Szabó Róbert Csaba íróval, a Pokoltó című regény szerzőjével Albu-Balogh Andrea és Szűcs László beszélgetett.
Albu-Balogh Andrea: A Látó folyóirat szerkesztője vagy 2006-tól, előtte A Hétnél dolgoztál. Jelenleg a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem dráma szakán is tanítasz, tehát a PhD-t is megszerezted ebben a minőségben. És nagyon sok mű szerzője vagy, nem sorolom fel ezeket. Első novellásköteted 2006-ban jelent meg, azóta folyamatosan publikálsz. Először novellákat, aztán ifjúsági regényt, utóbb pedig regényt. Az Alakváltók ezelőtt tíz évvel jelent meg, nagy sikerrel, ami a Mészöly Miklós-díjat hozta meg számodra. 2025-ben pedig a Pokoltó keltett pozitív visszhangot, ami több helyszínen, több idősíkon át a Szilágyságba kalauzolja az olvasót.
Szabó Róbert Csaba: Még soha nem léptem föl Váradon, úgyhogy már csak ezért is megérte megírni ezt a regényt. Nagyon örülök, hogy itt vagyok, tényleg inspiráló számomra a hely. Már csak azért is, mert nincs innen nagyon messze a Szilágyság, egy ugrás, úgyhogy szinte itthon vagyok.
Szűcs László: A könyvbemutató történetéhez tartozik, hogy amikor még az év elején megkaptuk Moravszky Orsolya írását, a könyvről szóló recenziót, már akkor eszembe jutott, milyen jó lenne ezt a könyvet meghívni Váradra. Érdekes, és egy kézirat történetéhez hozzátartozik, hogy miután feltettük már a weboldalra a recenziót, a Facebookon a megjelenés után volt egy kiugróan nagy olvasottsága, miután a Jelenkor kiadó is megosztotta a közösségi oldalon az anyagot. Ez nagyon sokat tud segíteni egy-egy kéziratnak. Szóval akkor gondoltam arra, hívjuk meg ezt a könyvet. Eltelik négy-öt nap, felhív Andrea, és kérdezi, te, nem hívjuk meg a Pokoltót és a szerzőjét? Dehogynem. Maga a könyv címe is jelzi, hogy a regény helyszínei a történet mellett erős szimbolikával bírnak. A Pokoltó, Szilágysomlyó a maga történelmével. Kolozsvár, ahol egy nagyon erős jelenet zajlik, drámai leírása az 1944-es amerikai bombázásnak a vasútállomás környékén. Aztán Bukarest, ‘77 márciusa, a földrengés napjai. Valóságos helyszínek, valóságos szereplők köré épülő, részben fiktív történetek teremtenek drámai hangulatot. Ez a kettősség menet közben alakult ki, vagy amikor elkezdted már a könyv írását? Eleve tudtad, hogy ezt a két időszálat és ezt a két helyszínt így egybekapcsolod?
SZRCS: Talán ha most erre kimerítően válaszolok, akkor több kérdést nem is kellene föltenni. Megpróbálom szétszálazni. Az, hogy számomra mennyire fontos, hogy a regényeim felismerhető, bejárható helyszíneken játszódjanak, tehát egy ismert térbe belehelyezzek egy erősen vagy részben fikciós szálat, ezt nagyon régóta, tudatosan művelem. Főleg az Alakváltók kapcsán, de az ifjúsági regényeim írásakor is ráéreztem arra, hogy ennek van egy plusz hozadéka. Van egy sorozatom, Vajon nagyi, most fog megjelenni a harmadik, befejező része, az első rész Verespatakon játszódik. Mindegyik ilyen. A Nagyi-történeteknek van egy-egy ilyen vonala, hogy miként is érezzük magunkat Erdélyben? Milyen problémáink vannak? Verespatak. Nem kell különösebben magyaráznom, hogy mi volt Verespatakon, remélem, most már lezáródott, bár sose lehet tudni. És ott játszódik Verespatakon. Orosz Annabella az illusztrátor, mindig vele dolgozom. Nagyon egymásra hangolódtunk, ő a fotók alapján dolgozik, vagy elmegy a helyszínre. Ami a Pokoltót illeti, két szálon játszódik, a 40-es évek Szilágysomlyóján és 1977-ben, főleg Bukarestben, a földrengés helyszínein és