Ohm Bauman (Adam Scott) azért utazik az ír erdő mélyén megbúvó Billberry Woods Hotelbe, hogy befejezze a regényét. Múltja azonban hamarosan baljós módon összefonódik a nászutas lakosztály rejtélyes és hátborzongató lakójával. Ebből az alaphelyzetből egy psilocybin-triphez hasonló, lidérces utazás bontakozik ki, ahol aki túl sokáig bámul a sötét liftaknába, könnyen megtapasztalhatja, hogy a mélység visszanéz rá.
A folk horror napjainkra a horror műfajának egyik legizgalmasabb és legmarkánsabb irányzatává nőtte ki magát. Ezek az alkotások a folklór, a népi hiedelmek és az ősi rítusok elemeiből építkezve teremtenek nyugtalanító, baljós atmoszférát. Tipikus elemei közé tartozik az elszigetelt vidéki közeg, a babona, a pogányság, az áldozathozatal, valamint a természet kiismerhetetlen és sötét oldala. E meghatározás mentén könnyen felismerhetjük azokat a modern műveket, amelyek az utóbbi években kulturális és filmtörténeti szempontból is meghatározóvá váltak, mint például A boszorkány/The Witch (2015), Midsommar/Fehér éjszakák (2019) és a Hokumhoz szorosan kötődő Valami különös/Oddity (2024). A folk horror az emberi félelmek legmélyebb rétegeit érinti és a legerősebb műfaji példák nem az elcsépelt váratlan ijesztgetésekre támaszkodnak, hanem lassan, szinte észrevétlenül kúsznak a néző bőre alá nyomasztó hangulatukkal, hipnotikus képi világukkal és azzal az ősi rettegéssel, miszerint a természetben és az emberi hit mélyén felfoghatatlan erő lappang.
A Hokum minden elemében követi a folk horror jól ismert hagyományait, mégis érezhető rajta, hogy az író-rendező Damian McCarthy nem egyszerűen műfaji paneleket használ, hanem saját mitológiát épít ír népmesékből, helyi legendákból és a folklór túlzó, nyugtalanító motívumaiból.
A történet két különböző valóságsíkon mozog, anélkül azonban, hogy ezek valaha is élesen elválnának egymástól. Az egyik réteg a hétköznapi realitás talaján áll, egy klasszikus gyilkossági rejtély bontakozik ki a hotel falai között, ahol fokozatosan derül fény arra, ki a gyilkos, mi motiválta, és hová tűnt a holttest.
Ezzel párhuzamosan fut egy baljós, babonákkal átszőtt történetszál is, amely egy kőkunyhóban élő boszorkányról szóló ír népmese köré épül. Sokáig nem lehet eldönteni, hogy mindez csupán a helyiek zavaros képzelgése-e, vagy éppen ellenkezőleg, ez az egyetlen kulcs ahhoz, hogy Ohm végre szembenézzen saját múltjával, megszabaduljon annak terhétől, és egyúttal felderítse a gyilkosság rejtélyét is.
Különösen érdekesek a kevésbé nyilvánvaló, ír és angolszász mitológiából merített motívumok, például a nyúl alakja, amely a filmben egy jelmez formájában ölt testet. Az ír folklór számos történetet őriz boszorkányokról, akik nyúllá változtak, hogy tejet és vajat lopjanak a szomszédos farmokról, vagy éjszaka az emberek után kémkedjenek. A kelták azért is tekintettek különös tisztelettel és félelemmel a nyulakra, mert föld alatti üregekben élnek, így a túlvilág és az alvilág hírnökeinek tartották őket. A népmesék szerint azok, akik késő éjszaka megláttak egy nyulat és követték, révületbe estek, majd hazatérve döbbenten tapasztalták, hogy hosszú évek teltek el.
Ennek a folklórháttérnek az ismerete nélkül is világosan érzékelhető, mit sugall a Hokum a nyúl jelmezzel, ugyanis ez a figura mint másvilági kísérő vezeti Ohmot saját traumáinak és a természetfeletti eseményeknek sötét, nyugtalanító útvesztőjében. Ezek a képek és allegóriák adják Damian McCarthy író-rendező világának különleges szövetét, ahol a nézőt szinte minden fordulónál újabb meglepetés érheti. A film úgy lép túl a megszokott boszorkánymítoszokon, hogy közben végig megőrzi kapcsolatát valami ősi, földközeli tudással, azzal a hiedelemvilággal és babonás emlékezettel, amely az adott vidéken élő embereket generációk óta a földjeikhez, az erdőkhöz köti.
