Esterházy-emlékkerekasztal a Léda-ház kultúrtérben
Érdekfeszítő szakmai kerekasztal beszélgetéssel emlékeztek Esterházy Péterre halálának tizedik évfordulóján Nagyváradon 2026. május 15-én a Varadinum ünnepségsorozat részeként. A kerekasztal résztvevői az Irodalomtudományi Kutatóintézet (Budapest) munkatársai: Horváth-Márjánovics Diána irodalomtörténész, tudományos munkatárs, a magyar próza kutatója, Szolláth Dávid irodalomtörténész, kritikus, az MTA doktora, illetve Boka László irodalomtörténész, tudományos főmunkatárs, egyetemi docens, a beszélgetés moderátora. Esterházy-szövegrészletek előadásával közreműködött Dimény Levente és Tóth Tünde, a Szigligeti Színház színművészei. Az alábbiakban a beszélgetés szerkesztett változatát olvashatják.
Szűcs László: 2016. július 14-én hunyt el Esterházy Péter író. Ma este rá fogunk emlékezni, így, halálának közelgő tizedik évfordulóján. Rendezvényünk egyik támogatója Magyarország Kolozsvári Főkonzulátusa, ezért is köszöntöm Széles Hermann Ágnes konzult, és egyúttal megkérem, üdvözölje a megjelenteket!
Széles Hermann Ágnes: Különleges alkalom ez a mai, egyrészt emlékezés, másrészt ünneplés, harmadrészt egy fontos küldetés beteljesülésének pillanata. A mai rendezvény körébe vonódik egy hét éven át tartó áldozatos szakmai munka lezárása is. N. Császi Ildikó tanárnő vendégoktatói tevékenységének záró projektjéhez érkeztünk. A Külügyminisztérium Vendégoktatói Hálózata világszerte több mint félszáz egyetemen hirdeti a magyar nyelv és kultúra értékeit, de a célunk sosem csupán az ismeretátadás, hanem a közösségépítés és a fenntarthatóság. Ildikó munkája során ez a cél maradéktalanul megvalósult. Az elmúlt hét esztendőben nemcsak oktatott és kutatott, nemcsak hidat épített anyaországi és helyi intézmények között, nemcsak számos, a maihoz hasonló nagyszerű program született közreműködésével, hanem elvégezte a legnemesebb feladatot is: utánpótlást nevelt. Amikor egy vendégoktató úgy fejezi be küldetését, hogy helyi szakemberek veszik át a stafétát, az a legnagyobb szakmai siker. Ez azt jelenti, hogy a magyar nyelv és kultúra ügye itt, Nagyváradon önjáróvá és még erősebbé vált. Köszönjük Ildikónak ezt az elkötelezett, értékteremtő hét évet! A mai este szakmai programja méltó ehhez a búcsúhoz és egyben a magyar kultúra folytonosságához. Esterházy Péter halálának tizedik évfordulóján egy olyan életmű előtt tisztelgünk, amely alapjaiban határozta meg az elmúlt fél évszázad magyar prózáját. Tíz év gombócból is sok, mondhatnánk esterházys huncutsággal, de az irodalom időszámításában ez a tíz év csupán egyetlen hosszúra nyúlt pillanat. Ennyi ideje tanuljuk, milyen az a kortárs magyar irodalom, amelyben a mester már nem új mondatokat ír, hanem a meglévők között visszhangzik. Várad és Esterházy párhuzama nem szorul magyarázatra. Ez a város mindig is értette azt a többdimenziós európai, mégis ízig-vérig magyar polgári szellemiséget, amelyet ő képviselt. Az ő nyelvi játékaiban, a történelemhez való ironikus, mégis mélységesen alázatos viszonyában ott vibrált az a határtalanság, amely Nagyváradot is meghatározza. Ma este irodalomtörténészek, a szakma kiválóságai, művészek segítenek nekünk eligazodni ebben a gazdag és sokrétű világban. Az önök szakértelme garancia arra, hogy az est során nemcsak száraz irodalmi, irodalomtörténeti tényekkel, hanem az életmű valódi ínyencségeivel és kultúrtörténeti érdekességekkel is megismerkedhetünk. Köszönöm a szervezőknek, támogatóknak, a Partiumi Keresztény Egyetem Magyar Tanszéki Csoportjának, a Holnap Kulturális Egyesületnek, a Festum Varadinumnak, hogy teret adtak ennek a találkozásnak. Kívánom mindannyiunknak, hogy a mai beszélgetés során ne csak a hiányt érezzük, hanem azt a felszabadító derűt és intellektuális kalandot is, amit egy Esterházy-mondat olvasása jelent. Vigyük magunkkal Esterházy szellemi örökségét, valamint azt a hitet, hogy a magyar kultúra ápolása közös, határokon átívelő és sikeres vállalkozásunk.
Boka László: Szép estét kívánok, Isten hozott mindenkit! Azt gondoltuk, ne csak száraz irodalomtörténeti tényekről beszéljünk, hanem adott esetben érdekességekről, csemegékről is, ami ezt a fantasztikus életművet érinti. Én Budapestről jövet is itthon vagyok Váradon, némiképp itt, a Léda-házban is, de Diána és Dávid, ha talán nem is először járnak Nagyváradon, de azért jó régóta nem jártak errefelé, s az jutott eszembe, talán jó alkalom ez arra is, hogy felidézzük, amikor Esterházy Péterrel és Dés Lászlóval sétáltunk anno a városban, még egy Törzsasztal-est után, amikor ők voltak a vendégek. Szóval, hogy ott is micsoda remek hangulat volt, és ez nyilván az ő nyitottságuknak, Péter közvetlenségének, habitusának is köszönhető volt. Emlékszem, nagyon nagy humorral és alázattal, a maga sajátos iróniájával figyelte a sztorikat, amit az est után egy rövid városi sétán hallott tőlünk, kísérőktől a századfordulós épületek, helyszínek kapcsán. Nos, semmiféle kötött koreográfiát nem beszéltünk meg idefelé az úton, hanem tulajdonképpen címszavakat fogok mondani, és majd ezekre kérem, hogy adott esetben reflektáljatok!