még egy-két más helyen. A két szálat az elbeszélő személye köti össze. Három fontos szilágysomlyói helyszínre mentünk el, az egyik a Pokoltó maga, ami közkedvelt volt a környéken is, de főleg a szilágysomlyóiak körében. A másik helyszín a zsinagóga. Ez egy ortodox zsinagóga volt. Világhírű tudós rabbik éltek és dolgoztak Szilágysomlyón, még a vészkorszak idején is. Megnéztük a zsinagógát, ott Vida János helyi történelemtanár és helytörténész kalauzolt, azóta ő már nincs köztünk. A harmadik helyszín Eller Gizella háza, aki szintén nem egy kitalált szereplő. Ő az egyik első női újságíró volt, a húszas évektől a Brassói Lapoknál dolgozott. Nem Szilágysomlyón született, de egész korán odakerült, az ő házát néztük meg. Érdekes a helyszínek kapcsán, hogy annak idején abszolút központoknak számítottak, mára mindegyik perifériára szorult. A Pokoltó kiszáradt, a vadon visszavette, ami az övé. A zsinagóga múzeumként működik. Ott annak idején komoly hitélet zajlott. A szilágysági zsidóság fontos központja volt valaha. A Gizi háza pedig, ugye, már nem az övé. Ezek nagyon fontos helyek. Egykor a közösség számára kiemelt pontok voltak, de perifériára szorultak, ami szinte az egész vidéknek a jelképe lett. Mert mindenki Székelyföldre megy, sokan a magyarországiak közül nem is tudnak Szilágysomlyóról. Már nincs az a súlya se kulturális, se gazdasági értelemben, mint mondjuk volt a ‘40-es évekig, amikor jelentős zsidóság, jelentős magyar polgári réteg volt: egy sokszínű, életerős, pezsgő kulturális és gazdasági központ. Vegyük észre, hogy a helyeink, azok az egyenként megszámolható helyek kicsiben tükrözik a nagy egésznek az elsüllyedését. Az, hogy valami a perifériára szorul, az a fontos. Helyeink a perifériára szorulnak. Láng Zsolt író szerkesztőtársam, kollégám volt a Látónál, ő mondta, mikor elolvasta, hogy büszkék lehetnek a somlyóiak. Azért, mert egy olyan világot ír le, mutat be ez a könyv, ami ma már nem létezik. És ebben teljesen igaza van, ez a világ már tényleg nem létezik. Meg kellett találni ezeket a helyszíneket. Számomra fontos volt ezek bejárása, igaz, megváltozott funkciójú terek ma már.
ABA: Nagyon jó alapot adsz szerintem az olvasáshoz, és úgy gondolom, fel tudod csigázni az itt lévők figyelmét. Amit kérdezni szeretnék, az kapcsolódik ahhoz, amit már pedzegettél, hogy hírt adsz egy olyan világról, ami már nincs. Az írást, nagyon úgy tűnik, alapos előtanulmány előzte meg. Erről tudnál mesélni kicsit, hol kutattál, mennyit kutattál, kikkel beszélgettél a helyiek közül?
SZRCS: Én szilágybagosi vagyok, minden reggel 7-kor felültünk az iskolabuszra és délután fél 3-kor indult visszafele a busz Somlyóról. Azért volt fontos számomra, mert az elbeszélő nem szilágysomlyói, hanem otthagyja az édesanyja ezen a Pokoltó nevű fürdőhelyen, mert ő, az anya táncosnői karrierre vágyik. Mindegy, ott marad. Van egy idegenségérzete, ami az én idegenségérzetem. Tehát ahhoz, hogy meg tudjam őt írni, ahhoz nekem fel kellett őt építenem. Én is mindennap hazamentem, tehát nem voltam somlyói. Ez az ingázás, ez a közelség, de mégiscsak távolság, ez nagyon fontos volt, vagyis az idegenségtapasztalat. Vida Jancsi sokat segített térképekkel. És ha valamit kérdeztem, akkor ő elment, és a megfelelő emberrel beszélt, és erről informált. Számára nagyon fontos volt ez a könyv, drukkolt, és amikor megírtam neki, hogy megjelent, akkor csak annyit írt, na végre! Nagybeteg volt már, de kézbe szerette volna venni, mielőtt meghal.
