MEGOSZTOM

Aszfaltúton innen és túl

Ahol az aszfaltút véget ér… és minden más – hangzik az útbaigazítás, bár ez utóbbit csak én teszem hozzá, csendben, magamban mormolva.

Gyerekként olyan távolinak és idegennek tűnt, mintha a város egy elzárt, megüszkösödött része lenne, amiről hírből tudjuk, hogy biza ajánlott távolról elkerülni, ha jót akar magának az ember – lánya. Idegenekkel nem állunk szóba, pláne, ha kéreget, vagy, még ennél is tiltottabb, nem egyedül van, s ha netán zsákja is van, félni kell tőle, mert bizony a kéregető, szemetesben válogató asszonyok szófogadatlan gyerekeket gyömöszölnek a zsákjukba, s megeszik vacsorára jobb híján. Mikor már nem volt elég ijesztő a zsákos, fura szagú asszony, a félelem kultúrája a tiltás kultúrájává nőtte ki magát. Távolságtartás mindenekelőtt, járhatsz – kelhetsz szabadon, fiam, de valahogy ösztönösen elkerülöd – és kerüld is el – azt a részt. 

Az üszök még mindig pusztít, a városnak nincs szüksége erre a végtagra – mintha pluszba lenne, selejtként, kinn, a periférián. Szégyenfoltokat felszámolni kell, nem képessé tenni. Tehát járj-kelj, fiam, szabadon, biciklizz is bátran, jót tesz az egészségnek és fejleszti a nagy motoros készségeket, de tanuld meg egyszer s mindenkorra, azt a helyet kerülni kell messziről. 

Így megtérünk a biciklivel, pedig nem is igazán tudjuk, miért, de megtérünk azonnal, ahogy feltűnik a szemhatáron az utca utolsó háza, az a nagy, krémszínű birodalom. Útkereszteződésben balra vagy inkább hátra arc, a krémházon túlhaladni sosem. Így felállunk a buszon, ha mellénk ülnek, hangosan puffogtatva, hogy nem lehet mosakodni, azért szappan s víz mindenkinek kikerül…

Ahol az aszfaltút véget ér… és minden más – elkalandoztam, pedig ezek a koordinátapontok, nem nehéz eltéveszteni. Gyerekként sosem láttam, hogy az aszfaltút csak az én talpam alatt van. Gyerekként sosem láttam, hogy a krémházon túl mintha mindig tél lenne. Tél és hideg, görnyedt hátak, mélyen ülő, szomorú szemek, napról napra elfogyó asszonyok. Lányok, akik amióta az eszüket tudják, anyák. Lányanyák. Gyerekként hevesen bólogattam, ha a felnőttek olyanokat mondtak, mint szappan meg víz, mosdani csak lehet – és tényleg, miért ne lehetne? Azt nem tudtam és ők se, hogy a szappanhoz és vízhez ki kell menni a csorgóra a sáros útkereszteződésbe, ahol garantált a megfázás, akkor is, ha csak egy vödör vízért mentél. És sosem csak egy vödör vízért mész. Azt nem tudtam és ők se, hogy az oktatáshoz való jog hány meg hány esetben sérül. Azt nem tudtam és ők se, hogy vagy fát vágsz vagy fát vágsz, azon nyomban, ahogy a fejsze megáll a kezedben. Azt nem tudtam, mert ők se, hogy valaha kiváltságnak fogom érezni az olvasni tudást, mert olyan sokan vannak, akik csak ámulnak a könyveken. Azt nem tudtam és ők se, mit jelent a mindennapi kenyerünket kérni, s viharban attól félni, beköltözik az erdő a rezgő tetőn keresztül. Nem tudtam és ők se… Gyerekként…

