MEGOSZTOM

A művész műterme, a művészet otthona

Képzőművész barátaim évek óta panaszkodnak, hogy Nagyváradnak nincs egy rendes kiállítótere. Irigykedve gondolnak a debreceni MODEM-re, ahol annyi nagyszerű kiállítás volt látható az évek során. Nagyváradon az utóbbi időben a várban működött (és még működik, bár úgy tűnik, veszélyben van) a helyi képzőművészi egyesület kiállítótere, időnként van egy-egy kiállítás a Körösvidéki Múzeumban, a Partiumi Keresztény Egyetem új épületében, és nagyjából ennyi. 

Éppen ezért rendkívül örvendetes fejlemény, hogy a római-katolikus püspöki palotában Böcskei László megyéspüspök és munkatársai átalakították a legfelső szintet kiállítótermekké, ahol két igazán színvonalas tárlatot is láthattunk. Az egyik a Böhm-gyűjtemény egy részét mutatja be, mégpedig a két világháború közötti erdélyi művészek munkáit, és az év végéig látogatható. A másik egy kortárs kiállítás, amelynek kurátora Sorina Jecza, míg a témája a művész műterme. Azért jöhetett létre ez a kiállítás, mert Böcskei László megyés püspök és a kurátor asszony személyes ismerősök, amint a megnyitó beszédekből is kiderült. Beszédek, amelyek magyarul és románul hangzottak el, a közös építkezés szándékával, tudatosan hidat építve a román és magyar közösségek, az idősebbek és fiatalok, a különböző nézeteket vallók között. 

A kiállítás nem nagy: összesen két terem, ahol tizenhárom művész munkái láthatóak. Köztük vannak váradiak (Jakobovits Márta, Ujvárossy Kerekes Gyöngyi, Ujvárossy László, Ioan Aurel Mureșan) és olyanok, akik egykor Váradon éltek és dolgoztak (pl. Lia és Dan Perjovschi). Vannak fiatalok (Marius Bercea, Oana Fărcaș, Tincuța Marin, Ana Maria Micu, Cristian Sida), idősebbek (Marilena Preda-Sânc), van, aki sajnos már nincs köztünk (Paul Neagu), és vannak világsztárok (Ion Grigorescu). Bár a válogatásban sok a helyi és a fiatal művész, a kiállítás mégsem provinciális, igazi érdekességekkel lehet találkozni. A továbbiakban saját szubjektív válogatásomat mutatom be.  

A nagyobbik terem egyik falának közepén egy fehér, falméretű textil: egy rúdra akasztott vastag függöny, mely fehérségében eltakarja a falat, de egyben bele is olvad. A függöny szövetéből a művész kiszedett szálakat – többet, kevesebbet – így a homogén fehér szövetből kialakul egy modulált felület, kirajzolódik a sűrűbbre hagyott felületben egy alak, aki a műtermében széken ülve éppen dolgozik. A művész egybeolvad a műtermével és a készülő munkájával, ő maga a műterme és a munkája. Ugyanakkor, a művész önarcképének klasszikus motívumát Ion Grigorescu L’atelier c’est moi című 1986-os munkája merészen átértelmezi. Hagyományos értelmezésben a vászon nem lényeges, csupán a festék, rajz szükséges, de láthatatlan alapja. Itt viszont a vászon maga alakul át a művészi kifejezés eszközévé. Ion Grigorescu a textilhez folyamodik, ami hagyományosan női médiumnak tekinthető. A művész nem fest, ecsettel és festékekkel, hanem dekonstruálja a vászon szövetét. A szemantikai sűrűséget a szövet szó szerinti sűrűségével éri el, azzal, ahogyan a művész alakja tömören kiemelkedik a levegős háttérből. Új Pénelopéként nem halotti leplet sző és bont fel, hanem a művész és munkája egybekelésének leplét alkotja meg, a tele és üres váltakozásának eszközével. Egy leplet, amely egyszerre megmutat és eltakar, elvegyül és elválik. 

Rögtön e varázslepel mellett láthatjuk a két évvel előtte készült ofszet nyomatot, amely az Üzenet (fény) címet viseli. Ujvárossy László itt szintén a megmutatás és eltakarás eszközeivel él, felborítva a klasszikus műfajok szabályait. Portrét vagy aktot kellene látnunk: egy hölgy alakja rajzolódik ki az ablak előtt, sejthetően meztelenül, dús, fekete hajkoronával. Mivel ellenfényben van, nem látjuk az arcát. Továbbá, mivel egy fehér vásznat feszít ki maga előtt, nem látjuk az alakját. Csakhogy a vásznat átvilágítja a fény, így mégiscsak sejtjük a női test formáját. Nyitva van az ablak, így ezt tekinthetnénk Alberti hagyatékára való utalásként is: a festmény (műalkotás) ablak a világra. Látjuk is a világot az ablakon keresztül, meg nem is: sejtjük, hogy egy urbánus kép tárul elénk, tömbházakkal és parkkal, de igazából nem látjuk, mert a női akt és a lepel eltakarja a látványt, amire ugyanakkor felhívja a figyelmünket. A kompozíció szimmetrikus és mégsem, ahogyan az emberi test szimmetriája is csak részleges. A két ablakszárny lehetne egyforma, de nem az, a fűtőtest és a tömbház vertikális vonalai egymásnak feleselnek. És mindezt lehetővé teszi a fény, amely mindent megvilágít, de mindent másképp mutat meg. 

