Nem tudom, milyen az éjszaka, s álmomban, ha a szoba eltűnik, mikor áll be a csönd, meddig tart az a semmibe szárnyaló állapot, melyben visszatérek a Sokorói dombvidék lankáira, lebegek a fűszálak között, s könnyedén ugrálok a Cuha-patak partján, talpamat nem sebzi fel a kavics, szedegetem a szirti ternye sárga szirmait a vadvirágok között, a koboldok visszahúzódnak az üregek pereméről a mélyedésbe, nem mernek ingerkedni velem, már megszűnt a rémálom, háttal állok a sötétnek, nem kell sündisznó- állásba gömbölyödnöm, szabadon nyújtózom, nézek fel az új kezedet szörnyeteg-mentesített kékségébe, véget ért a kanti séta Kelet s Nyugat között, út közben nem jött a Begyűjtő, visszatértem kis falumba, most itt ülök egymagam, vékonyodnak a schopenhaueri körvonalak, s érzem, növekszik bennem a tavasz.
