóvátétel, nem, mert akkor nem értett belőled semmit. Nem, hogy évekig, évtizedekig te őérte voltál, neki voltál egyedül, és a gyerekeknek, akik a méhéből születtek sorban. És akkor hogy is van ez, hogy hogy az asszony nem látta, sose látta, ha tudott elválni tőled, s aztán évekig szekálni, hogy elmenj. S hogy hogy aztán hirtelen meglátott téged, mint a szamár az úrnak angyalát az úton keresztben, s aztán megállt moccanatlan, hiába ütötték és rúgták. Hát hogy is, hogy is lehetett ez barátom, hogy egyszer láttak téged, aztán nem láttak évekig, hogy aztán hirtelen és újra jó legyél. Szükséges legyél annak, akinek mindig is voltál. Bőségben is és szükségben is, de szükségben inkább már hiába. Mert nem köllöttél, Jani, mikor már a rokkantnyugdíjadat is visszavették, odahaza se igen köllöttél. De akkor még, emlékszem, replikáztál. Épp’ a házad előtt mutattad és mondtad, ami a nyelvedre a szívedből szaladt, hogy most, éppen most rúgnak bele a gödörbe. És emelted a lábad, és rúgtál bele a semmibe, a levegőbe, rúgtad a jövőbeli magadat, a magad lábával oda, ahova szántak téged, meglátásod szerint. De az asszonyra nem, a gyerekeidre nem, akkor sem emeltél kezet, se szót. Szavad ellenük egy se. Egy se volt, hogy tán ők, ők is tehetnének érted valamit, hiszen a gyerekek se gyerekek már. Felnőttek.
Hát akkor miért, barátom? Miért nem tudtál nevetni, miért nem, hogy egy csattogó lobogót vettél feleségül, egy zászlót, aminek szava nincs, ami mindig csak arra, amerre a szél fújja éppen. A trendi, hogy válni kell, és marakodni a válás utáni jussért, vagy nem, mégse válni, hátha visszajön a rokkantnyugdíj, vissza az ágyba az ember, vissza a férfi szívébe a remény, hogy nem puszta, azért puszta a világ, hanem fa, kenyérfa, bőven termő.
Ó, te buta, te ostoba barátom. Te, aki elviselted a gőgöt, a véreden hízott, szívtelen büszkeséget, hogy hogy nem viselted el az asszonyi lobogót otthon? Miért is tetted tabuvá, szentté a nőt, a szenteddé, amihez még neked se szabad nyúlni? Miért nem tudtad, mert nem tudtad, igaz? Azt mondani, ez is csak olyan, mint a többi, ember, aki megtéved olykor, csak megtéved, de aztán újra lát. Újra látja az angyalt, akit sokáig nem. Miért nem hittél az asszonyod jóravalóságában, ami örök, ami istentől való? Miért nem tetted őt próbára? Hisz te kiálltad a próbát, te ellene sose fordultál. Hát hagytad volna inkább, hogy próbálkozzon már ő a jósággal, a helyrehozatallal, a jóvá tevéseddel teneked. A te szíved simogatásával ezentúl.
De te azt mondtad, nem kell, tőle már semmi se kell ezentúl, s ő megijedt, berezelt, barátom, be, hogy csendes megbékélés helyett világgá kürtölöd, hány kést és hány piszkavasat szúrt tebeléd évekig. Hogy a nagyot, a nagyobbik gyereket még nem tudta ellenedre fordítani, mert akkor még nem kellett annyit dolgoznod. A nagyot, az elsőt még te is nevelni tudtad, de a kicsit már nem. A kicsiért már csak annyit tudtál tenni, hogy még többet dolgoztál. S a kicsi, a kisebbik gyerek tényleg ellenedre fordult a civódás évei alatt. S te okos vagy, még arra is rájöttél, hogy miért? Mert csak az anyja nevelte leginkább, hát fordult az anyjával együtt, mikor megfordult a szél. És neki meg is bocsátottál ezért. Csak az anyjának nem, az asszonyodnak, hogy csak zászló volt, szélcsapkodta rongy. Rongyod teneked. Pedig őt te akartad, pedig őérte még az anyád ellen is szegültél, mondván, hogy szeretlek, anya, de nősülni nekem kell, és választani is nekem. Mert nekem kell vele élnem, ha te már nem élsz, akkor is. És anyád hagyott téged, és aztán sose beszélt az asszonyod ellenére.
És látod, kár volt emlegetned az anyádat, kár, mert így tényleg csak magadat hibáztathatod, hogy egy zászlórongynak valót vettél feleségül. Pedig de jó lett volna ráfogni, őrá, az anyádra. Mert hidd el, megbocsátotta volna teneked még holtában is, meg, hogy te élhess. Hogy te élj. Mert az volt a te bajod, barátom, hogy magadnak nem tudtál megbocsátani, magadnak, hogy egy darabka szövethez kötötted az életedet. Holott nem vagy te Isten, hogy bárkit, bárminek ítélj, vagy inkább sajnos, hogy nincs benned egy csipetnyi Isten, hogy lásd, meglásd a szélszaggatta szürke rongyban az angyalszárny hófehér pihéit.
Barátom! Hogy legalább megvártad volna nekem a tavaszt. Nekem, csak nekem, hogy legalább elbúcsúzhattam volna tetőled. Mert mondtad, nagyon mondtad, hogy megöl az asszony. Meg, mert nem fogadtad el békülő jobbját, de nem ő ölt meg. Nem, mert a falubeliek a szívedre, a májadra fogják máris a halálod. Mossák máris a kezeiket. Tesznek úgy, mintha minden rendben lenne itt. Rendben, mert félnek, mert még látni is félnek.
Látni úgy, olyan tisztán, ahogy te, barátom. Olyan vérre, olyan szívre menően tisztán, ahogy te. S bár lehet, hogy holnap én, holnap én leszek a nem-köllesz-Jani, holnaptól én fogom gyakorolni, milyen az, ha nemet mondanak folyton a két kezem erejére, és az eszem erejére, én még maradnék egy kicsit.
Mert madárdal van itt, Jani. Madárdal az utcádban végig. Madárdal, már tehelyetted is, barátom, s aztán énhelyettem is az lesz, barátom. Tavasz lesz újra a házad, a házunk előtt. És a madárdal az mindenkié, a madár, meg a költő, az mindenkié. Mert a madarat meg a költőt, azt Isten eteti szájából, Janikám, valami édes étellel biztosan.
Mert halld csak, halld cimborám. Te, aki az igazi vénség, a megroggyantság elől a halálba szöktél. Hallgasd csak, milyen édes, édes mégis, édes, édes az élet. (Te, te önfájdalmadba belefeledkező Isten barma, te, hisz most látom, nincs, egyetlen zászlótartó sincs a házadon.)