Ha Esterházy Péter nevéről, művészetéről beszélünk, akkor minden további nélkül, nagy retorikai túlzások nélkül mondhatjuk, hogy a huszadik század végének, a huszonegyedik század elejének megkerülhetetlen életművéről beszélünk, egy nagyon gazdag, négy évtizedet átfogó életműről. Milyen sajátosságai vannak azon túl, amit szerintem mindenki tud, ismer? Egy picit fogunk beszélni az életrajzáról is, de bevallom, úgy gondoltam, hogy ezt bárki kikeresheti egy Wikipédia-szócikkben is akár, tehát a legkevésbé sem erre helyezném a hangsúlyt. Esterházy 1950-ben született, nem könnyű politikai időkben, olyan családi háttérrel, amilyennel. A piaristáknál járt gimnáziumba, és 1974-ben az egyetemen matematika szakon végzett. Ezek, azt gondolom viszont, hogy fontosak, vagy legalább olyan fontosak, mint mondjuk a foci szerepe az életében és életművében. Erről mit gondoltok? Mondjuk az ötvenes években lehet, hogy ilyen „arisztokrata” háttérrel nem is engedték volna egyetemre járni. A hatvanas évek végén, amikor gimnazista volt, s a hetvenes évek elején, az már egy konszolidált kádári rendszer volt. Ez mennyire volt meghatározó az ő esetében?
Horváth-Márjánovics Diána: Az Esterházy-szövegek magukba foglalják a szerző életének bizonyos szakaszait. Egy olyan életműről van szó, ahol nem választható el az életanyag és az irodalmi szöveg, és ennek különféle kicsúcsosodásai vannak: például A szív segédigéi, a Harmonia, a Javított kiadás. Sokaknak lehet megejtő és emlékezetes kötet a tíz évvel ezelőtt publikált Hasnyálmirigynapló. Egy olyan könyvről van szó, amelyben Esterházy a betegségének a diagnózisától kezdődően egészen életének végéig naplózta a történéseket. Végigkövetni, ahogyan feldolgozta agóniájának stációit – megrázó olvasmány. Idén jött ki egy interjúkat tartalmazó könyv, a Magvető publikálta pár héttel ezelőtt; címe: Minden művészet, Esterházy Semmi művészetére reflektálva. A kötet a 2025-ös Vanni van egyfajta folytatása, amelyre rendkívüli érdeklődés mutatkozott, nagyon sok példányban fogyott. Sokan azt mondták (és egy nemrég közzétett interjúban a szerkesztők is hangsúlyozták), hogy olyan érzés volt olvasni, mintha Esterházynak új könyve jött volna ki, itt lenne velünk. Tehát van egy olyan hiány Esterházy kapcsán, amit nagyon sok olvasó érez már tizedik éve, és valóban olyan a frissen nyomtatott mondatait olvasni, mintha egy újraéledne ez a rendkívüli alak. Szerintem erről fogunk beszélni a következő egy órában: hogy miért annyira kivételes ez az életmű és Esterházy személye.
Szolláth Dávid: Az életrajzra vonatkozó érdeklődés egyrészt valóban környezetidegen Esterházynál, másrészről megkerülhetetlen. Hogy ne ilyen okoskodó rébuszokban beszéljek, arról van szó, hogy Esterházy Péter egy olyan művészettörténeti, irodalomtörténeti korszaknak lett a legkitüntetettebb magyar prózaírója, amit nagyon komoly elmék úgy hívtak, hogy posztmodern. Amelynek az egyik közhelye az, hogy hagyjuk már a fészkes fenébe az író személyét és az írói életrajzokat. Például „Így élt a szabadságharc költője”. Ez az, amiről szegény magyartanárok próbálják már körülbelül a bölcsőde óta leszoktatni a gyerekeket, hogy nem az életrajz kell nekünk, hanem a szöveg. Egy olyan posztmodernnek lett ő az ikonikus magyar írója, a nemzetközi posztmodern irodalommal, művészettel egyívású, egyrangú alkotója, amely lehetetlenné tette az életrajzi olvasást, hogy az író személyéből, a valóságából, történetéből vezessük le a művészetét. Visszavonta, inadekvátnak tekintette ezt a gondolatot. Ugyanakkor mi a legállandóbb fogódzója az egyébként nem mindig könnyen érthető Esterházy-műveknek? Az Esterházy család, Gitta asszony, Icsi úr a Termelési-regényből vagy a focista Marci, szóval a visszatérő nevek. Esterházy ezzel egy látszólag ellentmondásos helyzetet teremt. Az első számú magyar posztmodern író nem teljesíti azt a posztmodern követelményt, hogy a szerzői egót lehetőleg porlasszuk szét a nyelvben. Ez egy olyan posztmodern életmű, ami teli van énnel, az én közvetlen világával, nagyon furcsán és játékosan autoriter, úgyhogy voltaképpen így megkerülvén a kérdésedet, nem tudom abszolváltam-e?
BL: Abszolút, épp ezért akartam egy kicsit visszafogottan szubverzív vagy provokatív lenni. Itt a jelen lévő egyetemista hallgatóim a tanúk rá, hogy mindig azzal kezdem, hogy már negyven-ötven éve is idejétmúlt volt az, hogy a Petőfi-tanítást azzal kezdik – én is még úgy tanultam –, hogy „anyja neve Hrúz Mária”. Ezt innentől kezdve el lehet felejteni, nyilván a szöveg a fontos, és a szöveg, fikció. Ugyanakkor ez megkerülhetetlen az életműben, ahogyan ugye itt szót ejtettél, Dia te is a Hasnyálmirigynaplóról is. De az 1976-os Fancsikó és Pintától terjed ez az ív: ez a negyven év nagyon gazdag minden szempontból. És majd beszéljünk arról is, ha jut rá idő, hogy mennyit köszönhet a magyar irodalom külföldi visszhangja, egyáltalán, hogy ismernek bennünket olvasók a nagyvilágban, Esterházynak.
