Ujvárossy László Kilépés a keretből című egyéni kiállításáról
A festmény igazsága a keret, írta (vagy mégsem?) Derrida, a filozófus. A festmény (pontosabban: a művészet) igazsága a kereten kívül van – állítja egész munkásságával Ujvárossy László, a művész. Ha van a művészetnek igazsága, ez önmagán túl van. Nem elegendő az, ha a festmény önmagáról szól, mert ami izgalmas, ami élő, az örök változás, a megújuló kihívás, az öröm és a félelem, mind-mind a festményen túl van.
Ujvárossy László grafikusnak készült, és egy életen keresztül igényes grafikus volt, de mindvégig kilépett a keretből. A grafika (graphein = írni, karcolni, rajzolni, bevésni) cselekvés, aminek gyakorlatilag bármi lehet a hordozó felülete, és csak néha viseli el a bekeretezést. A keret kiszab egy biztonságos teret és megszabja a szabadság szűk mozgásterét. Ujvárossy László nem a biztonságra, hanem a szabadságra teszi tétjeit. A klasszikus értékek, a betanult módszerek, egy téma vagy egy megközelítés elmélyült finomítása biztonságot jelentenek egy művész számára. Ujvárossy László számára a biztonság lemerevedés, helyben topogás, ő pedig nyugtalan: nem keresi önmagát, nem keresi a tökéletességet, nem mélyít el egyetlen témát vagy megközelítést, nem fogadja el a keretet, hanem állandóan úton van, keres valamit, ami még nem volt. Kilép a keretből a világ felé. Egyidejű akar lenni a világgal, az épp zajló történelemmel, az épp szárba szökkenő gondolatokkal, a művészi világ legújabb fejleményeivel. Nem akar provinciális művészetet csinálni, amely saját köpönyegével fedi el önmagát, így biztonságos melegben él. Ma akar élni és alkotni, a mának és – amennyiben lehetséges – a holnapnak.
Ujvárossy Lászlót megbabonázza a világ, mely örökké élő tűz, fellobban mértékre és kialszik mértékre (mondta – vagy mégsem? – Hérakleitosz). Ezért kilép a keretből és elveti a módszert – pontosabban módszerévé teszi a tanulttól való eltávolodást, az állandó kísérletezést. Rajzol, metszeteket készít, fest, installációkban, objektekben, videóban gondolkodik. Képekkel táplálkozik – múzeumokat, kiállításokat látogat, katalógusokat tanulmányoz. Képpé formálódnak fejében a gondolatok, gondolatokat ébresztenek benne a képek. És hogy mégse nyelje el a keret nélküli, a keretből kiduzzadó, a keret alatt kifolyó, a keretbe becsöpögő valóság – vissza-vissza tér a természet állandóbb, kiszámíthatóbb ciklikusságához, az élet körforgásához, a szerelem-születés-halál bizonyosságához.
Ujvárossy László mindenre rá tud csodálkozni – de talán leginkább az élet misztériumára, amelyhez hozzátartozik a kimeríthetetlen és sérülékeny szerelem, az életet adó termékenység, a halál rettegett árnyéka. Ezeket az örök témákat a ma nyelvén fejezi ki, mindig az éppen elfutó pillanatot kergetve. Dialógusban marad a múlttal, a történelmi eseményekkel és a felhalmozott kulturális kincsekkel, a néplélek – ha van ilyen – múltjával, hagyományaival, miközben állandóan figyel a pályatársakra, arra, ami épp most zajlik a művészetben. Semmi nem egyszerű nála: a „napkezek” lehetnek a gyermeki ártatlanság, a tisztaság jelképei, miközben fallikus utalásokat is tartalmaznak, megnyítva idő előtt a „termékenység” témáját, és lehetnek a kétségbeesés gesztusai, amelyek megálljt parancsolnának a pusztításnak – a háborúnak, a természetrombolásnak. Munkái sohasem az esztétikai gyönyörködtetést célozzák, sokkal inkább kihívásként értelmezhetőek: a nézőnek dolga van, nem merülhet el a szépség csodálatában, el kell gondolkozzon azon, amit lát. Magának a nézőnek is ki kell lépnie a keretből, mert az alkotás, amivel találkozik: feladat.
Ujvárossy László számára a médium nem jelent akadályt: a médium keretét már kezdetektől átlépte az intermedialitás irányába. Rajzai kiszöknek a keretből a térbe, kereszteződnek az írással, ráfekszenek a fotóra, életet kapnak mozgóképként. Minden összekapcsolás lehetséges – ha indokolt, ha a gondolat vagy a forma megkívánja. Mert az alkotás akkor ér, ha szabad.
Ennek a kísérletező, nyugtalan életnek a lenyomatait láthatjuk most Nagyváradon, a művész fogadott városában. Itt élte fiatal éveinket ragyogását, kilépve a szocialista művészet keretéből, itt élte személyes életét szintén művész feleségével és lányával, majd amikor lehetett, itt alapított képzőművészeti (grafika) szakot a Partiumi Keresztény Egyetemen, itt dolgozott szívvel-lélekkel (többek között) a Várad, majd az Újvárad folyóiratnál. Innen utazott tanítani Kolozsvárra, múzeumokat és biennálékat látogatni Nyugatra, találkozni a magyar művészeti élet képviselőivel Budapestre. És ide tért vissza. A város sokat köszönhet Ujvárossy Lászlónak – és öröm látni, hogy a nagyváradi római katolikus püspöki palota keretet biztosít a művész és közönsége találkozójának.
(Elhangzott 2026. július 9-én, Ujvárossy László vizuális művész életmű-kiállításának megnyitóján a nagyváradi Római Katolikus Püspöki Palota kiállítótermében.)
A borítóképen Ujvárossy László Az utolsó kongresszus 1989 című munkájának részlete látható.