Ezeken kívül, ami még jó forrás volt, az a Szilágysomlyó hetilap, ami a háború előtt is létezett. Itt jön be Eller Gizi a képbe, akiről mondtam, hogy az első női újságíró volt. Miután a férje elhagyta, ő visszakerült Szilágysomlyóra ott telepszik le. Sokáig céltalan az, amit csinál, nem igazán találja a helyét, de abban a pillanatban, amikor megszületik a második bécsi döntés, újraindul a Szilágysomlyó című hetilap, és annak ő lesz a főmunkatársa. Azt, hogy hogyan vonultak be a magyarok Szilágysomlyóra, az ő tolmácsolása alapján kutattam ki. Ezen kívül vannak a zsidókra vonatkozó anyagok, például a Szilágy vármegyei zsidóság történetéről szóló könyv, és még nagyon sok minden. Közben irodalmi szövegekkel is készül az ember. A Pokoltóban két típusú kataklizma van megírva. Van egy földrengés, és van egy háború, aminek a konkrét, ábrázolt vagy dramatizált példája az általad is említett Kolozsvár bombázása. Külön figyeltem arra, hogy a bombázás és a földrengés az valahogy a tükörképe legyen egymásnak. Ugyanazokat a jelzőket és szerkezeteket használtam. Az egész tapasztalatot igyekeztem úgy megírni, hogy vegyük észre, a kataklizmák igazából teljesen egy rugóra működnek. Na most, hogyan kell megírni egy természeti csapást vagy egy bombázást? Ezekhez irodalmi példákat olvastam. Joseph Conradnak van egy Tájfun című regénye, ami arról szól, hogy az Indiai-óceánon egy gőzhajó belefut egy óriási viharba. Hogy mi ennek a nyelve? Vagy mi a bombázásoknak a nyelve? Van egy német író, aki Hamburg porig bombázását írta meg egy egész vékony kis könyvben. Tehát a készülés az sokszor a nyelv. Egyébként nagyon szeretem a kutatást, meg a levéltározást is, ha arra van szükség. Imádom, alig bírom elengedni, mert szeretek elmerülni ebben.
Szilágyságnak van két nagy regénye, ami számomra fontos. Az egyik nyilvánvalóan Szilágyi Istvántól a Kő hull apadó kútba, ami szerintem a világ egyik legjobb könyve, ami valójában Zilahon játszódik. Amikor meg akarták filmesíteni, akkor egyébként Szilágysomlyón keresték a helyszínt a Magurán, nem véletlenül. Ott szerintem ma is le lehetne forgatni, még olyan állapotban megmaradt. A másik könyv viszont kifejezetten Szilágysomlyóról szól. Mester Zsolt Koppantója, ami egy csodálatos könyv. Nem olvastam el a Pokoltó megírása előtt, azt éreztem, hogy nagyon befolyásolna, kicsit tartottam tőle. Ugye az én főszereplőm, elbeszélőm neve Ila. Oké, megjelenik a regény. És akkor gondoltam, most már itt lenne az ideje, hogy elolvassam Mester Zsolt Koppantóját. Elkezdem olvasni a hatodik oldalon. Arról szól ez az önéletrajzi-dokumentarista regény, hogy meghal az édesanyja, aki Kolozsváron él. Az édesapja sebész főorvos, az egyik betegébe beleszeret, aki egy szilágysomlyói nő, és feleségül is veszi. Ezért van az, hogy Mester Zsolt a nyarait Somlyón tölti. Van egy gyönyörű mondata a regényben, hogy Somlyón mindig nyár van, mert Mester Zsolt a nyári vakációkat ott töltötte. És hogy zsong a Magura! Tényleg mondták a somlyóiak is, ahogy beütött a nyár, mindenki ment fel a Magurára, akinek volt háza. No és hogy hívják ezt a nőt, akit feleségül vesz Mester Zsolt édesapja? Hát Ilának. Ilyen egy varázshegy ez a Magura, aki vele foglalkozik, annak súg. Azért ez az Ila nem egy olyan név, mint a Szabó, hogy minden második embert Szabónak hívnak. Tehát mindenféle történelmi anyag, sajtóanyag mellett fel kell építeni a nyelvet is, amivel hozzányúlsz a történethez.