De ha már Dávid szóba hozta azt, hogy posztmodern vagy nyelvformáló képesség: nagyon sokan megnyilatkoztak nyilván életében is, de halálakor meg rengetegen ezzel kapcsolatban. Nem biztos, hogy pontosan idézem: Jánossy Lajosnak volt talán egy olyan félmondata, hogy nála csúcsosodott ki leginkább az, hogy a szónak nincs jelentése, csak használata van. Az tény, hogy az ő nyelvformáló képessége körülírt nemcsak korábbi klasszikus magyar irodalmi életműveket, hanem a közvetlen elődöket is, legalábbis tovább írta valamilyen formában azokat. Kérlek, erre is reflektáljatok!
A másik az a referencia, hogy a hetvenes években induló fiatal szerzőként az egyik interjújában azt mondja humorosan: „Jesszusom, csak nem akarja tükrözni a valóságot, ugye?” Tehát az elvárt, művileg irányított szocreál „valóságirodalom” kérdésköre, mint egy újabb címszó, vagy az erre adott válaszok.
HMD: Sok olyan fordulatunk van az irodalmi szcénában vagy a tágabb nyilvánosságban, amely Esterházyhoz kötődik. Ott van a sokszor idézett mondat: „Egy bizonyos szint fölött nem süllyedünk bizonyos szint alá.” Ezt hallottam már jelöletlenül, egyfajta közmondásként idézni, és azzal a megjegyzéssel is, hogy: „Nem tudom, kitől származik, talán egy híresíró mondta.” Tehát egyfajta folklorizálódás is bekövetkezett az Esterházy-mondatok kapcsán. Annyira blikkfangosak, annyira jól idézhetők, kontextusból jól kiragadhatók, hogy észre sem vesszük, hogy Esterházy nyelvén beszélünk. Egy hasonló bonmot az is, hogy: „Megnyugtatóbb, ha bizony az író nem népben-nemzetben gondolkodik, hanem alanyban-állítmányban.” Ez kapcsolódik ahhoz, amit Laci mondott: a ’90-es évektől az úgynevezett szövegirodalom sokszor idézett szerzője lett Esterházy. És ahhoz is kapcsolódik, hogy bizonyos iskolák azt mondják, az irodalom ne tükrözzön, vagy ne a valósággal foglalkozzunk, hanem csak szövegcentrikusan és az élettörténettől elemelve értelmezzük a szövegeket. Na most, ennek az idézetnek az útja is érdekes – ahogyan arra nemrég Szegő János is felhívta a figyelmet. Esterházy ugyanis nem ezt állította. Kontextusból kiragadva nem ez a kicsengése az eredeti műben. Az először kötetként megjelent, aztán a Bevezetés kötetbe is beékelt Kis magyar pornográfiában szerepel a passzus. Így szól: „S megnyugtatóbb, ha bizony az író nem népben-nemzetben gondolkodik, hanem alanyban-állítmányban. Nem mert hazátlan bitang. Hanem mert ha egy kicsit is jó, akkor úgyis nyakig az egészben, ha meg kicsit se jó, akkor hiába mondja: csak cifrázza… A hazaszeretet minőség kérdése.” Tehát Esterházyt nagyon is foglalkoztatják ezek az életközeli témák, és nagyon érdekes, hogy a család, a haza, Isten azok a hívószavak, amelyek körül végig kering az egész életmű.
SZD: Nagyon sűrűsödik az Esterházy-leves ezzel az idézettel is. Kérdés, hogy a művet le tudjuk-e választani valami valóságbeli eredetéről, hogy az nem ábrázol. Hiszen ha a nyelv is írja valamennyire önmagát, akkor abban a pillanatban, amikor a nyelv írta önmagát, akkor épp nem az író írta azt a szöveget, legfeljebb a keze, a tolla. Nagyon érdekes és felszabadító gondolat az, hogy megszületünk, megtanuljuk az anyanyelvünket, aztán beszéljük, néhány évtizedig, használjuk, majd meghalunk, és az anyanyelvünk ugyanúgy él tovább, anélkül, hogy észrevette volna létezésünket. Mondta magát a szájunk által. Viszont van, akinek megadatik, hogy szállóigévé válik néhány mondata, azaz hozzátesz valamit a nyelvhez, van néhány író, aki tud módosítani a nyelven. Például Esterházynak nagy mániája volt az ő irodalomtörténeti magánkánonja, iszonyat nagy tisztelettel tud beszélni íróelődökről. Erre biztosan kitérünk, az Ottlik-másolástól kezdve Mészöly apa-komplexusán keresztül a Kosztolányi-játékokig. Szóval, a felsorolt íróknak például megadatott, hogy tudtak igazítani, alakítani a magyar mondaton. Milyen volt a magyar mondat Kosztolányi előtt és után, milyen volt Mészöly előtt és után? Ez Esterházy kedvelt kérdése. De hogy a nyelv összehasonlíthatatlanul többet tud a nyelvről, mint a nyelv egy beszélője, ez egyrészt hátborzongató gondolat, másrészt rendkívül felszabadító. Hát akkor ez nem az én dolgom, nem nekem kell megírni, hanem hagynom kell, hogy a nyelv „dolgozza ki” magát. Így aztán ebből az is jön, hogy voltaképpen bármihez hozzányúlhatok a nyelv bankjából, készletéből, az előttem lévő írott irodalomból. Bármihez hozzányúlhatok, hiszen én csak csatornázom vagy „mediálom”. De az is fontos, amit Dia felvetett, felvillantott, mert én itt ex cathedra kijelentettem, hogy Esterházy posztmodern. Márpedig ez is egy elég jelentős és szerintem érdekes vitakérdés, hogy neoavantgárd vagy posztmodern.
