Mindig mond valamit. Elhaló esti félhomályban ködlámpást gyújtanak gondolatai; majd hosszú fényre vált s megvakít. Hiába villogok. Nem veszi észre magát, csak dörmög tovább. Valami régi nőről. Hideg éjszakákról. Véresre tépett körömágyról. Papírfecnire írt szobaszámról. Hánynom kell. Elkap a rosszullét. Valahogy ez nem én vagyok. De nem is rólam beszél. Csak a múlt villog néha, ahogy estére kapcsol a táj s a csillagok útjelzőin valami furcsa emlékkép jelzi, hogy az élet nem volt ilyen egyszerű. Kiszámítható. De miért ül még mindig az a nő a képen az öledben? S mondd, miért ő jut minden áldott este eszedbe amikor lekapcsolom a villanyt? - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - Elhúzza a függönyt. Beáramló fényben mossa tisztára arcát. A megült ráncok az égre néznek, mint akik hálát adnak a múltért. Mindnek külön meséje van. Az ajka mellettit hosszasan figyelem. Valahogy nem áll össze a kép. Mosolyog, de mégsem. Arról nem én tehetek. Csak érte. Csak miatta állok még mindig az ablak mögött és újságpapírral sikálom tisztára az üveget. Semmi sem ront a reggeli fürdőn, a napfény polkát jár a párkányon. Csak az az idétlen ránc ott. Idegesít. Valahogy rosszul varrta fel az idő. Annak a nőnek az iniciáléjára görbül, bár lehet, hogy csak beképzelem. Ahányszor nevetsz, veled sír. Ezért nem tudsz igazán boldog lenni. Miatta nem nézünk több vígjátékot. - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - Felkapcsolja az éjjeli lámpát. Az izzó sercegve jelzi, kiég. Zavaróan vibrál, majd halvány fényt áraszt. Pont mint ő. Vegetál. Pislákol. Fellapoz egy könyvet. Határozott mozdulattal nyitja ki a tizedik oldalon. Mintha megoldást keresne a tömött sorok között. Szeme REM fázis szerűen cikázik. Néz valamit. Netán valakit. A lámpa hideg fénye furcsán világítja meg az arcát. Nem látom tisztán. Valamit nem talál. Egy régi dohos könyvben szellőzteti a múlt redőit. És ahogy megnyálazod az ujjad hogy fordíts, kezed megáll a levegőben. Észreveszed, hogy nézlek és minden mozdulatodban őt látom. - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - Hunyorog, a déli napsütés, mint apró dárdák hada tör ki a fellegek közül. Becsukja a szemét és szomjasan issza fel a meleg napsugarakat. Szemhéja kifeszített dob. Peregnek rajta a múlt forró nyomai. Nyári emlékek, naptejtől foltos éjjelek. Tengerparti bárok koktéljai. Szabad ég alatti napfelkelték. És szerelmes naplementék. Most is megcsap az a sós szag. Lenyalod a szád szélét; talán a sarkokban megült egy falatka múlt. Egy morzsányi emlék. Lassan kinyitod szemed és szembe nézel a Nappal. Benne is őt látod. Arca beleivódott a retinádba. - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - A szeme alatti krátereket megvilágítja a Hold. Mereven bambul az éjszakába, mint aki titkon csillaglesre indul. Távcsővel kémleli az évek alatt felgyűlt ki nem mondott kívánságait. Messzire lát, mégsem érez semmit. Csak néz. Néma hallgatás. Feszült figyelem; de egy hullócsillagnak sem esik meg a kőszíve rajta. Ez az este fájó reményekről szól. Ez az a kínos valóság, amit nappal tagad. Elmúltak felette is az évek s a holdfényben táncoló ősz hajszálak között cinkosan megsimul a múlt. Némán beletúrsz a hajadba és nagyot sóhajtasz. Egy régi kép villan fel a fehér bliccben. Tudom, valaki mindig hiányozni fog. Te sem erre az életre iratkoztál fel.
