Eurydiké Amióta nem láttalak, a szomorúság ráncokkal gyűrte idegenné arcodat: labirintusai az időtékozlásnak. Terünk és időnk kettéhasadt, mint a fesletté viselt vászon. A hiány kígyómarásnyi sebhelyem marad: memento - lehettem volna boldogabb. Amíg nem látlak, az emlékezés időtlenné simogatja bennem arcodat. Kipányvázott tegnap: kút vagy, forrás vagy, utóíze egy lehetett-volna-boldogságnak. Amilyenné szerettelek, úgy senki más nem láthat: érinthetetlen, tiszta, kacagó pataknak. Látkép Tanulópénzem a csalódás, a szégyen. De tudom már azt, hogy az élet a bérem a bátorságért, amivel hívatlan beléptem oda, ahol vakok vezetnek, süketek dalolnak, ahol sötétségből születik mindig a holnap. Azt hittem sokáig, a boldogság érem, ami nyakamban csüng majd, ha célom elérem, és látja majd mindenki, hogy aki itt áll, tudta-e követni, amit a Törvény diktál, vagy elbukott valamelyik paragrafusnál. Szegény bolond, te valami bájitalt ittál? Tanulópénzem a csalódás, mesterem a kétség: megértettem már, hogy a valóság csak lépték, s aki nézi, annak mindig mást mutat a térkép. De ha egyszer is láttál szépnek, a kínok megérték. Bizalom sarokig tártad az ajtómat itt maradok mondtad és beleremegtek a falaim mint egy földrengés átrendeztél mindent bennem így lettem magamban otthon bezártam mögötted az ajtómat de ablakaim nyitva hagytam karcsú szép madaram!