ABA: Érdekes, Szilágyi István regényében is Ilka a főszereplő.
SZL: Mester Zsoltról itt Váradon szerintem el kell mondani – lehet, nem mindenki tudja –, hogy ő élete utolsó éveiben itt élt Nagyváradon, pontosabban Váradszentmártonban. Ő volt a mai Partiumi Keresztény Egyetem alapító rektora. Akkor még Sulyok István Főiskolának hívták, ennek három évig volt a rektora. Később Magyarországon halt meg. Térjünk vissza a már említett valóságos főhőshöz, Eller Gizellához. Ő valóban létezett. Újságíró volt, többek közt a Brassói Lapoknál is dolgozott. Amikor olvastam a könyvet, egy pillanatig felmerült bennem, nem tudva, hogy ő kitalált vagy valóságos szereplő, szóval nekem nagyon gyanús volt, hogy a minta esetleg Simon Magda váradi írónő. Ő is elég fiatalon került a Brassói Lapokhoz. Azt viszont tudtam, hogy neki nincs Szilágy megyei kapcsolódása. Később rájöttem, hogy Gizella valóságos személy…
SZRCS: Csak azért szakítalak félbe, mert én Simon Magdával nagyon sokat foglalkoztam, és amikor elkezdtem megrajzolni a női szereplőm karakterét, akkor Simon Magdából indultam ki. Aztán elengedtem, mert rájöttem, hogy ő más típusú karakter, igaz, sok mindenben, nagyon sok mindenben hasonlítanak.
SZL: Baloldaliságukban is.
SZRCS: Abszolút. A Majtényi lányoktól – Isten nyugtassa őket, Ildikó nemrég halt meg – megkaptam Simon Magda hagyatékát. Majtényi Eriknél volt a hagyaték, a levelei, a végrendelete is Simon Magdának, ők rokonok voltak. Aztán egy csomó mindent találtam már Eller Giziről, és akkor egy kicsit elengedtem Simon Magdát…
SZL: Amikor ezt felfedezted, akkor a Pokoltó helyszín már megvolt? Ki volt hamarabb, a Pokoltó vagy Eller Gizi?
SZRCS: Gizi volt hamarabb, de szinte rögtön utána a Pokoltó. Akkor lettem Térey-ösztöndíjas, és oda egy regénytervet kellett benyújtani. Én ilyen alkat vagyok, ha egy pályázatra be kell nyújtani valamit, akkor nagyon össze tudom szedni magam. Akkor még azt hittem, hogy Eller Gizi lesz a főszereplő. Addig nem tudtam a Pokoltóról egyébként. Később találkoztam olyan somlyóival, aki szintén nem tudott róla. Pedig a falvak is odajártak… Az tűnt föl Eller Gizinél, hogy a Romániai Magyar Irodalmi Lexikon azt írja, 1944-ben halt meg. Először azt hittem, hogy zsidó származású, aztán nagyon hamar rájöttem, hogy nem. Hadadon született, valószínűleg sváb felmenői voltak. Aztán Vida Jancsi mondta, dehogyis halt meg ‘44-ben. Mekkora hülyeség. Azt is kiderítettem, hogy egy S. Zs. monogramú ember írta a lexikon szócikket, Seress Zsuzsa talán. Zilahon élt, már meghalt. Ott már nem volt kitől megkérdeznem, hogy miért gondolta úgy, hogy 1944-ben halt meg. Ez a két dolog vezetett engem abban, hogy én ki fogom deríteni, miért van úgy beírva, hogy ‘44-ben halt meg. Később ez lett aztán a regénynek az egyik szála, egy ilyen szándéka Eller Gizinek, hogy azt írják be, 1944. Ugyanakkor rájöttem, azért nem lehet főszereplő Gizella, mert ő valóságos személy volt, és nagyon keveset lehetett tudni róla. Például fényképet csak most találtam róla pár hónappal ezelőtt. Ez is egy érdekes történet. Mentem Brassóban a könyvet bemutatni. Neki a Brassói Lapoknál