MEGOSZTOM

Angliai napló (részletek)

2021.01.17.

szóval hátfájás. a nyak felől indul, kisugárzik, ahogy oltás után szokott. pedig nem is kaptam még meg a szérumot a covidra, akkor pedig érteném ezt a kézbe húzódó hideg, és ugyanakkor tépő érzést. pontosan ilyen volt, amikor egyszerre szúrtak balba influenza, másikba madárra évekkel ezelőtt. amúgy Kosztolányi a legvégén a morfininjekciókat pont így hívta „oltás”. most nekem is jöhetne abból egy adag, vagy rögtön kettő. bármi, contramal, fentanyl, heroin, máktea, lehetőleg minden egyszerre. tudom, tudom megint a régi lemez, problémás múltam kísért, de nem érdekel, nem vagyok jól, tényleg pokolian szenvedek. egész nap mérgezett egérként téblábolok otthon, végül számhoz emelem a whiskysüveget, dél sincs még. eldöntöm, nem, ez így nem mehet tovább, visszarakom az alkoholt. amúgyis fogadalmat tettem, józan január. megélezem a konyhakést, a „nyaki műtétek házilag” youtube videókat kezdem nézegetni. leakasztom a fali tükröt, lássam a hátam is, ugyanis nem forog a fejem rendesen. nahát, az a csigolya nem is kell, ne sajnáld áru marad elég, énekelem, amúgy is csontlevest akar Kata egy ideje. így hogy már belejöttem, a karom is levágom, nem utolsósorban abban is van porcogó. a bal a földön hever, a gyerekek persze rögtön jönnek, játék lesz belőle. kis családommal még elviccelődöm is, haha eljár a kezem, milyen jó, érted? eljár… háháhá. a másikat nehéz így lenyisszantani, de azért csak kivitelezhető. azon gondolkodom, ebből ugyan mit fogok írni, nem áll össze, kezdek szétesni. aztán hagyom elszállni az ihletet, hiszen kéz nélkül úgyse fogom tudni lejegyezni. de már legalább nem fáj.

2021.01.10.

az ékezet már régen elveszett
sokszor a betűket is felcserélik,
kis sziget a nagy szigeten,
hívjatok johnnak,
ezen mindig nevetünk,
börtön udvarán,
kórház bejáratánál,
a húsüzem irodájában,
ismétlem mindig értetlen arcok előtt
korai kelés után,
láthatósági mellény alá kapó a szél
végigsimítom a füvet,
a sáros ipartelepen pirkadó hajnal,
távolban hófödte dombtető,
innen magyarország láthatatlan,
nézem pocsolyában tükröződő arcom
teherautónak dőlve,
kiejtem halkan helyesen,
sötétben foszló lehellet,
győzelem vereség
minden egyremegy
még talán hússzor veszek fenyőfát
jó legyen harminc

2021.01.09.

egy róka szalad át az úton, sáros futócipőm kötöm be éppen. pillanatra megáll, hátranéz. sokatmondóan szájára teszi mancsát, besurran a bokrok közé. a ravaszdi itt Angliában mindennapos látvány, a kertvárosi házak között akár nappal is észrevenni őket. folytatom a kocogást az autópálya és a település közé szorult apró természetvédelmi területen. patadobogás zökkent ki a ritmusból, meghallom a kutyák ugatását. az emelkedőn valóságos sereg tűnik fel, lovasok fekete kalapban, piros kabát, fekete csizma. vezetőjük rámnéz, intek a másik irányba, nehogy megtalálják a szökevényt. a kopók elrohannak mellettem, kürtszó harsan. egy pillanat, és az egész társaságnak nyoma vész, de még látom hogy egyikük zászlót zárt kezében, rajta felirat. „keep calm, carry on hunting”, ami annyit tesz, maradj nyugodt, folytasd a vadászatot. már hallottam róluk, a rókavadászatot betiltó törvényt ellenző mozgalom tagjai. elvileg illegális amit csinálnak, de a hatóságok szemet hunynak felette. megtörténik az is, hogy összetűzésekre kerül sor az állatvédőkkel, mert sokan nehezen tudnak felhagyni az évszázados szokásokkal. leülepedik a por, belépek a fák közé, ha más nem tapló januárban csak akad, abból lehet gyógyteát készíteni, meg hát nekem ez ugyanolyan szenvedély mint amazoknak, valahol meg is értem őket. a fák között valami vörösödik, jöttömre sem szalad el. köszi vakkantja, ez közel volt. egy jointot sodor, látom nagy lesz a rakéta jegyzem meg. tudod amióta nem lehet élő állatot használni, itt felém nyújtja az égő blázt, robotokkal csinálják, mi meg a tesókkal betévedtünk a tűzvonalba és ettől megvadultak. kezemmel elhárító mozdulatot teszek, korán van még hozzá mondom, amúgy is józan januárt csinálok, semmi pia. a spangli körbejár, na jó, kiáltok fel, adjatok. ez a beszéd, bólogatnak a többiek. szív, sűrít, lenntart, kipufog, négy ütem. a füstködön át vörös haverjaim nézem. na rájössz, melyikünk nem igazi? mostantól közöttünk marad. elkezdenek nevetni, én is velük tartok.

2021.01.01

mára virradóan léptünk ki az EU-ból. reggel elmegyek futni, kíváncsi vagyok látni-e változást. a világ lefagyott, mindig csak az utolsó pillanatban venni észre, hogy gyanúsan csillog az aszfalt. az erdei úton jégpálya vár, átfolyásokon csúszkálok, a fagyott földön legalább nem folyik be cipőmbe víz. ezt nektek is látnotok kell!, lépek be a házba, amint visszaérek. bent kiabálás fogad, a fenyő áll a szobában késsel kezében. nem fogtok kirakni, engem még egyszer nem visznek el, tudom mi történik azokkal akiket…, hangja zokogásba fullad. az ablaknál áll, kifelé néz. a szomszéd ajtaja előtt karácsonyfa hever, lecsupaszított testén zsinórt lenget a szél, ezzel köthették ki a szobában. tedd azt le, kiáltok rá, megbeszéljük. megfordul, arcom előtt meglengeti a pengét. egyik reggel majd érte jönnek, apró darabokra darálja a gép, komposzt, talajtakaró lesz belőle. ismerem őt, sok százan laktunk együtt a telepen, gondtalan békés ifjúság. egyik reggel fűrészek zúgtak, eldőlt testek, háló szorította össze az ágakat, egy parkolóban tértem magamhoz. szerettem feldíszítve állni, az ajándékozás, a meleg tűzhely, a család. most nem fogom olcsón adni magam… zöld könnyek a padlószőnyegen, a készülő ebéd illata, remélem a káposzta a levesben nyugodtabb. mit szólnál a kerthez, lépek hozzá, a madarak odajárnak, kellemes társaság, senki se fog bántani. földre koppanó fém hangja, átölel a tűlevél. ne haragudjatok suttogja. együtt lépünk ki a kerítéssel ölelt fűre. azóta is ott áll egyhelyben, ha észrevesz integet, rigók rebbennek fel.