Ehhez szorosan kapcsolódik a film képi világa is, amely borongós, szürkés tónusokkal, erősen természetközeli látványvilággal dolgozik, miközben helyenként finom képi iróniát és egy jó adag abszurd humort is megenged magának. A hotel sötét, klausztrofób terei és az elzárt szoba másvilági jellege kontrasztot alkotnak a természetességgel, és a belső térben ott lappang a rothadás, az elfeledettség és a lassú bomlás érzete. A film promóciójában hangsúlyosan megjelenő amorf, torz szamár maszk pedig egyfajta testet öltött gyermekkori rémálomként hat, amely formátlan, nyugtalanító jelenlétével pontosan azt az elvarratlanságot és bizonytalanságot hordozza, ami a rémálmok sajátossága, tehát egyszerre ismerős és értelmezhetetlen, mégis mélyen nyomasztó.
A „hokum” szó egyébként eredetileg koholmányt, képtelenséget vagy olyan történetet jelent, amelyet az ember első hallásra legyintve utasít el. A film előrehaladtával azonban ez a jelentés fokozatosan elbizonytalanodik és elbizonytalanít. Ahogy a valóság és a babona határa egyre inkább elmosódik, felmerül a kérdés: mi van akkor, ha éppen ezek a hihetetlennek tűnő történetek hordozzák az egyetlen, abszolút igazságot? A Hokum egyik legizgalmasabb rétege éppen ebben rejlik. A film azt sugallja, hogy a mítoszok, népmesék és babonák talán nem pusztán ostoba képzelgések, hanem olyan ősi narratívák, amelyek segíthetnek szembenézni a kimondhatatlannal. Ez esetben lehet, hogy a főhős, ahogy a mindenkori szkeptikus ember is, csak ezen a torz, irracionálisnak tűnő úton keresztül képes végül eljutni az igazsághoz.
Nem véletlen az sem, hogy a főszerepet alakító Adam Scott szinte természetes könnyedséggel alakítja ezt a karaktert. Miután megnézte a Severance (Különválás) című sorozatot, Damian McCarthy azonnal őt képzelte el a szerepre, különösen a sorozatban nyújtott alakításának összetett, finoman rétegzett belső vívódásai miatt. A Hokum főhősének neve sem véletlen választás. Damian McCarthy korábban villanyszerelőként dolgozott, az „ohm” pedig az elektromos ellenállás mértékegysége. A név egyszerre játékos önutalás és találó jellemzés is, hiszen maga a karakter is makacs ellenállással próbál helytállni mindazzal szemben, ami körülveszi, legyen szó személyes traumákról vagy a rá nehezedő természetfeletti erőkről.
A film zenéjét Joseph Bishara szerezte, akinek korábbi munkái közé tartozik az Insidious: A testen kívüli (2010), a Dark Skies/Sötét égbolt (2013), a The Conjuring/Démonok között (2013), valamint a Tarot/A halálkártya (2014). A horror kedvelők táborának ez egy olyan névjegykártya, amely szinte biztosan libabőrös perceket nyújt a mozivászon előtt. A film a gyász, az ír folklór és a gyermekkori trauma témáit járja körül, miközben zenei atmoszférája sem kínál feloldozást. A filmzenét disszonáns akkordok, kriptákat, alvilágot és démoni erőket idéző dallamok jellemzik, amelyek végigkísérik a 107 perces játékidőt. A feszültségnek és a nyomasztó hangulatnak köszönhetően a legedzettebb nézők ellenállása is próbára tevődik.
A Hokum ugyan komor és kilátástalan helyzetből indul, és teljes élménye mélyen megrázó, szinte egzisztenciális erejű, McCarthy sötét tündérmeséje mégis amellett érvel, hogy a fátylon túli erők felé való nyitás képes kizökkenteni bennünket a holtpontról, begyógyítani bizonyos sebeket, és teret adni a reménynek. A film így nemcsak a horror műfajának kimondatlan ígéreteit váltja be, és nem pusztán lidércesen nyugtalanító pillanataival hat, hanem azért válhat hosszú távon is meghatározóvá a folk horror és a popkultúra számára, mert rendkívüli erővel ülteti el a nézőben a valóság megkérdőjelezésének érzését – annak lehetőségét, hogy a pszichológiai és akár paranormálisi fátyol egyszer talán valóban fellebbenhet.
Hokum (2026)
Egyesült Államok, Írország / 107 perc
Rendező: Damian McCarthy
Forgatókönyv: Damian McCarthy
Zene: Joseph Bishara
Kamera: Colm Hogan
Vágó: Brian Philip Davis



