Bartos-Elekes Ildikó (1942–2026) nagyváradi franciatanárnő élete véget ért. A végtisztesség 2026. június 17-én volt a Rulikowski temetőben. Az alábbiakban a temetésen elhangzott nekrológot olvashatják.
Elekes Ildikó édesapja, a kézdiszéki székely felmenőkkel is rendelkező Elekes Károly Erdélyben, Nagyenyeden és környékén nőtt fel: református kántortanító volt, aki Ildikó számára a becsületesség példáját adta. Anyai ágon a felmenői Csehországból, Budáról, illetve a felvidéki Abaúj megyéből költöztek Aradra. Édesanyja, Mahulik Julianna szintén az enyedi Bethlen-kollégium tanítóképzőjében tanult – ő a szeretetteljes nevelést tartotta a legfontosabbnak. Két bátyját követően, Ildikó 1942 virágvasárnapján született Nagyváradon. Gyermekkorát Bihar megyei településeken töltötte: Bályokon, Margittán és Micskén. Legelső emlékei a második világháborúból valók: a front átvonulásának emlékképei. A kántortanítói lakás az iskola épületében volt, a református templom szomszédságában: a délutáni gyermekjátékok tere délelőttönként egyúttal iskolaudvar is volt, a harangozás a közelből hallatszott. Bár gyermekkorából legtöbbször a hagyományos falu munkáit, örömeit idézte fel, de emlékeit átszőtték a családi nehézségek tapasztalatai, amelyek érzékeny idegrendszerén egy életre nyomot hagytak, cipelte őket, nem sikerült rajtuk túllépjen: az államosítást követően Édesapja politikai fogoly volt, ötvenhatban Attila bátyja betegedett meg, majd ezt tetőzte be Karcsika bátyja tragikus halála a nyolcvanas évek végén, a diktatúra utolsó éveiben.
Az egykori Premontrei utódiskolájában volt középiskolás, majd a hatvanas években Kolozsvárra járt egyetemre, francia–magyar szakra. Egyetemistaként ment férjhez a váradi Bartos Istvánhoz, későbbi fizikatanárhoz. Házasságukból a hetvenes években két fiúk született, Zsolt és Zsombor. A ’74–’76 között Marokkóban töltött éveik, a francia és arab kollégáikkal szőtt barátságaik, az Európán keresztül megtett utazásaik egész életre szóló egzotikus élményt ajándékoztak neki és férjének. Kiszabadultak a zárt országból: látták a szabad világot, ismeretlen kultúra rejtelmeit fedezték fel. A Marokkóból szüleinek, Fugyivásárhelyre írt leveleit később könyvvé szerkesztette. Mindvégig váradi középiskolákban tanított, előbb román és magyar nyelven is, az utolsó évtizedben már csak románul. Nemcsak a francia nyelvtant és irodalmat oktatta, hanem – az akkori tantervvel ellentétben – életszerű párbeszédekre készítette fel a diákjait, az országot, a kultúrát ismertette meg velük, sőt a tanítás mellett kiemelten, szinte pszichológusként figyelt oda a középiskolás diákjai nehézségeire, lelki gondjaikra. Két tanévben magyartanárnő is volt, a tanított művek közül Madách Tragédiája állt hozzá a legközelebb. Gyermekeivel rengeteget foglalkozott, örömét ebben lelte meg leginkább, élete így édesanyaként teljesedett ki igazán: az élmények gazdag tárházát ismertette meg velük. Biciklizésekkel, kalandos kirándulásokkal, tabumentes beszélgetésekkel, játékok kitalálásával és elkészítésével, sírva kacagásokkal, olvasmányélményekkel, vagy akár Vivaldi hallgatásával ajándékozta meg őket. Körös-parti otthonukat gyűjteményei (színes hímzések, erdélyi és marokkói kerámiák és szőttesek, csodás fényű ásványok) díszítették.
Közvetlenül az ezredforduló előtt vonult nyugdíjba. Az első évtizedet még aktívan tudta tölteni. A napi kötöttségek súlyától fellélegezve Várad közösségi, kulturális életében ekkor vett részt leginkább: túratársakkal a hegyekbe kirándult, külföldi kulturális körutazásokon vett részt, műemlékvédő egyesületben tevékenykedett, korábbi irodalmi tárcái mellett visszaemlékezéseket, tanulmányokat közölt, kiállítást szervezett és mindezek mellett/felett: új barátságokat szőtt. Ekkoriban született négy unokájával ismét megélte a játszva nevelés örömeit, mesét írt nekik. Fogyó ereje mellett menyeinek, illetve két kisunokájának is próbált még továbbadni a lelkéből, így ők is őriznek róla emlékeket. A kétezertízes évek végétől egyre inkább elhatalmasodott rajta a betegsége, emlékezetvesztése, amivel már nem volt ereje megküzdeni. Utolsó hónapjaiban a család a nagyszántói idősek otthonában biztosított számára állandó felülvigyázást, odafigyelést. Alig volt már lét-érzete, csak suttogni volt csak ereje, mégis örömmel érzékelte és jegyezte meg, ha színesbe öltözve látogatták meg, ha a kezét fogták. A szinte semmivé zsugorodott emlékei között már csak a feledhetetlennek volt esélye megmaradni: egyik utolsó mondata az volt, hogy már semmire sem, de arra emlékszik, hogy mennyire szerette a szeretteit.
Korábban ő írta egy nekrológban, de rá is igaz: örökké megmarad bennünk, mert szétosztotta önmagát.
Egykori franciatanára, Tóth István költő hozzá írt versével búcsúzunk tőle:
Pohár
Ildikó, fogadd névnapodra
ezt a pár szerény poharat,
melyben kristályfény marad, hogyha
az öröm bora elapad.
Hogyha majd elhagyja az élet
napjaid égszín poharát,
helyét éppily eleven fények
szőjék hűs sugarakkal át.
A búcsúztatót írta és elmondta: Bartos-Elekes Zsombor.