HMD: A posztmodern-kérdéshez egy (végtelenül önironikus) bonmot-val kapcsolódom. A Javított kiadásban azt írta Esterházy, hogy „posztmodern az, akit annak mondanak, vagy akinek már az anyja is posztmodern volt”.
SZD: Szóval, miközben én itt prédikálom, hogy a nyelv le tud válni a valóságról, ugye ez egy nagyon optimista, főleg a fiatal Esterházyra és az életmű korai befogadására nagyon jellemző gondolat, hogy hagyjuk a valóság utánzását, hagyjuk a naiv mimézist. És akkor megjelenik a nem tudom hányadik, mondjuk legalább a harmadik főmű, a Harmonia caelestis 2000-ben, és kiderül, hogy az ebben ezerféleképpen szétírt édesapám – ugye „édesapám” bárki lehet abban a műben, nemcsak az apja, nemcsak a férfi Esterházy-felmenők, hanem például egy Oravecz Imre-vers paraszthőse is lehet az édesapám, tehát egy nagyon szabad jelölő, bárkit berakhatunk mögé –, szóval az „édesapám”-ról kiderül, hogy nagyon is egy konkrét létező édesapám, aki után maradt egy csomó ügynökjelentés. És akkor azt írja EP, hogy referenciális írók lettünk, lőttek posztmodern jó hírünknek. Tehát a valóság visszanyal.
BL: Most azzal folytatnám gyorsan tovább, hogy lexikonokat átnéztem, és nem kis meglepetésemre olyasmiket is írtak, hogy „krónikása a Kádár-korszaknak” meg „élő lelkiismerete a rendszerváltásnak”. És arra gondoltam, hogy hogyan hahotázna most Péter ezeken. Első kérdésem az, hogy ő reflektálna erre, vagy inkább hagyná a nyelvet reflektálni? Hoztam különben egy rövid idézetet is, azt gondolom, jól passzol ide. „A világ értelme kijelenthetetlen, a művész egyetlen feladata a lehetséges jelentések felkutatása, e jelek mindegyike önmagában csak (szükséges) hazugság, de sokféleségük maga az írói igazság. (…) Az irodalom azért lehetséges, mert a világ még nem kész.” Ez utóbbira egyelőre nem muszáj reflektálnotok, csak a későbbiekben, ha gondoljátok. Viszont már előreszaladtunk egy picit a Hasnyálmirigynapló meg a Javított kiadás felé, térjünk vissza azért a kezdeti időkhöz, hogy majd lássuk, ez a moralitás hogyan kúszik be a nagyon is posztmodern kezdetek után az életmű utolsó évtizedeibe, vagyis a kezdetek, – most egy kicsit az irodalomtörténész muszáj kibeszéljen belőlem –,a Termelési regény, a Fancsikó és Pinta után, és aztán főleg a Bevezetés a szépirodalomba után, ami képletesen és valóságosan is „beszakította az asztalt”, s amiről ugye maga is azt mondta, a bevezetés nem bevezetés, az már maga a szépirodalom. Ez a fajta posztmodern prózafordulat mennyire sajátosan közép-kelet-európai? Ez így több kérdés akkor, egyszerre.
SZD: Azt gondolom, nem könnyű Esterházytól felolvasni, mert annyira sok felhang, mellékzönge, oldalvágás van benne, szóval rendező legyen a talpán, aki ezt meg tudja oldani. A most elhangzott részlet a Termelési regény elejéről volt, és a Dia által bedobott bonmot-listáról mindjárt kettőt kipipálhatunk. Egyrészt a „Nem találunk szavakat.” Röhögésbe torkollik a nagyon patetikusnak látszó nyitány, aztán jön a „közép-kelet-európaiak vagyunk, idegrendszerünk elromlott, vécépapírunk kemény”. Ez is sokat idézett, nagyon vicces, ironikus önjellemzés.
Ez a szövegrészlet többféle keretezést kínál fel. Az egyik Bojtár Endrének az értelmezése, aki azt mondja, az az ellentmondás, hogy ez a mi posztmodernünk olyan, mint a magyar narancs, kicsit savanyú, kicsit sárga, de nem egészen olyan, mint az a posztmodern, amit Amerikában vagy Párizsban elképzeltek. Mert annak EP nem teljesen felel meg. De igenis van egy regionális felfogása a posztmodernnek, erre is mehetne tovább a beszélgetés.