Mintha mindig tél lenne, pedig idén alig volt hó. Hideg is csak a mínusz húszas emlékeinkben. Gyerekként nem tudtam, hogy a fagy és a szürkeség, a háztetőkre ereszkedő felhők súlya nem odakint kezdődik. Ezek nem természeti jelenségek. Vagy legalábbis nem kizárólag, mielőtt természeti jelenséggé lennének, lélekjelenségek. Lehet fázni anélkül, hogy mínusz húszat jelezne a hőmérő? Ülhet vízben a szem és a láb, míg a blúzon éktelenkedő lyukak benyelik az egész embert? Jöhet úgy napra nap, hogy menekülnék innen, nagyon menekülnék, mert érzem a fulladást, de nincs hova, nincs hogy? Túlélni lehet. Hagyni, hogy beszivárogjon a bőröd alá a túlélés ösztöne, hagyni, hogy a meleg illata és emléke fel-felidéződjön, s közben újra és újra elhinni, hogy nem mindegy.

Nem tudtalak meggyőzni róla. A nem mindegyről. Hétről hétre bejöttél, napra és órára pontosan, pedig odafenn, ahol még a madár sem jár, csak ti éltek, cigány emberek és asszonyok, az idő relatív. Te mégis jöttél. Cipelted rettenthetetlenül öledben a gyermeket, közben pedig elkezdett fogyni az arcod. Elkezdtél elfogyni. Megtanultad a nevemet, mosolyogtál mindig, amikor találkoztunk. Azt mondtad, ő nem bánt, csak… néha, amikor te is olyan vagy, de milyen? Mert akkor megérdemled. Én meg ültem ott, ugyanolyan görnyedten és összehúzódva, mint te, és olyan határozottan, amilyen határozott nem vagyok, arról akartam beszélgetni veled, hogy nincs olyan, hogy megérdemled. A magad huszonkét éve megsokszorozódik a szemedben. Beleereszkedtél a lemondásba, s azóta mintha csak az árnyékod lenne, az mozogna, vonszolná magát előre az időben. Tudod, hogy nem csak ütéssel tudunk bántani? Tudod, hogy annak a fájdalmas, nehéz huszonkét évnek, amit magad előtt görgetsz, virágoznia kellene? Virágoznod kellene, virágoznod lehetne. Most már mindegy – mondod, én meg kapálózom az összes lecsupaszított szavammal, hogy nem, nem mindegy, ne legyen mindegy, kérlek, ne hidd el, hogy mindegy, ne fogyj el.

Hiányoznak a keselyűk. Van lyukas labda, műanyag flakon, telefontok és gumibelső a háztetőn, a kerítésnek már csak a nyoma, van minden, ami a nincs, a semmi hangja átsüvít a tapasztott falakon, közben pedig ott terebélyesedik örök homályban és ködben az erdő, mint határ a civilizáció innenső és túlsó partja között. Ilyen ez a világ. Vagyunk mi itt és vannak ők ott, együtt sosem, együtt sehol. Az utak helyén levő latyak és sár összefolyik, egyenként nyeli el a cipőket, s ha futnál előle, ne tedd, mert hömpölygése utolér és beszippant. Szépen lassan egybeolvadnak a kertek és a kapuk, összeomlanak a ház tapasztott falai, az örök sár és semmi pedig elnyel mindenestől. Itt harcoltak hősiesen a túlélésért percről percre mindazok az ismeretlenek, akiket hagytunk a város elhaló végtagjaivá lenni – kopjafa, kétezervalahány. Hiányoznak a keselyűk. Pedig megélnének és túlélnének, mindig van mit csámcsogni az elmúláson.