egy év után számos sajtópere volt. Ő egy igazi oknyomozó újságíró volt, aki bebújt a bőröd alá. Nagyon kényelmetlen témákról írt, olykor hajnalban vitte el a rendőrség, mert beidézték. Mindenképp el akarták lehetetleníteni ezt az asszonyt. Végül azt tanácsolták neki, tegye azt, ami egy nőnek való, nyisson illatszerboltot. Eltanácsolták ideiglenesen az újságírástól. És akkor a Weisz Mihály utcában nyitott egy illatszerboltot. Amikor a regényt írtam, elmentem és megnéztem, ma egy fogadóiroda működik ott. Szóval illatszerboltot nyit, ami nagyon hamar csődbe megy. Merthogy ő újságíró volt, utána is az lett, úgy is halt meg végül. És amikor készültem Brassóba, kicsit fel akartam frissíteni a memóriámat. Rákerestem az Arcanumon Eller Gizi nevére, és akkor egyből megjelent a fénykép, amit sosem láttam, és akkor mély levegő. Ez egy nappal azelőtt történt, hogy Brassóba mentem, tehát megmutatta magát, és akkor vittem a fényképét. Azért nem lett ő a főszereplő, mert rájöttem, túl sokat kellene hazudnom ahhoz, hogy kitöltsem azokat a lyukakat, amik hiányoznak az ő életrajzából. Ezért lett egyes szám első személy Ila nézőpontjából. Végül így döntöttem. Egy elbeszélő. Egy lány elbeszélő. Biztos meg akarjátok kérdezni, hogy férfiként hogy lehet női elbeszélőt működtetni? Elébemegyek: nagyon jól lehet működtetni. Kellett egy kitalált elbeszélő, aki viszont hazudhat, kitöltheti az ő fantáziájával, az ő képzeletével, a saját fiktív történetével azokat a lyukakat, amikhez egyszerűen nem lehet hozzáférni. Azért lány az elbeszélő, mert nagyon közeli viszonyba kerülnek. Egy 15 éves lány egy 40 éves nővel. Gondoljuk el, egy 15 éves fiú és egy 40 éves nő, az azért egészen más viszonyt feltételezett volna. Világos volt, ide női elbeszélő kell.
SZL: Az segített téged, hogy te beszéltél olyan emberekkel, akik ismerték őt?
SZRCS: Inkább a regény megjelenése után jöttek oda emberek, és mondták el. Kacsó Sándor valamelyik Iszap-könyvében két-három sorban leírja, hogy nézett ki Gizi. Azt írta, filigrán alkatú, ezért mikor megláttam a fényképét, akkor rögtön tudtam, hogy igen, ő az. Mert nagyon jó volt a Kacsó leírása. Persze, írhatott volna Kacsó is többet róla, ezt innen üzenem neki. Valahogy akkor is ilyen férficentrikus társadalom volt. Csak a férfi újságírók voltak az igazi újságírók. Nagyon tudtam volna még egy csomó mindent olvasni, szívesen olvastam volna. Egyébként nagyon egzaltált, színes egyéniség volt.
ABA: Én a valóság és fikció keveredésével szeretném folytatni. Van amúgy a regényben egy érdekes jelenet, amikor Eller Gizi napfürdőzik, az az egyik leglíraibb, legérdekesebb jelenet. Tényleg nagyon jó érzékre vall, ahogyan összefűzöd a valóságos elemeket a fikcióval. Eller Giziről mondtad, hogy ő egy valóságos alak. De ugye itt van Bacsó, aki valójában Kacsó szerintem. Vagy említetted a Krasznay hadnagyot, aki a téglagyár igazgatója volt és alispán. Ezek mellett nekem úgy tűnt, vannak autofiktív elemek is. Bevallom, ahogy olvastam, arra gondoltam, egy kicsit eljátszadoztál azzal, hogy magadat is beleírod, mondjuk a Szabó Rumó figurájába. Nem állítom, csak kérdezem.