De menjünk vissza a hetvenes évek második felébe gondolatban, ahogy Laci javasolta! A Termelési regényben egy szocialista nagyvállalatban, különböző termelési normák között. A püspöklila könyvnek már a címe is egy bizonyos műfajra utal vissza. Mert a hetvenes években elég eleven még az ötvenes évek emlékezete, a termelési drámák, a szocialista realista irodalom, például úgy záródik ez a Termelési-regény, hogy van egy kis blanketta a végén: „Kérjük, írja meg, hogy mennyit tanult a kedves olvasó a szocialista termelési módokról, írja meg az írónak, hogy még milyen üzemekről szeretne olvasni”. Vígan és önfeledten játszik a bárgyú szocrealista ócskaságokkal. Nem is nagyon lehet érteni, hogy ez hogyan jöhetett ki akkor, hogy jelenhetett meg ilyesmi? Ugyanakkor hemzsegnek benne a különböző beszédmódok, a sokféle réteg, sokféle nyelvi réteg Goethétől, Eckermanntól kezdve, Mikszáthon át ki tudja, meddig. Ellentmondásos az is, hogy ez a voltaképpen vaskos könyv kisregény, százvalahány oldal körülbelül, de a kétharmada vagy háromnegyede a jegyzeteiből áll, tehát olvass hátra. Ez is micsoda megsokszorozása a lehetőségének és lefárasztása az olvasónak! Ez már neoavantgárdnak is nézhető, például Erdély Miklósnak a Metán című szövege olyan, hogy kétsoronként van egy lábjegyzetindex, ám néhány sorral lejjebb jön is maga a lábjegyzet, tehát olvasod, és érvényteleníti azt a mondatot, amihez a lábjegyzet kapcsolva volt. A lábjegyzetek gyakorlatilag leszedik azokat a téglákat, amiket a főszöveg feltett. Ráadásul itt, Esterházynál kétharmad-egyharmad vagy háromnegyed-egynegyed az aránya a jegyzetnek és a főszövegnek. Hasonló önfelszámoló szöveg Hajas Tibortól a „Feltámadott” „a” „tenger”. Ez azonos a Feltámadott a tengerrel, csak az a különbség, hogy minden szó idézőjelbe van téve. Tehát akkor ezt így kellene mondani, hogy „feltámadott” „a” „tenger”, „a” „népek” „tengere”… Értitek, minden egyes nyelvi jelre, minden egyes átkozott betűre rákérdez a szöveg, minden lépésben elbizonytalanít, és hát olvasó legyen a talpán, aki ezt bírja. Utolsó megjegyzésem, és aztán lezárom a kis magánszámomat: Csodálatos, hogy ebből a nagyon provokatív, szubkulturális írásmódból, ami néhány eszeveszett underground művésznek és bölcsésznek a játékszere volt, Esterházyval mainstream lett. Ez az, amit én máig csodálok. Hogy ebből a nyelvi őrültből, a provokáció hercegéből hogyan lett sztár, akiért ezrek állnak sorba dedikálni és imádják?
BL: Igen, már a nyolcvanas években is érezhető volt, visszanéztem egy korai primer marketinganyagot, amikor odatették a Vígszínház elé magát Esterházyt, hogy ott árulja és dedikálja egy bódénál a saját könyveit, és ez elég furcsa volt.
HMD: A Termelési-regényről olyan szempontból is érdemes szót ejteni, hogy milyen a kötetstruktúra, és az miként támogatja a hagyományostól eltérő olvasást. A Magvető két könyvjelzőt illesztett bele, így egyszerre lehet követni a jegyzeteket és a főszöveget. Nekem érdekes az is, hogy Esterházy kiket tartott fontosnak. Nádas Péter új kötetét, a Halott barátaimat ilyen szempontból is jó megemlítenünk. Nádas tanúként ad arról számot, hogy a Termelési-regény nemhogy berobbant és rengetegen olvasták, de az egyedüli könyv volt, amit Kardos akkor engedett több nyomásban kiadni. Kapkodták, mint a cukrot. Egy olyan típusú könyvet, ami mindent borít azzal kapcsolatban, amit szövegről, lineáris olvasásról, irodalomról gondoltunk. Egyébként Nádas ezt azzal köti össze, hogy olyan analízisét adja az Esterházy-karakternek, amely a rendkívül elbűvölő személyiségét emeli ki – ez bizonyosan hatással volt az olvasókra és a recepcióra.
Még egyet szerettem volna hozzáfűzni. Radnóti Sándornak van arról egy megfejtése, hogy hogyan is mehetett át bizonyos rostákon ez a szöveg. Ő azt mondta, hogy a nyakatekertségével annyira cenzúrázhatatlan volt, vagy annyira fülöncsíphetetlen az a szöveg… Ez egy megfontolandó megoldás, hogy nincsen kiragadható inkrimináltható rész, hanem mondjuk az egész az. Annyira más, annyira zavarba ejtő.
BL: Beszélhetnénk órákig itt arról, hogy a nyelv, meg ennek a hálózata, nem is csak a szöveg, hanem szövegszerűsége, és ilyen posztstrukturalista elméleti okoskodásokat mondhatnánk, ehelyett azt gondolom, Esterházy úgy tudott írni a világról, úgy tudott beszélni róla, hogy folyamatosan tisztában volt azzal is, hogy van, amit még a nyelv által sem tud kimondani. Nekem van egy számomra nagyon kedves könyve, A szív segédigéi. Ez az édesanyja halálakor született, és akkor azt mondja, hogy nem akarok beszélni, nem akarok semmiféle magasztos igazságokat mondani, de nem akarok nem emlékezni sem. És akkor azt mondja, itt most ezt így látszólag szenvtelenül el kellene mondani, de nem lehet. Mindent lehetne kurziválni, ugye… a kurzivált életbe! Tehát, hogy ott is működik ez a fajta fájdalmas retorika, közben érezzük azt, hogy van, amit nem tud kimondani, máskor meg maga a nyelv ír felül, lendít tovább mindent.
Dia utaltál már rá, hogy kik a fontos kortársai, és kik azok, akik adott esetben valamilyen vállalt, választott elődök, mások valamilyen formában tanítványok. Lehet egyáltalán Esterházy-tanítványokról beszélni?
HMD: Az elődökre térnék ki. Mészölyt és Ottlikot már említettétek, Nádas a Halott barátaimban is Mészölyt emeli ki, hosszabban is tárgyalja, hogy szerinte Mészöly a diktatúra nyelvét milyen módon alkotta újra, hogyan adott formát a mondatnak egy formátlan világban, redukcionizmusa, az állandó húzásai milyen módon alakították a nyelvet. Esterházy pedig erre azt mondta a hetvenes években, hogy „nem tudsz olyasmibe kezdeni, amit Mészöly ne kezdett volna el”. Nyelvi és morális szinten is nagyon fontosak voltak ezek a „helyreállítási munkálatok” Esterházynak. Egyik nap megírom, felépítem, a másik nap kihúzom az egészet – ez az EP kapcsán sokszor idézett „protestáns munkamorál”. Az a típusú nyelvi munkálat, amely az etikával kötődik össze. Esterházy szerette Thomas Mann napirendjét emlegetni, aki reggel kilenckor kezdett dolgozni, és délig mindig ott ült az íróasztalánál. Ő szintén reggel vette fel a munkát, 1 óra körül tartott egy szünetet, és este 6-ig dolgozott. Minden egyes nap. Tehát a nyelvi munka, a kikezdhetetlen következetesség és a morál nála egy tőről fakadt, vagy nagyon szorosan kapcsolódott egymáshoz.
