Útjára indult a 12. Interetnikai Színházi Fesztivál, az IFESZT. A kétévente jelentkező seregszemle idei házigazdája a nagyváradi Szigligeti Színház, ahová 14 év után tér vissza a vándortalálkozó. A közel két hetes seregszemle előadásait, történéseit az Újvárad online olvasói számára Simon Judit követi nyomon.
November 10–21. között a Pece-parti teatrumba, valamint a Transilvania stúdió termébe érkeznek egy-egy előadással a romániai magyar, német, zsidó színházak (kivétel a Kolozsvári Állami Magyar Színház, ott éppen ebben az időszakban zajlik az Interferenciák nemzetközi színházi fesztivál), valamint három független társulat, közöttük az egyetlen folyamatosan működő bukaresti székhelyű roma társulat.
Bizonytalan játék a szabadságról
A nagyváradi Szigligeti és Regina Maria Színház második közös produkciója a Haza sólymai. A szerző, Smaranda Nicolau kevésbé ismert történetet dolgoz fel: Moka Adalbert és társai 1971-ben Nagyváradon sikeresen eltérítettek egy repülőgépet Bécsig. Igaz, Münchenbe igyekeztek, de csak az osztrák fővárosig jutottak. A remek téma elég lapos szövegét Ioana Păun állítgatta színpadra. Mint az előadás másnapján tartott szakmai beszélgetésből megtudtam, Păun rendező ugyan, de „főállásban” mindenféle aktivista, többek között a feminizmus, az antiglobalizmus szószólója.
A színpadkép múzeumra hajaz, plexi tárolókkal, amit aztán gyakorlati okokból, bányászlámpát viselő díszítők tologatnak ide-oda-amoda, berendezik ezzel-azzal, amit éppen a szöveg megkíván. Az egyikben beépítik a repülőt, pilótafülkéstől, székestől, máskor a susnyást, sorolhatnánk. Dicséret nekik a pontos és nehéz munkáért. Az előadás egy sasmadár tulajdonságainak magasztalásával kezdődik, a produkció címében a sólyom szerepel, ez akkor is vicces, ha nem annak szánták. Aztán következik a szemek, a látás nagyszerűsége, a meglátni a rejtett dolgokat stb., és az már nagyon olcsó poén, hogy a magyarázó csak fél szemmel lát, a másikat lekötötték. A közhelyekből nincs hiány, még vetítenek is belőlük román nyelven. Lehet, azok a mondatok a tárolókban megmutatkozó életképeket hivatottak magyarázni, de ettől nem nyernek több értelmet. A történet Moka Adalbertről szól, aki, mint fennebb jeleztem, társaival eltérített egy repülőt. A fiatalember szabadulni akart a kommunizmus béklyóiból, a szocialista országból. Moka lázadó alkat, Bécsben sem jó, ott is van munka, meg szabályok, azoktól is szabadulna. Úgy rossz ez a világ, ahogy van, lázad tovább. Ezt kell a fiataloknak tenniük.
Ez utóbbinak az is lehet a bizonyítéka, hogy a fiatal kollégák, vagy leendő kollégák máshogy értelmezték a produkciót, mint én, és a korban hozzám közelebb állók.
Eddig rendben is volna, ha az előadás legalább egy gondolasornak eljutna a végére. Ez viszont nem sikerül. Moka életéből sorakoznak jelenetek, életképek, mintha a múzeumban néznénk őket, de lehet, a tárolók valójában kalitkák, amibe bezárta az embereket a rendszer. Ez sem tisztázódott a színpadon, ahol néha rendesen félbehagyott jelenetek sorakoztak. Mondhatnám, hogy a kisreál kulcsban játszott előadást belegyömöszöltek magát nagyon kortársnak szánt színpadképbe. Van egy férfi, aki fényképez, nem tudni, megfigyelő szekus, vagy múzeumi látogató, de mivel okostelefonok kattogtak, azt tippelem, hogy utóbbi. A színészek mondják a szöveget, a tárolókban megmutatják, amit mondanak. Rosszindulattal azt mondhatnám, hogy a színpadon káosz uralkodik, szebben fogalmazva az előadás inkoherens. Túlmagyarázott, túlmozgatott jelenetek és minimum két befejezés, de van, aki hármat számolt.