Amikor bejöttél a tornaterembe, ami voltaképpen egy gyerekház, de mindenki csak tornateremként ismeri odafent, szóval amikor bejöttél sokadmagaddal, még nem ismertem a telet. Nem tudtam, hogy van neve, háromféle családneve és legalább két keresztneve, hogy legyen magyaros is, de szériálos is, nem tudtam, hogy van hangja, magas és mély, füstös és mindig sopánkodó. Amikor bejöttél, nem tudtam, hogy milyen egyedül vagy, hogy milyen egyedül vagytok mind, a cigány emberek összetartanak, nem? Sosincsenek egyedül – ezt hittem és ők is, akik alig tudtak valamit rólatok, mert annyi mindent mondunk, és olyan keveset tudunk, márpedig te olyan egyedül vagy, és ti mind magányosak és fáradtak vagytok, és féltek és lemondtok. Nem tudtam, hogy kívülállónak érzed magad, hogy beleöregedtél az anyaságba és a folytonos szidalmakba, nem tudtam, hogy lábnyomokban élsz és csak vonszolod magad. Nem tudtam, nagyon nem, hogy gyöngybetűkkel írsz és tanulhattál volna bármit, hogy most lehetnél vidám és repdeső, nem töredezett szárnyú, megtépázott. Amikor bejöttél a tornaterembe és még utána sokáig, nem tudtam, milyen az igazi tél, amelyik nem múlik el, van ma is, holnap is, a folytonos fázás sosem szűnik. Amikor bejöttél, nem tudtam.

Amikor bejöttél, nem tudtam, hogy lehet élni ajtó nélkül, takaró híján a ház összes rongyába burkolózva. Nem tudtam, hogy ahhoz, hogy óramű pontossággal és rendszerességgel érj oda, ahol várnak, magába szippantó latyakos tereken verekeded magad keresztül, közben pedig bármikor megtépázhatnak a kutyák. Amikor bejöttél, nem tudtam, hogy oda mész egy kevés melegért, ahol bántanak, hogy hány folttal képes az ember az ön-összetartásra, miközben cafatokra hullik rajta a ruha és a hús, cafatokra benne minden remény és kapaszkodni akarás. Nem tudtam, hogy ilyen ez. Hogy a dombtetőn, távol a városi nyüzsgéstől és karácsonyi díszektől, percről percre éltek, s egy csepp melegért és ételért eladhatóvá lesz a lélek. Amikor bejöttél, nem tudtam.

Mostanában ritkán jössz. Mostanában, amióta ott kinn is formát öltött a tél, mintha összhangban lennétek. Az évszak ugyanaz, a körülmények ugyanazok, a magány ugyanaz, akkor is, ha kinézel, akkor is, ha benézek – az ablakon. Amikor elmentem hozzád, nem voltál otthon. Átsüvített a téli szél a házon, aminek egy pokróc az ajtaja, s te átmenekítetted a gyermeket oda, ahol bántanak… de legalább meleg van. Mostanában ritkán jössz. Egyre inkább megtelepszik rajtad a fagy. Azóta én is fázom.

Most(an) szebb világról álmodok, amiben van helyed, amiben mindőtöknek van helye, zsákos asszonynak és lyukas ruhás gyermeknek, rekedtes hangú és dallamos embereknek, füstös, sáros kéznek és lábnak. Olyan világról, amiben nincs helye a lemondásnak, amiben van helye az anyáknak és gyermekeknek. Helye és melege. Most(an) nyarat álmodok neked, olyat, ami felváltja az örök fagyot, lassan felolvasztja benned a jégcsapokat, felolvad a tekinteted is, megtelik forrósággal és napsütéssel. Szeretnék nyarat neked, nyarat, amiben nem kell melegért koldulnod onnan, ahol még több foltot szerzel, olyan nyarat, amiben elmehetsz végre bárhová, ahová szeretnél, és megszűnik a félelem. De te közben alig jössz, és látom a szemedben, hogy csak a telet ismeri.

Ahol az aszfaltút véget ér, süvít a szél. A házak roskadoznak, átfúj rajtuk. A gyerekek a lovat és a kutyát ismerik a leginkább. A kutyacskát és a lót, egészen pontosan. A sárutak fölött ott lebeg egy vészjósló füstfelhő, talán a gumiégetés hozza magával. Hideg van, mindig hideg, a levegő szürke, a szemek szürkék, az erősebb éli túl – a napokat és az életet. Ahol az aszfaltút véget ér, onnan jössz te, én meg ott tanulom meg, milyen is az örökszürke, milyen is az öröktél.

Az Újvárad folyóirat és a Partiumi Keresztény Egyetem Magyar Nyelv és irodalom tanszéke közös, VIII. Tabéry Géza novellapályázatának I. díjazott írása.