SZD: Amikor Esterházy föltűnt minden mást elhomályosító csillagként a magyar irodalom egén, akkoriban nagy karriert futott be az az irodalomelméleti elképzelés, recepcióesztétika, amely azt mondja, hogy az irodalom története nem stabil. Az irodalom története mindig újraalakuló múlt, mindig folyamatosan átrendeződő múlt, amelyet a jelen irodalma rendez el. Tehát, ha egy ilyen erős szerző megjelenik, akkor az viszonylag hamar át tudja rendezni a konszenzuális irodalomtörténeti elképzeléseinket, és bizonyos szerzők ásatagként és unalmasként, kötelező irodalomként hatnak már. Bizonyos irodalomtörténeti múltak elfelejtődnek, kiesnek, bizonyos irodalomtörténeti múltak meg felragyognak. Ez az ilyen Esterházy-típusú íróknak köszönhető, akik kijelölnek múltakat, akik fölemelnek múltakat. Ottlik Gézáról nem volt olyan széles körben szó mondjuk Ottlik idején. Mándy vagy Mészöly is félreszorított írók voltak. Félreértés ne essen, nem attól ragyogtak föl, hogy Esterházy rájuk nézett. Nem akarok én sem kultikus beszédmódba átcsapni, de azért nem mindegy az, hogy egy ennyire progresszív és mégis nagyon sokak által kedvelt életmű kiket kanonizál, kiket emel föl. Ugyanakkor érdekes módon – visszatérve a neoavantgárdhoz – a hetvenes-nyolcvanas években a film vagy a fotó vagy a képzőművészet jobban megőrizte a saját neoavantgárdját, ott hagyománnyá vált a neoavantgárd, mint az irodalomban, itt ugyanis nagyon sok neoavantgárd átcímkéződött. Tudjátok, van az, hogy húsvétkor leszeded a csokinyusziról az alufóliát, és kiderül, hogy Mikulás. Átcsomagolták a fóliát, hiszen nem fogjuk kidobni azt a sok csokit, ha nem járt le a szavatossága. Nyusziként adjuk innentől. Így járt nagyon sok szerző, aki neoavantgárdként volt olvasható. A neoavantgárd kiment a divatból, átcsomagolták, és posztmodernként került újra a piacra. Néha ez az ember benyomása, ez persze csak egy vicc, egy ostobácska leegyszerűsítés, de azért talán van benne valami.
Döbbenetes mértékű szakadék van a hetvenes évek előtti és azutáni magyar próza között. Ebből doktori dolgozatok sokaságát lehet írni. És akkor még nem volt neve ennek a nagy paradigmaváltásnak. Például olyanokat mondtak, hogy „farmernadrágos irodalom”, meg a Péterek nemzedéke. Nádas Pétert most említette Dia, de kevésbé emlegetjük mondjuk Hajnóczy Pétert vagy Lengyel Pétert. A nagy-nagy fordulópont 1986, amikor a Bevezetés a szépirodalomba és az Emlékiratok könyve megjelent, és valóban beszakította az asztalt.
BL: Az időnk vége felé járunk, és még nagyon sok címszó van, amire kéne reflektálnotok. Például, hogy Nagyváradon vagyunk, így adódna a kérdés, hogy a prózafordulat Erdélyben miért nem, vagy miért nem úgy, hanem nagyon másként ment végbe a nyolcvanas években? Mondjuk egy Bodor Ádám vagy Szilágyi István vagy mások ezt miképp képviselték? Itt ugyanis kevéssé tűnt el a történet, inkább átment egy kicsit mágikus realista irányba, vagy éppen nagyon is az abszurd és a humor, a groteszk irányába, gondoljunk mondjuk Bálint Tiborra utóbbi esetben, ezzel kerülve el talán a magyarországinál erőteljesebb cenzúrát.
Most egy olyan kérdésem is lenne, aminek az a címszava, hogy külföld, fordítás, fordíthatóság. Az Otthon című esszéjében írja Esterházy: „A mondat, az én gyakorlatomban, se nem szép, se nem nem szép, se nem jó, se nem nem jó (gonosz), hanem a mondat: van. És a szerkezet az, amely a terheket viseli, amelynek »meg kell oldania magát«, az az, amely a létért küzd, illetve nem ily heroikusan: a létért illegeti magát.”
Egy ennyire nyelvben élő, nyelv által megszólaló szerzőt hogyan lehet jól fordítani?
HMD: Mindkettő, amit felvetsz, óriási téma. Nemrég megütköztem egy mondaton, amikor a Külországi könyvespolcokon című, Esterházy-fordításról szóló kötetet olvastam. Németh Gábor egy kerekasztal-beszélgetésen azt mondta, hogy Esterházy az a par excellence szerző, aki mindig úgy ír, annak tudatában, hogy őt fordítani fogják. Holott alapvető tapasztalat, hogy az EP-szövegek a régióba ágyazottak. Éppen az a pályaszakasz, amit most hangsúlyozunk, a hetvenes évek vége, nyolcvanas évek eleje, annyira a Kádár-kori Magyarországról szól, és annyira a mi ügyeinkről, hogy egy mai huszonévesnek vagy tizenévesnek nehézséget okozhat ehhez a szövegvilághoz kapcsolódni. Az pedig Esterházy kiváló fordítóinak leleményességén múlik, hogy a külföldi olvasó mennyit tud az életanyagból vagy valóságkontextusból megérteni vagy kibányászni.