A számomra első vége az egyetlen jelenet, ami megérintett: Scurtu Dávid és Kocsis Anna monológja. Előbbi Moka, utóbbi Irén, a felesége megszemélyesítője. Eszköztelen, hiteles játékuk, szövegértelmezésük az a pillanat, amikor szabadság- és szabadulásvágy, a tehetetlenség, a beletörődés, a szerelem vége, a belső lázadás megjelenik. Színházi pillanatok.
A színészekről szólva: tehetséges, tudásuk legjavát megmutató művészek játszanak ebben az elkészületlen előadásban. Ami rajtuk múlt, azt maximálisan megtették.
A második és utolsó zárójelenetben Moka – Scurtu a repülőtéri lépcsőn áll (azon, amin a gépbe kell felmenni), lehet, azért, mert a repülés a szabadság, de lehet, mert ez volt kéznél. Szóval ott áll, és sorolja a követelt jogokat. Értelmeseket és értelmetleneket egyaránt, le a kalappal, hogy képes volt megtanulni a végtelen szöveget. Közben a színészek átöltöznek civilbe, elköszönnek, mennek haza. Éppen úgy, mint a Silviu Purcărete rendezte Ionesco Macbett című előadásban Kolozsváron.
Semmi új a nap alatt.
Szerelmes hősök
A Temesvári Állami Német Színház Nino Haratischwili grúz írónő Penthesilea. Egy rekviem című színművével érkezett az Ifeszt-re. Az előadást Eberhard Köhler németországi rendező állította színpadra. Penthesilea, az amazonok királynőjének történetét Homérosz és Heinrich von Kleist is elmesélte. A grúz szerző szövege szép is, tartalmas is, rengeteg lehetőséget rejt magában, amit a rendező nem igazán használt ki. Ellenben hozzátoldott prológust és epilógust, amelyek a cenzúra káros voltáról, elfogadhatatlanságáról szólnak.
Az előadás egyfajta jutalomjáték Ida Jarcsek-Gaza művésznőnek, 55. színházi évadja alkalmából. Ő játssza az egyik Penthesileat.
A színmű és az előadás röviden arról szól, hogy az amazonok királynője, aki a háborúban 43 győzelem után ki merne állni a legyőzhetetlen Achilles ellen, hogy megnyerje az Iliaszban megírt háborút, mind odázza a csatát, mert beleszeretett az ellenség hős vezérébe. Pont úgy, mint a húga, aki szintén valami ellenségbe lett szerelmes, akit aztán az egyik hős amazon megöl. Mert nekik, mármint az amazonoknak, tilos az érzelem, férfit csak szaporodásra lehet „használni”.
Szépen, lassan elmesélt történet, majdnem három óra az előadás, igaz, egy szünettel. Remek, funkcionális díszletek, ötletes zene, kiváló jelmezek, ügyes koreográfia, elfogadható színészi játék, és old school rendezés.
Az előadás olyan, mint a lassított felvétel. Konkrétan lassítva mozognak a színpadon, és szavalva beszélnek. Valamikor divat volt ez a színházi forma, de manapság már finomam fogalmazva is hosszú. A másik gondom a temesvári produkcióval, hogy nem derül ki, miért is állították színpadra. A szöveg számos, a mai világra, társadalomra, nőjogi kérdésekre, háborúra, békére fókuszálva adna lehetőséget, egy jó dramaturg beavatkozásával persze.
A rendező, mintha megelégedett volna a történet elmesélésével, és a két ellenség közötti szerelem megmutatásával.
Ez nekem kevésnek bizonyult akkor, amikor a szomszédunkban háború zajlik, és a világban a béke nem szavatolt.
A felsoroltakat leszámítva, a Penthesilea. Egy rekviem tisztességes előadás.
Képünk a temesvári előadás egyik mozzanatát ábrázolja
(Folytatjuk)