SZRCS: Én a női elbeszélőbe írtam bele magamat. A Szabó Rumó egyébként szerepel egy novelláskönyvben, az is Szilágysomlyón, a Magurán játszódó történet, szintén a vészkorszakból. Azon kívül nyilván Bagost is szerettem volna beleírni rajta keresztül. Akit ő az apjának tart, szintén élt Bagoson. Nagyúri földbirtokos. Az a család is szerepel, akik Bagoson a Bánffy-kastélyt bérelték, szóval sok mindenki… De ami a legfontosabb, és ezt nyilván nincs honnan tudja az olvasó, az a katonanevekkel kapcsolatos. Amit nagyon meg szerettem volna írni régóta, ami nagyon foglalkoztatott, az a tordai csata. A világháborúban ez volt az első nagyobb csata Magyarország területén, ott meg tudták állítani a szovjet gőzhengert másfél hónapig. Ugyanis nagyon jól védhető a környék, ott, az Aranyos partja fölött nagyon meredek, azért is sikerült. Azon kívül, hogy jól védhető ez a terület, azért is sikerült, mert volt egy Kékkői nevű ezredes, aki felismerte azt, hogy ha a túlerőben lévő szovjetek ellen egy-egy szakaszba rakja azokat a fiúkat, akik ugyanabból a faluból származnak, így sokkal hatékonyabban harcolnak, egymást védik. Ismerik egymást. Amiért még meg tudták állítani a szovjeteket, az a szilágysomlyói ezrednek, a nagyváradi gyalogezrednek és a nagykárolyinak volt köszönhető. Ez a három és a kolozsváriak védték. A németek akkor már látták, hogy sokáig nem lehet tartani a környéket, ezért ők kényelmesen elvonultak, és a hátország gyermekeire hagyták a nagyon súlyos veszteségekkel járó védekezést. Volt olyan, hogy egy-egy szakasz hetven százalékos veszteséget szenvedett el, többek között éppen a somlyói gyalogezred. Szóval a szilágyságiak is alaposan kivették a részüket, több bagosi, többek között az egyik rokonunk is Tordánál esett el. Egészen pontosan – sikerült kikutatnom a hadügyi levéltárban, – halálosan megsebesült, de Kolozsváron halt meg. Ezek a fiúk a saját falvaikat védték, tudták, ha itt átjönnek a szovjetek, akkor a saját falujukat is megszállják. Ami később be is következett. Nagyon kevesen jöttek vissza. Nem mindenki Tordán halt meg, hanem egészen Ausztriáig küzdöttek. Ezt végig lehetett követni a levéltári anyagokból, úgyhogy azok is valós személyek, akiket említek, ha már a fikció és a valóság keveredéséről beszélünk.
SZL: A fikció felé mennék. Van néhány nagyon érdekes mellékszereplő a könyvben. Az egyik a Danilovicsné, aki ugye pénzért magához veszi az Ilát. Vagy ott van az a Fábián törzsőrmester, aki még némi rokonszenvet is, vagy sajnálatot érez a munkaszolgálatos fiúk iránt. Nem árulok el nagy titkot, az egyiküket elengedi, és ez is drámai, hogy az, akit elenged, nem menekül el, hanem visszaszökik a téglagyárba, a gettóba, a családjához.
SZRCS: Egyébként onnan négy-öt embernek sikerült megszöknie. Egy vízelvezető csövön át másztak ki, a regényben viszont úgy van, hogy ő ott mászik majd be.
SZL: Aztán ott van Jónás, a kocsis, aki ugyan sokat nem szerepel, vagy nem beszél, de tesz valamit, ami évtizedekig meghatározza Ila és a férje kapcsolatát is. Vagy van a Lázár Feri, egy magyarországi fiatalember, aki kincseket keresgél a Magurán. Ila anyja is nagyon érdekes, bár ő is csak inkább említve van, illetve Kolozsváron bukkan fel.
SZRCS: Danilovicsné létező alak, aki bérelte a református egyháztól, a tulajdonostól a Pokoltót. Kiadták neki bérbe, a húszas években valóban egy Danilovicsné bérelte. Nekem annyira megtetszett ez a név, hogy átemeltem, ahogy a zsidó munkaszolgálatos fiúk nevei is a ‘10-es, ‘20-as évekből származnak. Annyira jó nevek, meg annyira meg akartam őket menteni, hogy áthoztam a ‘40-es évekbe. A kutatás során annyi mindennel találkozol, csak a töredékét rakod bele egy történetbe vagy egy regénybe, a neveket felírod, megjegyzed, milyen jól lehet majd használni. Gyakran nem is csak neveket, hanem kis történeteket emelek át a regénybe, a tíz, húsz, harminc évvel későbbi jelenbe. Én így dolgozok, szeretek ezekkel zsonglőrködni, áthúzni, rakosgatni.