BL: Annál is inkább, bocsáss meg, mert ő maga is azt mondja, hogy a jelentések, a szavak folyamatosan, korról korra változnak, más kontextusba helyeződnek.
SZD: Általában véve érdekes kérdés az, hogy a régió kis nyelveinek irodalmai hogyan ültethetők át a régión kívülre. Ezt úgy is lehet mondani, azok a hajdan az Osztrák–Magyar Monarchia kultúrterébe tartozó nemzeteknek, ennek a tizenvalahány utódállamnak a kultúrájában esetleg még mond valamit, hogy Esterházy. Ha nem is mindenütt. Az Esterházy-családtörténet nagyon sok ponton összekapcsolódik európai országoknak a történelmével. Szóval, ha véletlenül a jelenlévők közül valaki nagyon nagy múltú arisztokrata családba született, akkor írjon családtörténetet, mert két legyet üt egy csapásra. A Harmonia caelestis egy kicsit ilyen. Akik ehhez tudnak jól kapcsolódni, azokra a kultúrákra mint célnyelvekre szerintem még egész jól lefordul a mű. De az, amit Németh Gábortól idéztetek, nem hiszem, hogy a korai művekre is illik. Van is egy ilyen megfigyelés a nemzetközi recepciótörténetben, hogy a Harmonia caelestis volt az áttörés.
BL: A Harmoniáról is beszéljünk, és nemcsak a Harmoniáról, hanem a Javított kiadásról, egyáltalán, arról a címszóról akkor, ami súlyos, terhes, nem csak a nyelv, hanem az identitás miatt is, hogy „apaszerepek”.
HMD: A Harmonia a magyar irodalom történetének egyik legfontosabb apakönyve, és már említetted, hogy van Esterházynak egy anyakönyve is, A szív segédigéi. A Harmonia kétséget kizáróan az életmű legközepe. Érdekes, persze, hogy a fikció és a valóság viszonya miként alakul ezekben a kiadványokban. A szív segédigéiben például beszél a húgáról, az öccséről és saját magáról. Azt lehet tudni, hogy Esterházynak valójában nem húga volt, hanem fiútestvérei – állandó a játék a fikciós elemekkel. Óriási törés volt az életműben, hogy azt a mítoszt, amit EP az édesapjáról alkotott a Harmoniában, alapjaiban rengette meg a hír: Esterházy Mátyás besúgó volt. Amikor az ügynökaktáit kikérte a hivatalból, hogy megtudja, őt megfigyelték-e (sejtette, hogy valószínűleg figyelték az évek során), akkor tudta meg, hogy az édesapját is beszervezték. A Javított kiadásban ezekből az ügynökaktákból idéz passzusokat EP, a saját, naplószerű reflexióival.
SZD: A Harmonia caelestis és a Javított kiadás különbsége, amit most tárgyalunk, nemcsak az Esterházy-életművön belül fordulópont, hanem könnyen tekinthető a magyar próza, magyar irodalom alakulástörténetében is jelképes fordulópontnak. Miről beszélek? A hetvenes évek végétől a kilencvenes évekig az a trend, hogy a szavak szabadok, szabad jelölők. Az „édesapám” jelölő bármilyen jelentést felvehet Lady Dianától Oravecz Imre versének figuráiig. Vagy például lehet az „édesapám” a Danilo Kiš egyik elbeszélése a hetvenes évekből, ami egy hajdani Esterházyról szól. Az a címe az elbeszélésnek, hogy Mily dicső a hazáért halni, ami egy az egyben benne van a Harmonia caelestisben, de a Bevezetés a szépirodalomba is magában foglalja, sőt, Esterházy akkor még azzal a megjegyzéssel is ellátta, hogy a fenti szövegrészlet nyomokban Danilo Kiš-szövegrészleteteket is tartalmazhat. Ez egy játék, de volt, hogy az egyik jelentős német díjának átvételekor is ezt olvasta föl, Danilo Kiš szövegét, mondván (játékosan és provokatívan), hogy mivelhogy egy Esterházyról szól, tehát ez az enyém. A Kádár-korszakban ez a fajta írói szabadság az általában vett szabadság pofátlanul provokatív kinyilvánítása volt. Ez elbűvölő, botrányos és csodálatos. Most azokat a szálakat hagyjuk el, hogy egyébként Danilo Kišt korábban Jugoszláviában irodalmi plágium miatt üldözték, és azokat a kis koloratúr mellékszálakat is, hogy amikor a Bevezetést, meg a Harmoniát lefordították szerbre, akkor ugye az ifjabb Bojtár Endre fordításában idézett Danilo Kiš-szöveget visszafordították. Erről Ladányi István értekezett. És akkor az ezredforduló környékén, az úgymond „történelmi valóság” ormótlan módon belerondít a szavak szabadságába: ez az a három vaskos ügynökakta. Akkor nem az van, hogy „édesapám” szabad jelölő, ami Lady Dianától kezdve a Danilo Kiš-figurán keresztül bármi lehet, hanem az édesapám tragikus lesz és rohadtul nem akartuk, hogy mindez kiderüljön róla. És elkezd például Esterházy félni attól a Javított kiadás közben, hogy csak ki ne derüljön ez, mielőtt könyv megjelenik. Tehát az, aki a szellemi tulajdonnak az ilyen provokatív, csodálatos felszabadítója, tulajdonosi szemléletbe keveredik a saját történetével. Tessék nekem elhinni, ez egy egészen más viszonyulás. Ez megint egy paradigmaváltó fordulat Esterházy pályáján, a második. Egyébként egybeesik olyanokkal, mint például Kertész Imre Nobel-díja. Kertész Imrét nagyon kevés ember, viszonylag kis olvasóréteg tartotta nagyra annak idején. Köztük ott volt Esterházy. Sokakat meglepett, hogy ő kapta azt a Nobel-díjat. Egy kicsi könyv, egy holokausztkönyv. Hát nem arról van szó, hogy a szöveg a szabad jelölő? Lehet, hogy például a holokausztemlékezet erősebb igény lett, mint a jelölő szabadsága? Úgy tűnik, az ezredfordulón egy realista, egy újrealista irányba ment el a magyar próza, amit sokan érzékeltünk, és már nem az a posztmodern szövegirodalom volt, ami a nyolcvanas, kilencvenes években olyan felszabadítóan hatott, hanem a szabadság helyett történelmi megismerés, felelősség, tanúság, emlékezet lettek a hívószavak, azaz olyan régi, ásatag fogalmak jönnek vissza, ami Balzacra, Móriczra voltak jellemzőek.
