Javában tart a 12. Interetnikai Színházi Fesztivál, az Ifeszt. A kétévente jelentkező seregszemle idei házigazdája a nagyváradi Szigligeti Színház, ahová 14 év után tért vissza a vándortalálkozó. A közel két hetes seregszemle előadásait, történéseit az Újvárad online olvasói számára Simon Judit követi nyomon.
November 10–21. között a Pece-parti teátrumba, valamint a Transilvania stúdió termébe érkeznek egy-egy előadással a romániai magyar, német, zsidó színházak (kivétel a Kolozsvári Állami Magyar Színház, ott éppen ebben az időszakban zajlik az Interferenciák nemzetközi színházi fesztivál), valamint három független társulat, köztük az egyetlen folyamatosan működő, bukaresti székhelyű roma társulat.
Kinek a bűne?
Györfi Csaba koreográfus-rendező, a kézdivásárhelyi Udvartér Színházban állította színpadra az Édes Anna című előadást. Kosztolányi Dezső azonos című regényének dramatizált változatában ezúttal a címszereplő mondja el a maga történetét. A Vízi család „tökéletes cselédje”, a hallgatag, látszólag igénytelen árva lány, aki gyermekkora óta panasz nélkül dolgozik, majd megöli a munkaadóit.
Édes Anna és az őt alkalmazó házaspár története ismert, nem is részletezem. Az előadásban a lány, mintha az esküdtszéknek számolna be a tragédiát megelőző eseményekről, Víziék és az ő saját bonyolult, drámai életéről. Azokról, akiket szeretett, s akikről úgy vélte, hogy szeretik. Kirajzolódnak az életek és a társadalmi tabló. Az esküdtek mi vagyunk, a nézők. Az Annát játszó színésznő a jelenetekből kilépve szól hozzánk. Egyszínű hanghordozással, mint aki mindenbe beletörődött, mint akinek mindegy, mi történik vele. Az előadásban a szereplők úgy jelennek meg, ahogy ő emlékezik rájuk. A rendező ügyesen vezet rá, hogy azok, akikről mesél, nem biztos, hogy valójában olyanok, ahogy a lány emlékeiben megjelennek.
Györfi nagyszerű koreográfus, nem meglepő, hogy az előadás legjobb, legszebb és legszuggesztívebb pillanatai a mozgásban, táncban kifejezett jelenetek. Ezekben mutatkozik meg az emlék és valóság közötti lehetséges különbség. S az emlékből lassan kiderül, milyen drámák rejlenek a lány szelídsége mögött.
Az előadás hibája – meglátásom szerint –, hogy a szereplők különböző kulcsokban, stílusban játszanak, ami megtöri az egységet, a produkció drámaiságát. Csak egy példa: a figura vicces, aki részben elindítója Anna tragédiájának.
Szép viszont az előadás esztétikája, kifejezőek a díszletben és jelmezekben használt színek, erős eleme a zene.
Az alkotók felteszik a kérdést: mi vezetett oda, hogy ez a szelíd, vallásos lány elköveti a legfőbb bűnt. A választ nekünk kell megfogalmaznunk, s egyben eldöntenünk: felmentjük vagy sem Édes Annát.
A szomorú bohóc átváltozása
Székely Csaba Galló Ernő színművésznek írta az Egy diktátor születése című monodrámát. Sebestény Aba a Yorik Stúdióban színpadra vitte. Az előadás arról szól, hogyan válik a megalázott, szeretetre, figyelemre, elismerésre vágyó kisember diktátorrá. A szerző nyelvi leleményessége, dramaturgiai tudása, a rendező okossága, a színész tehetsége teszi ezt az előadást egyszerre mulatságossá és félelmetessé.
Galló a közönség között ül, egy közülünk. Rajta supermenes póló, khaki színű kiskabát. Beszéli kezd, elmondja a 14 évesen elhunyt öccse kedvenc meséjét a kopácsról, aki megmenti a falut a szurkánytól. Őt Kopács Jánosnak hívják. Ez a mese még kétszer visszatér, mindig más hangnemben előadva.
Kopács János két embert szeretett: a meghalt öccsét és az anyját. Az apja alkoholista volt és verte a családját, a társai gúnyolták termete miatt, bántották is eleget. Ráébred, akkor vonhatja magára a figyelmet, akkor kedvelik, ha megnevetteti őket, és velük nevet, amikor éppen alázzák. Tartozni akart valahová. A lányok rá sem néznek, elutasításban lesz része kamaszként és felnőttként egyaránt. Olvas, a regényekbe menekül, ahol ő lehet a hős, a szeretett férfi.
Meglepetésére felveszik a Szín- és Szemfényvesztési Egyetemre, színészmesterséget tanul. A legendás Feri bácsi segítségével elsajátítja a jelenlétet, a szerepjátékot, a maszk használatát, a demagógia eszközeit. (Brecht Arturo Ui-ja is színésztől tanulja a diktátor mesterséget.) Első monológja a III. Richárd, s Galló úgy mondja, „eldöntöttem: gazember leszek”, hogy abból már érződik, milyen utat jár majd be. Kiábrándul a tanárából, mert mást részesít előnyben, a talán tehetségesebb, szelídebb társát. Elbukja a vizsgát, elhagyja az egyetemet. Fellépésre hívják az öregotthonba, ahol rádöbben a mese erejére, a mesélő képességének hatására. Meséljek – kérdi ezentúl mindenhol, és az emberek meghallgatják, tapsolják, éljenzik. Magukra ismernek a mesékben, ha nem is róluk szól valójában. Kopács János, bizonytalanságait elrejtve, félelmet gerjeszt, gyűlöletet erősít, bosszúra serkent. Mert ő is bosszút állt már kamaszkorában, gyűlölni is tudott már fiatalon.
A férfi, aki egész életében szeretetre vágyott, ráérez a hatalom ízére. Ha nem szeretik, hát féljenek tőle. A lánnyal, akibe gyerekkora óta szerelmes, agresszív lesz, lekezelő mosollyal fogadja a talpnyalást. Úgy érzi, révbe ért. Meséljek? – kérdezi az előadás végén. Ekkortól már nem az öngúny, a megnevettetés az eszköze, hanem a félelemgerjesztés, a gyűlölet erősítése, az ellenségkép megalkotása, a bosszúra serkentés. Már nem a közösség bohóca, hanem a vezére.
Galló Ernő hatalmas eszköztárral eleveníti meg a leendő diktátort. Az egyik pillanatban nevetett, a másikban egy mozdulattal, tekintettel, gesztussal belénk fojtja a vidámságot. Szinte félni kezdek tőle. Egyet mond s mást közöl a testbeszéddel. Monológokat szaval, rajfilmfigurákat idéz, bevon minket a játékba, hogy aztán egyetlen pillanat alatt érezzem, jobb távol maradni ettől az embertől, aki mindenre képes.
Székely Csaba szövege és az előadás nem mutat rá senkire. De felismerjük a múlt század és jelenkorunk diktátorait. Nevetségesek? Igen. Felemelkedésük hasonló a Kopácséhoz? Igen.
Min múlik az, kiből válik diktátor és kiből színész? Ki használja hatalmát megtorlásra, kirekesztésre, gyűlöletre, és ki helyezi ezt az emberek jó szolgálatára?
Szerintem rajtunk is múlik, akik a meséket hallgatjuk.
(Folytatjuk)


