Hegyi Réka írása a kolozsvári Transilvania International Film Festival huszonötödik kiadásán díjazott alkotásokról
Idén 25. jubileumi kiadásához érkezett a legnagyobb hazai filmfesztivál, a TIFF. A 2001-es első kiadáskor lefektetett alapelvek nem változtak: egy szakmai zsűri a versenyszekcióban első vagy második nagyjátékfilmjüket jegyző alkotóknak ítél oda egy fődíjat, a Transilvania Trófeát, valamint egy rendezőt, egy operatőrt és egy színészi alakítást is kiemelnek. Ezek mellett a nézők is szavaznak: a „hivatalos” közönségdíjat egy olyan versenyfilm alkotóinak adják át, amelyre a legtöbb néző szavazott maximális pontszámmal. Az életműdíjat és a kiválósági díjat is átadták már a TIFF első kiadásán és 2001 óta külön válogatást szentelnek a román játékfilmeknek és rövidfilmeknek. A program szerves részét képezik immár 25 éve, a restaurált némafilmek kortárs zenei kísérettel, a retrospektívák, a horrorfilmek, valamint a közönségtalálkozók és a szakmai workshopok.
Az évek során a fesztivál egyre bővült: míg a kezdetekben csak két kolozsvári moziban és egy hétig vetítették a már akkor lenyűgöző mennyiségnek számító 43 filmet, ma már tíz napig, megszámlálhatatlan helyszínen és egymásba fonódó kategóriákban vetítik a többszáz címből álló válogatást. A díjak sora is bővült több különdíjjal – annyira, hogy az egy estés gálán át sem tudják adni mindegyiket.
Ilyen körülmények között érthető, hogy a legelszántabb szakmabeliek, az „őstiffes” kolozsvári mozirajongók és a fesztiválra akkreditált külföldi riporterek sem tudnak mindent megnézni, ami érdekelheti őket. Mindenki eldönti tehát, hogy mire „áll rá”: egy alkotóra, egy-egy kategóriára vagy egy-egy ország produkcióira.
Személy szerint annak örülök a legjobban, hogy az elmúlt 25 évben egyetlen kiadást sem blicceltem el. A legvisszafogottabb éveimben is legalább két-három filmet megnéztem a fesztivál alatt, azután pedig mindenféle „utótiffes” vetítésen igyekeztem bepótolni, amit csak lehet. A kezdetekben a koreai és iráni filmekre fókuszáltam, majd az első kiadásokon látott dán, norvég, izlandi filmeknek köszönhetően (a teljesség igénye nélkül: Reconstruction, Kitchen Stories, Aaltra, Nói Albinói, Green Butchers, Oslo august 31) áthelyeztem a fókuszt az északi országokra. Ma mindenevő vagyok, de priorizálom a versenyfilmeket, illetve a közönségdíjas System Crasher és a Babyteeth óta, közvetlen érintettség okán is, a kamasz-témájú filmek is érdekelnek. Könnyen lemondok a szabadtéri vetítésekről, mert a kiszámíthatatlan időjárást már nem viselem olyan jól, mint 20-25 éve, a román és a magyar filmekről, mert azokat meg tudom nézni utólag a moziban vagy például a Filmtettfeszten.
Határeset
A kíváncsiság nagy úr: az idei kiadáson kicsit eltértem az programválogatási alapelveimtől, és megnéztem a magyar közösségi médiában nagyon hájpolt Holtai Gábor-disztópiát, az Itt érzem magam otthon-t, amely szerepelt a TIFF versenyszekciójában és elnyerte a 25. jubileumi kiadás közönségdíját. Megérdemelten. Az abszurdot értékelő közönséggel együtt magam is nagyon értékeltem az olyan jeleneteket, például, amikor a gyermek kezébe kést adnak, hogy ő se maradjon ki a kollektív hübriszből, és a sok-sok nüanszot, amelyekkel a színészek elmesélték a szavakkal elmesélhető történet mögött, a sorok között kibontakozó thrillert. De a nagy elvárások miatt kicsit csalódott voltam, elsősorban a történetvezetés, a dramaturgia miatt: ebben a műfajban, azt hiszem, az elvarratlan szálak és a pontatlanságok nagyon visszavesznek a feszültségből.
Idén is tizenkét alkotás versengett a nagydíjért, a Transilvania Trófeáért. A szakmai zsűri a spanyol Lionel című alkotást, Carlos Saiz első egészestés rendezésének ítélte oda a TIFF legfontosabb elismerését. És szándékosan nem használom a játékfilm kifejezést: valahol a dokumentumfilm és a portré határán sorolható be, de nevezhetjük talán road movienak is a két Lionel történetét: apa és fia, plusz a rendező-operatőr elindulnak Spanyolországból, hogy látogassák meg id. Lionel lányát, ifj. Lionel nővérét, és keressék fel szülővárosukat a francia Riviérán. Ennél többet csak akkor lehetne mesélni, ha egy zaklatott, diszfunkcionális család történetét próbálnánk összefoglalni. Röviden nem lehet, hisz kénytelenek lennénk elemezni az ellentmondásos személyiségeket, a múltból hozott sérelmeket, a különbségek miatt egymásnak feszülő indulatokat, apa és fiú szeretetnyelvét, kiborulásaikat és elszántságukat, amivel valahogy normalizálni szeretnék, ki-ki a maga módján, ezt az kapcsolatot. Az apa figurája nagyon ellenszenves volt, ezért nem nagyon tudtam értékelni ezt a versenyfilmet, minden filmes érdeme ellenére.