BL: Csak annyit mondanék még a Harmonia–Javított kiadás párhuzamhoz, hogy az első stilárisan, retorikáját tekintve az Esterházy-életműhöz képest újat talán nem hozott, és ha jól emlékszem, éppen Kappanyos András barátunknak van egy ilyen jó meglátása, amiben azt mondja, hogy a Javított kiadás, az viszont olyan a Harmoniahoz képest, mint a program és a vírus viszonya… Hogy a vírus végül felzabálja az egész programot. De ezen túl is, egyetlen aspektusra még muszáj visszatérnünk, úgy érzem. Ez a már említett Hasnyálmirigynapló, amiről korábban kicsit moralitásként, halál előtti szükségszerű etikai kérdésfelvetéseként beszéltem. Én most elolvastam Esterházy különböző magánlevelezését is, tehát nem csak az interjúkat. És hát van ez a szintén híressé lett mondat, hogy valahol le kell zárni, és persze írni tovább. „Az elég jó utolsó mondat volna – írta –, hogy a mindiget javítom örökkére?”
Nem önmagában erről kérdezlek benneteket, hanem arról, hogy ez az ontológiai derű, ahogyan ő maga mondta tényleg fájóan derűsen, onkológiaivá vált. Én úgy érzékelem, hogy ezek a moralitási, etikai kérdések végig ott vannak, voltak az Esterházy-életműben, tehát nem csak az utolsó években, nem csak a betegség kiderülte után, csak a nyelv és az irónia oldja, elrejti, átkeretezi mindig. De lehet, hogy ezt én rosszul gondolom.
HMD: Nagyon nehéz a Hasnyálmirigynaplóról beszélni, mert nem tudjuk olyan szövegként olvasni, mint bármely más Esterházy-művet, tudva, hogy itt nem gyógyulástörténetről van szó, mint például Nádas Saját halálában, Szilasi László Luther kutyái kötetében vagy az Utazás a koponyám körülben. Szerintem (és ebben a recepció is egyetérteni látszik) a Hasnyálmirigynaplóról szóló kritikákat, elemzéseket etikai mérlegelés határolja le. A kötetben egy nagy formátumú alkotó búcsújáról olvasunk. Esterházy korábban folyton próbálta elkerülni a pátoszt, a Javított kiadásban, ahol visszatérő a fiú könnyezésének képe, mindig igyekszik kicsúszni, valamiképpen elkerülni azt, hogy meghatódjon vagy pátoszos legyen. A Hasnyálmirigynaplót viszont nem tudjuk megrendülés nélkül olvasni, még tíz év elteltével is nehéz a viszonyulás ehhez a szöveghez.
SZD: Van egy új műfaj az irodalomtudományban, nem azt mondják, hogy autobiográfia, hanem autopatográfia. Olyan irodalmi műveknek a módszeres tudományos vizsgálata, amely egy szerző betegségének a leírása, mondjuk Karinthytól az Utazás a koponyám körül. Erről nem akarok sokat okoskodni, de ilyenkor valóban értelmét látom ennek a kutatási iránynak, hogy ezek a könyvek olyan problémákat vetnek fel, amelyek elég speciálisan esztétikai és etikai, morális, végső nagy kérdések tanulmányozása. Ez az egyik. A másik az ontológiai vagy onkológiai derű. Mészöly jellemezte így Esterházyt, hogy ontológiai derű. Ez ne sikkadjon itt el, hogy Esterházy iszonyatosan örült neki, hogy Mészöly ilyet mondott róla. Mintha ő nem tudna másként létezni, csak derűsen, ami, hát sokat jelentett akkor… Gondoljunk vissza mondjuk a hetvenes-nyolcvanas évek mélységesen depressziós Magyarországára vagy Romániájára, vagy keleti tömbjére! Esterházynak nem is csak a könyvei, hanem a mindennapi publicisztikája is kedélyjavító volt, a legjobb értelemben. Miért ne engedhetne meg magának akkor egy ilyen frivol szójátékot is, hogy onkológiai derű?
BL: Ahogyan Esterházy mondta, valahol le kell zárni, szóval ezt a beszélgetést is le kellene zárni lassan, pedig csak abbahagyni lehet. A mára készülve nagyon sok megemlékezést, nekrológot elolvastam. Most egyet idéznék röviden, ami hozzám is közel áll, Visky András Valami fény című szép szövegéből: „Könyveit lapozom, magam elé raktam őket, itt vannak mind. Olvasok. Közben meg ide-oda kapkodok, felolvasásait és beszélgetéseit hallgatom, egyiket a másik után. Nem amit mond, a hangját. Imádkozom, mondom, mondom. Nem tudom, mit, és nem tudom, kihez. Neki is mentem a Jób könyve végének, de hamar elakadtam, pedig hangosan próbáltam. Neki kellene valamilyen magyarázattal szolgálnia, mármint Istennek, gondoltam. Szolgálnia, Istennek, nekem. Így kerülnek egymás mellé lehetetlen szavak.”
Valahogy tehát így…
Az est során részletek hangzottak el Boka László válogatásában Esterházy-szövegekből: A szavak csodálatos életéből; Termelési regény (kisssregény); Van, nincs. – A szelídségről; Harmonia Cælestis. A szöveget gondozta: Gálfalvi Ágnes és Szűcs László.
