Természetesen szerettük a galambokat. Galambszelíd. Galamblélek. Galambpár. Csupa megértés. Érzékenység. Fehérség. Nem véletlen, hogy a béke szimbólumai ezek a madarak. Olajágat hoznak nekünk özönvíz után. Persze zavart, hogy átjártak a szomszéd ház padlásáról, és a fürdőszoba ablaka alá piszkítottak. De megoldottuk. Szereltünk oda egy rácsot. Röpködtek így is a kertben. Le-leszálltak a háztetőre. Egyszer az udvaron találtuk az egyiket, húzta a szárnyát, nem tudott elrepülni. Vizet adtunk neki, valamennyi kölest is, éjszakára bevittük a garázsba. Reggelig helyrejött, és amire egyet-kettőt fordultunk, már nem volt ott. Aztán meggyűlöltük a galambokat. A nyáron hosszú hetekig nem volt eső, és közben fészket raktak az ereszcsatornába. Lentről nem láthattuk, és nincs olyan hosszú létránk, hogy odáig felmásszunk, de minden bizonnyal már költöttek is, mert egy idő után mintha többen lettek volna, mind hangosabban kaparták a bádogot, ahogy nőttek a fiókák. Legalábbis ezt feltételeztük. Állandó zaj és bűz is. Lent pedig galambszar vastagon. Meg kellett nézni, hova lépünk. Köztudott, hogy a madár sem piszkít a fészkébe. Nem gondoltam volna, hogy ennyire lehet utálni a békegalambot. Fordulnátok fel! Dögölnétek meg! Majd utánaolvastam. A galambok sokféle betegséget terjesztenek. Nem baj, mondtam Annának, ezeknek egy csepp eszük sincsen. Hiszen úgyis jön az eső előbb-utóbb, és kiönti őket. Tényleg. Hatalmas viharral ért véget a nyár, villámlott, dörgött, zuhogott egész este. Vajon mi van a galambokkal? Kimentem. Sötét volt. Zseblámpával odavilágítottam. Ültek ketten a csatorna szélén. Csak ketten. Ázottan, szétálló tollakkal. Hallgattak egymáshoz simulva. Idelent a csatorna szájából ömlött a víz. Ismét szerettem őket. Szégyelltem, hogy azelőtt gyűlöltem. De félek, hogy a szeretet sem tart sokáig. Nem tudom, hogyan lehetne változtatni az életünkön. Talán csak ennyi kellene. Látni, hogy gyengék azok is, akik erősek.
