A legteljesebb nyugalom az, melyben mostanra éled az életed.
Tulajdonképpen alig különbözik attól a
jelentéktelenségtől, melyben
életed első felét élted. És talán pont ez, a különbség
hiánya, ami a nyugalmat leginkább kiváltja.
Két mosoly, egy bemutatkozás. És egy halvány gesztus, amely
a kettőt összeköti. Lényegtelen mozzanat.
Nem kerested a lányt, nem volt mivel keresned.
Tudtad volna, hol, de azt nem, hogy miért,
miért éppen te, miért éppen őt, miért éppen keresed.
Hosszú évek teltek el, mire létrejött az egyedüli technológia,
amely választ nyújthatott.
A jelentéktelenségből való kitörés képessége önmagában
tulajdonképpen elsajátíthatatlan. Te legalábbis erre jutottál,
és ez, természetesen, vagy az állítást, vagy az ellenkezőjét,
de valamelyiket egyértelműen bizonyítja.
Az sem volt egyértelmű egy ideig, hogy katalizátor mivoltán
kívül volna-e bármi értelme az életedben ennek a lánynak.
Rá kellett jönnöd valamire.
Rá kellett jönnöd, mire kell rájönnöd.
Elgyalogolni a legközelebbi nagyvárosba,
ital és élelem nélkül,
és indok nélkül, és különösebb meggyőződés és
társ nélkül, kedv nélkül, vágy nélkül,
és semmit sem tudni meg mégsem
mindeközben a
nélkülözésről.
Majdnem megfagyni a Csomolungmán,
beletörődni az eshetőségbe,
magadhoz térni a
mentőhelikopterben.
Kiállni egy füstös kocsma sötét színpadára
egy egzotikus hangszerrel, amelyen éppen hogy
ki tudod fejezni a negyedét annak, amire még talán,
(de valószínűleg nem)
képes
lennél.
Eggyé válni az összes ismert kontinenssel
egy japán sikátorban, majd azzal
ébredni, hogy bár az éjjel valójában mindent átéltél,
ami abban a pillanatban emberileg átélhető volt,
mindez pusztán arra világított rá, hogy
milyen létre vágysz is igazából:
egy ismeretlen
kontinensére.
És amikor már úgy érezted, nem maradt olyan pontja a
világnak, aminek benned keresnivalója volna, hosszú idő utána újra
lélegzetet vettél. Ismerős volt a közeg, amely kitöltötte a tüdődet
ebben a pillanatban. Újra tudtál, vagyis,
bizonyos értelemben életedben először
a jelentéktelenségre gondolni.
Mikor rájöttél, hogy most képes leszel erre, egy pár napig
erőszakkal visszatartottad magad tőle.
Lemondtál néhány találkozót,
tetőtől talpig kitakarítottad a lakást,
ábécésorrendbe rendezted az összes
könyvedet,
lemezedet,
zoknidat,
fűszeredet,
videódat,
evőeszközödet,
tévedésedet.
Majd mikor már minden a helyén volt, azok a dolgok is, vagyis leginkább azok,
melyeknek egyáltalán nem is volt helye,
se benned, se másban sehol sem
meztelenre vetkőztél és résnyire kinyitottál minden
ablakot a házban.
Ekkor vetted magadhoz a második lélegzetet.
Egy pillanatra mintha melletted lett volna a lány.
Hogy hívták...
már megint nem tudod...
hisz legalább húsz éve nem láttad...
úgy érezted, mintha Jelentőségnek hívták volna.
De az lehetetlen, senkit nem neveznek így.
Miért neveznének bárkit Jelentőségnek?
Nem, te most nem a lányra akartál gondolni.
Nem szólhat erről ez az emlék, hisz akkor mire volt jó ez az egész,
ha a végén nem a saját jelentéktelenséged lett megkérdőjelezve,
csak az ő jelentősége lett megerősítve.
Nem, nem erre akartál rájönni, és nem így.
Újra felöltöztél, becsuktál minden ablakot.
Bent rekedt a második lélegzet.