A sarkon túl egy fekete-fehér fotósorozatban a művészt (Paul Neagu) látjuk a műtermében. A művész alkot: szöget ver (látszólag) a tenyerébe, keresztszerű tárgy együttest emel fel a levegőbe, majd megváltoztatja a tárgyak állását… Fény-árnyék játék, szigorú kompozíció, alig hihető, hogy mindez digitális képszerkesztés segítsége nélkül készült a hatvanas évek végén. A művész a tomboló szocialista realizmus közepette nem árvácskákat fest (Dan Perjovschi kifejezésével élve), hanem kísérletezik a fénnyel, árnyékkal, tárgyakkal, önmagával. Olyan frissek a képek, hogy valószerűtlen, hogy fél századdal ezelőtt készültek. 

Egy másik műterem sokkal intimebb képet fest, ággyal, asztallal, székkel. Az egész fehér, az ágyneműn itt-ott kellemes, meleg színű geometriai formák. Mindent beterítenek a száraz falevelek. 2021 őszén, amikor világunk nyögte a Covid rendkívül ragadós Omikron változatát, és még mindig inkább a házakban kuporodtunk, Ujvárossy Kerekes Gyöngyi behozta a műterembe a természetet. A falevél minden formában a művésznő témája – így nem csoda, hogy műterme is erről szól, a természet szimbólumává avanzsált falevélről. Poetikus vallomás ez arról, hogy milyen belső kapcsolat van a művésznő és a természet között.  

Két nagy vászon a festészet eszközeivel mutatja be a művészt a műteremben. Oana Fărcaș 2011-ben festett vásznának címe: A művész portréja mint fiatal művész. A női alak egy kaotikus műterem közepén áll. Az élesen kivehető tárgyak keverednek festékpacákkal, valóság keveredik fantáziával. Az összes elem közül a munkaasztalon lévő kinyomott festék a legélénkebb, sugallva, hogy az, amiről szó van, az maga a szín. Érdekes a kép címe: a fiatal (30) éves művésznő megfesti önmagát fiatalnak, mintha tudná, hogy még sok évnyi munka és sok műnek az alkotása vár rá, így ez a kép egy mementó is: ilyen volt a művész fiatalon, ilyen volt a műterme, ez foglalkoztatta. Eleve egy kép, ami nem a jelennek, hanem a jövőnek van szánva, nem a jelent örökíti meg, hanem azt, ahogyan a jövőnek emlékeznie kell a kép jelenére. 

A másik nagy festmény Ioan Aurel Mureșan alkotása, 2020-ban készült, A művész műterme címet viseli. A műterem tere akár egy színpad, amelyen a művész által vizionált lények (ember, majom, koponya, piros ruhás nő stb.) haladnak át, képeket népesítenek be, tükörben látszanak, míg az egésznek a szélén maga a művész, gondolataiba merülve, inkább a festékeket nézi, amelyekből új lények fognak születni. 

És végül a második teremben maga a műhely elevenedik meg: a padlón egy sáv, mint egy futószalag, amelyen sorakoznak Jakobovits Márta kísérletei, égetett kerámiái, finom árnyalatokban, amelyek lehozzák a földre az ég kékjét, az óceán hűvösségét és megtartják a föld melegét. Néhány munka, absztrakt objektek, amelyek pontozzák a futószalag útját, egységbe mutatva azt, amit a néző ritkán lát: a kísérletet és az eredményt. 

A műtermet mi, művészetszeretők, kívülállók, általában nem látjuk, ahogyan vacsoravendégként a konyhát sem szokták nekünk megmutatni. A mű elkészítése bensőséges titok. Ha mégis találkozunk a műteremmel, ez egy önreflexív munkán keresztül történik. Mi, idegenek, belépést nyerünk a boszorkánykonyhába, a titkok földjére, a mester műhelyébe. Talán önmaga ez a gondolat az, ami megmelengette a kiállítás megnyitón résztvevők lelkét. Talán a püspök úr bölcs és a kurátor asszony lelkes szavai. Talán az a gondolat, hogy lám, a kortárs művészet otthonra lelt a nagyváradi római katolikus püspöki palotában. 

Ion Grigorescu L’atelier c’est moi,1986