A legjobb rendezőnek járó díjjal Konstantina Kotzamanit tüntették ki, aki a Titanic Ocean című görög-német-román-francia-spanyol koprodukcióban készült versenyfilmet jegyezte. A mesébe illő történet első ránézésre baromságnak tűnhet, hiszen a főszereplő egy szirén-képző iskolában tanul, ahol társaival együtt azért verseng, hogy majd a nagyvilág turistacsalogató akváriumaiban a vízi világ valódi szereplői, halak, medúzák és cápák között a mitikus lényeket játszhassák el – hivatásosként. Nem lepődtem meg, hogy a Kis hableány-őrületnek köszönhetően a legmenőbb óriásakváriumokban szirének is úszkálnak a vízben. A film érdeme viszont az, hogy ha lehámozzuk történetről a kommersz- és meseelemeket, egy kamaszlány felnövés-története bontakozik ki benne, mindennel, ami ezzel jár: frusztrációk, félelem, álmodozás, reménytelen szerelem és végül – a kitartó munkának és elszántságnak köszönhetően – a saját hang, a szupererő megtalálása… Ami nem szárnyak növesztése, mert Akame, művésznevén Deep Sea nem szárnyalni szeretne, hanem a átlényegülni szirénné….
A 25. TIFF zsűrije egy különdíjat is odaítélt: az Oće Naš (Miatyánk) szerb-horvát-olasz-észak-makedón-montenegrói-bosnyák-hercegovinai koprodukciónak. Goran Stanković rendező egy megtörtént esetből kiindulva mutat be egy elvonóközpontot, ahová azok a szenvedélybetegek kerülnek, akik többször visszaestek, és akikről az állami szociális ellátórendszer lemondott. A központot működtető atya, egy pópa, drasztikus módszerekkel ér el eredményt reménytelennek tűnő esetekben is… Sajnos a hatékony „kezelés” és a kíméletlen kínzás közötti határ elmosódik, és ez tragédiához vezet. (Ma, pár nappal a díjátadó után, különösen aktuálisnak tűnik a történet, hiszen a Tenkemocsáron hívők által működtetett beteg- és idősotthon kialakult botrány kapcsán ugyanazok a kérdések merülnek fel, mint a film kapcsán: hol van a társadalom felelőssége, ha tehetetlen / nincsenek meg az erőforrásai a betegellátó rendszernek? Miért nem tesz egy lépést ezek fele az intézmények felé, akik például orvosi, lelkigondozói, addiktológiai szakmai segítséggel lehet, hogy nagyon szép, hasznos és hatékony munkát végeznének?).
Kamaszokról másképpen
A legjobb színészi teljesítményért járó díjat a Truly Naked szereplőgárdájának (Caolan O’Gorman, Andrew Howard, Alessa Savage, Safiya Benaddi) ítélte a zsűri – ami azért különleges, mert Muriel d’Ansembourg rendező nagyon merész szereposztásban pályakezdőkre és nem hivatásosokra, konkrétan a pornóiparból átigazolt művészekre bízta a legfontosabb szerepeket. Újabb kamaszfilm, újabb apa-fiú kapcsolat, újabb megkérdőjelezése annak, hogy mi, vagy ki a normális ebben a mai világban – sok humorral, megható jelenetekkel és az első szerelem bűbájával fűszerezve. A holland-belga-francia koprodukció érdemeit az ökumenikus zsűri is értékelte: ennek az alkotásnak ítélték oda a különdíjat, ami csak azért vicces, mert a Youth Award-díjat viszont, amelyet a kizárólag Z generáció képviselőiből, 16-20 éves kamaszokból verbuváltak, egy vallásos témájú filmnek, a Los domingosnak (A vasárnapok) ítélték oda. Ebben a családi drámában egy pályaválasztás előtt álló lány kell meggyőzze apját, de mindenekelőtt nagyon egyházellenes nagynénjét, hogy hite és vallásos meggyőződése vezette ahhoz a döntéshez, hogy kolostorba vonuljon, nem pedig a fiatal iskolalelkész csábítására, vagy valamilyen más negatív befolyás „ártott” neki.
A személyes szelekciós elv miatt sajnos kihagytam az Y című, fődíjas román alkotást, Maria Popistașu és Alexandru Baciu filmjét, illetve a Duna-deltáról szóló Dan Dinu természeti filmet (Delta sălbatică), amely a legnagyobb népszerűségnek örvendett az idei TIFF-en, azaz erre váltottak legtöbben jegyet. Szívesen megnéztem volna viszont a Fjordot, Cristian Mungiu Cannesban díjazott alkotását, amely automatikusan bekerült az Oscar-díjra jelölt válogatásba, és ugyan nem volt része a hivatalos TIFF-programnak, a fesztivál ideje alatt került sor a hazai elő-bemutatójára.
A díjazottak teljes listája elérhető a TIFF honlapján: https://tiff.ro/festival/2026/castigatorii-celei-de-25-editii-festivalului-international-de-film-transilvania
A filmek egy része már szerepel a mozik műsorán. Nagy szeretettel ajánlom a szórakoztató Az utosló vikinget, például. Ugyanakkor a TIFF FestivalScope felületén a filmek egy része online is elérhető (https://tiff.ro/festival/2026/filmele-tiff25-pe-festivalscope), illetve egy-egy válogatást több városban, többek között Bukarestben, Nagyszebenben és Nagyváradon is bemutatnak majd egy-egy dedikált eseményen, július 9. és szeptember 27. között.
Több kritika és beszámoló a Filmtett portálon olvasható: https://filmtett.ro/cimke/tiff-2026
A borítón az Itt érzem magam otthon című film plakátfotója látható.
