MEGOSZTOM

Aufmuth Lívia versei

Próbababák 

A méteráru boltban sírta el magát.
Szájából nem szavak,
párducok sétáltak ki.
Tőlük tanulta, hogy a sebeket
saját nyállal kell bekenni
a gyógyulás érdekében.
Azóta mindent, ami fontos
nyelvvel érint.
A lepedőt ketten vérezték össze.
A folyosón kihelyezett székekbe
úgy kapaszkodott, mint fuldokló
a mentőcsónakba.
Aláírta a kórházi papírokat,
amikben tudomásul vette,
hogy sosem szül, és sosem ölt.
Próbababák alhasát simogatja.
Ez minden évszak vége.



Kezdetek

A megvetés a régi festők önarcképein
hogy van akit nem lehet szeretni
Sosem voltunk még ilyen kegyesek
kíméletesen földhöz vágni saját magunk
Azt mondják olyan szomorú
mint egy citrommag a buborékos vízben
mint egy lenyúzott állat szőrébe túrni
a maradékot celofánba 
csomagolni felcímkézni, hogy kihűlt.
Hetek óta nem néztél tükörbe
de az ételt még kénytelen vagy lenyelni
miközben újra és újra eszedbe jut valami
amit nem vagy képes megemészteni
A kórházi ágyon feküdni pont olyan
mint egy üres medence alján
Mindegyikben fulladtak már meg

Tüdőben igazgyöngy
a közönyre törekvés
a sós csöndek
bálnák lebegése

Kezdjetek vele valamit




Folyó

Az önsegítő csoportban megtanították
hogyan kell összezárt combokkal ülni
szorosan, mint a zongora billentyűi,
hogy így könnyebb elfelejteni
ahogy kimenekült belőled.
Lábad mozgásában
lekottázott neve köré
egy egész szoba nőtt.
Negyvenöt légköbméternyi fulladás.
Bordáid közt az elszórt gyerekjátékok,
mint halott madarak gyomrában
a műanyag kupakok.
Az emészthetetlen szavakat is
harminckétszer kell megrágni,
mielőtt megvetéssel hánynád ki magadból.
Minden fehér dédelget,
mint az újra és újra felhúzott
kórházi lepedők.
Ez is hasznodra válik majd.
Már tudod milyen érzés,
ha egy egész szív zuhan ki belőled.