ABA: A Szilágysomlyóról, a Maguráról és ezekről az ott élő hősökről elég sokat beszéltünk, tényleg nagyon érdekes a regénynek ez az idősíkja és ez a helyszíne. Van egy hasonlóan érdekes momentum, ami nem a második világháború tájékán játszódik, hanem 1977-ben Bukarestben. Ila átéli a bukaresti földrengést. A regény alapján arra gondoltam, hogy az Előre szerkesztőségében dolgozik, nem tudom, te melyik lapba tájoltad őt. A lényeg, hogy újságíró ő is, mint Eller Gizi, csak ő, mármint Ila fiktív figura. Miért volt ez a bukaresti szál fontos neked?
SZRCS: Ugyanúgy, ahogy szükségem volt az elbeszélőre, azt éreztem, hogy kell ellenpontozni a ‘40-es éveket azzal, hogy a történet jelene az 1977. Azon kívül nagy cezúrák vannak az életünkben. Mikről beszélünk? Az életünk fordulópontjairól beszélünk. Akkor születnek meg a történetek, ha visszaemlékszünk, hogy amikor eltemettük a dédit…, amikor férjhez ment a lányom…, vagy amikor én nősültem meg. Ugye, a nagyszüleink folyton a katonaságról, háborúkról beszéltek. Akkor születnek meg igazán a történetek, amikor valamilyen fordulópontok történnek az életünkben. A ‘77-es földrengés az tényleg ilyen volt, és azért is volt fontos, mert ezt a földrengést nem csak a románok élték át, hanem mindenki. Egy ilyen dologra volt szükségem, egy ilyen fordulópontra, amiből tudom láttatni azt, hogy vannak közös történeteink. Az egyébként magyar honvédtiszt ugye megengedi a zsidó munkaszolgálatosoknak, hogy meglátogassák a gettóban a hozzátartozóikat. Az más kérdés, hogy végül nem engedik be. Azt hiszem, ezek ilyen kis jóvátételek, ilyen kis téglák, amelyekből lehet építkezni. Nem mindig az ippi történet van, ahol egy szakasz állat visszament és 170 románt, asszonyokat, nőket, gyerekeket lemészárolt, hanem igenis vannak pozitív dolgok, csak a jó az nem látszik annyira, mindig a gonosz tettek jelentkeznek, hogy itt vagyok. Ez jól látszik napjaink híradóiban is, mindig a szörnyűségeket látjuk. De a dolgok mélyén ott vannak ezek a kis, közösen átélt és használható történetek, amikre, azt gondolom, tényleg szükségünk van. Ezek tényleg láthatatlan kis dolgok. Ez, hogy megengedik a munkaszolgálatosoknak a látogatást, azt hiszem a Lőwy Dániel könyvében is benne van, én először a Szilágy vármegye zsidóságának történetében találkoztam vele. Ennyi kis bejegyzés elég, hogy egy 20 oldalas rész legyen a könyvből, ami szerintem az egyik kulcs, mindesetre egy nagyon erős történetsor. Nagyon erős, ahogy végigvonul, ráadásul valahol a történet közepén van.
SZL: Bukarestnél még egy érdekes apróság. Pontosabban nem is apróság, inkább párhuzam a diktatúrák gonoszságáról és embertelenségéről, hogy ‘77-ben hagyták meghalni az embereket, hiszen egy-két nap után feladják a romok átkutatását, inkább ledózerolnak mindent.
SZRCS: Egészen addig, míg Ceaușescu haza nem jött Afrikából, valami elképesztő eufória és segíteni akarás volt jellemző. Azt hiszem, pont ezekkel a szavakkal írom a regényben is. A visszaemlékezések szerint még a narancsot is kirakták gyorsan a kirakatba, amihez addig csak pult alatt, vagy a kiváltságosoknak lehetett hozzáférniük. Mindenki segíteni akart. Azért is fontos, mert az ilyen nagy tragédiák vagy katasztrófák idején egy pillanatra az ember jóvá válik. Aztán hazajött a nagyvezér, átvette az irányítást zsebdiktátorként, és azt mondta, oké, most már kerestük eleget a lehetséges túlélőket, most már tessék jönni a buldózereknek, mert milyen jó, hogy itt lett egy kis földrengés, akkor ide csinálunk egy sugárutat, Bukarest felét leromboljuk. Addig tartott a segítő szándék, míg a gonosz színre nem lépett.
SZL: Bukarest is más lett, ahogy Szilágysomlyó is.
SZRCS: Abszolút. Ezért is tükrei egymásnak, a földrengés és a háború, a bombázás. Igyekeztem ugyanazokkal az írói eszközökkel megjeleníteni. Kimondottan figyeltem arra, hogy rímeljen a két kataklizma egymásra.
SZL: Van egy-egy olyan jelenet, amit érdekesen oldottál meg, allegorikus formában. Itt Ila megerőszakolásának a momentumára gondolok, ahol nem írod le azt, hogy őt megerőszakolják, de az olvasó számára nyilvánvaló, hogy mi történt.
SZRCS: Először is, az ő életében ez egy eltemetett trauma lesz, és ezt ilyenféleképpen kellett előkészíteni. Valahogy beleillett az egész regény nyelvébe. Amikor a feleségem elolvasta a kéziratot, azt mondta, hogy ez nagyon szép. Ezt mondta. Ugye, mennyire elkoptatott ez, hogy szép? Nem használjuk. Ha valamire azt mondjuk, hogy szép, ez egy szép regény, az olyan semmitmondó, igaz? A román kritikusok viszont nagyon szeretik használni. Ez egy szép regény, mondják. Mi valahogy erről leszoktunk. Ha egy könyvre azt mondjuk, hogy szép, vagy egy filmre, az olyan, mintha nem jelentene semmit. Na és akkor ezt mondta a feleségem, hogy szép, és ő a nyelvére értette. Igen, ez tényleg tudatosan van így megírva, nagyon beleillett az, hogy ez az erőszak így jelenjen meg. Az is létjogosult lett volna, hogy a maga testi valójában írjam meg, akár az is működhetett volna. De valami miatt így döntöttem.
SZL: Egyetértek a feleségeddel.
SZRCS: Köszönöm szépen, átadom.
ABA: Tényleg nagyon szép lírai betétek vannak a regényedben, ha a természeti leírásokat nézzük. A várossal, Somlyóval is nagyon bájosan bánsz. A Csorgó utca és a Szőlő utca, ahol Eller Gizi háza áll, ez nagyon bájosan tekereg a művedben.
SZRCS: Láng Zsolt kollégámmal egyszer Szilágysomlyón léptünk föl. A két fellépés között mondtam Zsoltnak, hogy fel kéne menjünk az egyik szereplő házához. És akkor elindultunk. Nagy élmény volt. Igazából egy regénynek a helyszínéhez gyalogoltunk föl. Amikor felértünk a házhoz, Zsolt diszkréten félreállt és mondta, pontosabban a testtartásából nyilvánvaló volt, hogy tessék, ez a te helyszíned, ismerkedj meg vele.
ABA: Szerinted vannak még az erdélyi magyarságnak, a romániai magyarságnak elmondatlan történetei? Melyek azok a történetek, amelyek téged külösképpen érdekelnek?
SZRCS: Jönnek-mennek a történetek, leragadok bizonyos dolgoknál, de az biztos, hogy a Pokoltóval újra megtaláltam ezt az Erdélynek nem is nevezhető valamit, amit Partiumként szoktunk nevezni. Itt is rengeteg nagyon jó történet van, nagyon sok elmondatlan történet. Azt érzem, hogy a Partium az, amit a legjobban ismerek. A diákjaimat is arra tanítom forgatókönyvírásból, hogy először olyan témákat dolgozzanak föl, amiket ismernek, amik tényleg belülről jönnek, amelyekben otthon vannak, mert az sokkal személyesebb tud lenni. És azt hiszem, a Pokoltó, bár tényleg nem rólam szól, mégiscsak az egyik legszemélyesebb könyvem, ez az én Szilágysomlyóm.
(A 2026. május 12-én, a nagyváradi Léda-ház kultúrtérben elhangzott beszélgetés szerkesztett változata.)
